A középkori magyar állam végét jelentette a mohácsi vereség

Négyszáznyolcvan éve, 1526. augusztus 29-én zajlott le a középkori magyar állam bukását hozó mohácsi csata.

Szervezetlen készülődés a terjeszkedő világbirodalommal szemben

A harcias, hódító oszmán-török állam a XIV. században jelent meg a Balkán-félszigeten és alig száz év leforgása alatt Magyarországig terjesztette ki határait. A nándorfehérvári diadal hosszú évtizedekre megállította európai előrenyomulását, a fénykorát élő magyar királyság sikeresen állta útját a hódításoknak. Mátyás 1490-ben bekövetkezett halála után azonban az egymással is szembenálló érdekcsoportok szétzilálták az államot. A gyenge kezű királyok kezében szinte semmi hatalom nem maradt, s újabb megrázkódtatást jelentett az 1514-es Dózsa-parasztfelkelés is.

Tudja, hogy augusztus 29-e a törökök szerencsenapja lett Magyarországon? Ismerje meg a hódítás titkos történetét is!

1520-ban a fiatal II. Szulejmán lett a török szultán, aki - miután az oszmánok keleten legyőzték a perzsa sahot - az európai terjeszkedés felújítása mellett döntött. A magyar trónon hasonlóan fiatal, de összehasonlíthatatlanul tehetségtelenebb fiatal ember ült: II. Lajost kétéves korában, 1508-ban koronázták meg és csak 1521-ben nyilvánították nagykorúvá. A magyar határt délről védelmező kettős végvár-vonal legfontosabb láncszeme, Nándorfehérvár 1521-ben ráadásul a törökök kezébe került, s a következő években elestek az első védvonal legfontosabb erődítményei is. Az 1523-ban alsó-magyarországi főkapitánnyá kinevezett Tomori Pál kalocsai érsek aratott ugyan kisebb sikereket, de az udvar támogatásának elmaradása miatt csodát nem tudott tenni. Így érkezett el az 1526-os esztendő, amikor a török ismét Magyarország ellen indult.

A csata Lázár deák térképén

A külpolitikailag teljesen elszigetelt II. Lajos sehonnan nem várhatott segítséget, s parancsot is hiába adott a felkészülésre. Az államkincstár üres volt, a főurak egymással viszálykodtak, még az sem érdekelt senkit, hogy a hadak fenntartására egy éve pénzt nem kapó Tomori és a déli végvárak kapitányai tiltakozásként lemondtak tisztségükről. Szulejmán április végén megindult seregeivel, az ugyanekkor tartott rákosi országgyűlés azonban csak utolsó napján döntött az ország védelméről, pénzről említést sem tett. A zavartalanul előrenyomuló török sorra vette be Péterváradot, Újlakot, Eszéket, és augusztus 22-ére átkelt a Dráván. Ellenállással szinte nem is találkozott: Lajos bejelentette, hogy nincs pénze a háborúra, így a nemesség sem kelt hadra, katonákat csak közadakozásból és pápai segélyből tudtak fogadni. A magyar seregek gyülekezését végül július 2-ra Tolnára hirdették meg, de maga a király is három héttel később indult el Budáról, haladásánál csak serege gyarapodása volt lassabb.

Nemzeti nagylétünk nagy temetője

A magyar had egy része a mohácsi mezőnél táborozott le, ide érkezett meg a török augusztus 28-án, s a szultán kiadta a parancsot: készüljenek a másnapi csatára. A 25-30 ezer magyar katonával szemben mintegy 50-60 ezer reguláris török had állt, amely nemcsak létszám-, de harcászati és technikai fölényben is volt. A magyar seregből hiányzott Szapolyai János erdélyi vajda (aki a Tiszától azt üzente, várják meg a csatával), miként Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán és a Székesfehérvár közelében gyülekező cseh segédcsapat is. A magyar hadvezetés - köztük a fővezérré kinevezett Tomori - mégis a harc mellett döntött, a magyar táborban a források szerint ekkor még derűlátás uralkodott.

A mohácsi csatáról mind a mai napig jó néhány tévhit él a köztudatban. A csatáról általában mindenkinek az jut először az eszébe, hogy egyetlen huszáros rohamra futotta a magyar sereg erejéből, amelyet az oszmán tüzérség szétvert. De mi is történt valójában 1526. augusztus 29-én? Az első stratégiai hibát már a mozgósítás során elkövette a magyar hadvezetés. A fejetlenséget mi sem bizonyítja jobban, hogy II. Lajos is majdnem három hét késéssel indult a gyülekezőhelyre, Szapolyai János erdélyi vajda pedig egyáltalán nem csatlakozott az egyesült haderőhöz. A kutatók mind a mai napig vitatkoznak a miértekről. Feltehetőleg a mozgósításnál elkövetett hibákra vezethető vissza, Szapolyai és az erdélyi sereg (kb. 10 ezer katona) távolmaradása. Bár a török túlerő nyomasztó volt, a kémjelentéseknek köszönhetően a magyar vezetés tökéletesen tisztában volt az erőviszonyokkal. Ezt a hátrányt próbálták kompenzálni, amikor Mohácsot választották a csata helyszínéül. A földrajzi adottságok egyértelműen a magyaroknak kedveztek. A csatatér szűkőssége nem tette lehetővé, hogy az oszmán sereg a megszokott hadrend szerint alakítsa ki az állásait, ráadásul a támadó csapatok egy 25-30 méteres magaslaton helyezkedek el, ahonnan amúgy sem volt egyszerű támadást indítani. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a csatát megelőző napokban rengeteget esett az eső, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a török támadás szinte kivitelezhetetlen volt. A magyar stratégia, ezeket a szempontokat figyelembe véve arra épült, hogy a teraszról lassan leereszkedő török egységeket részenként semmisíti meg. A magyar sereg legfőbb erősségét a szárnyakon elhelyezkedő nehézlovasság alkotta. A csata kezdeti szakaszában a magyar lovasság megfutamította az ellenség balszárnyán elhelyezkedő ruméliai lovasságot. Ekkor azonban a támadó ék óriási hibát követett el: nem üldözte tovább a menekülő ellenséget, hanem elkezdett fosztogatni. A közhiedelemmel ellenében a magyarok számításait nem a török tüzérség húzta keresztül, amely teljesen hatástalannak - magyar lovasság fölé lőttek - bizonyult a csata ebben a szakaszában. A kudarcot sokkal inkább a kapzsiság okozta. A török vezetés gyorsan kihasználta a kínálkozó alkalmat és a puskás janicsárokat átvezényelte a balszárny megsegítésére. Innen már nem volt megállás, először a támadó magyar lovasságot verték szét, majd a tüzérség csatlakozásával a középen négyzet alakban elhelyezkedő gyalogságot. A magyar balszárny végzetét a lassú előrenyomulás okozta. A török lovasság először bekerítette a magyar csapatokat, majd kegyetlenül lemészárolta a csapdába esett katonákat. A király menekülés közben belefulladt a megáradt Csele patakba. Halálában valószínűleg nemcsak a nehéz páncél játszott döntő szerepet, hanem a saját életét mentő testőrség mulasztása is.

A magyar sereg már hajnalban két vonalban sorakozott fel, az arcvonalat az átkarolás elkerülése érdekében erősen széthúzták. A csata azonban csak délután háromkor kezdődött, így az órákig a tűző napon ácsorgó csapatok elhelyezkedését a dombon lévő törökök alaposan felmérhették. A nehéz terep miatt az egyes török osztagok fáradtan, kimerülten érkeztek az arcvonalba, így Tomori még teljes csatarendbe állásuk előtt rohamot indított. A jobbszárny kezdeti sikerei után a közép támadása összeomlott, a gyalogság felmorzsolódott, a csata mészárlásba és menekülésbe torkollott.

II. Lajos megtalálása

Az alig másfél órás ütközetben a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, a csatatéren mintegy 4 ezer lovas, 10 ezer gyalogos, 7 főpap - köztük a fővezér Tomori és Szalkai László esztergomi érsek - és 28 főúr maradt. A menekülő, testőrségét elvesztett király a Csele-patakba fulladt (bár később sokan azt állították, a trónra törő Szapolyai gyilkoltatta meg). Az ország tárva-nyitva állt Szulejmán előtt, aki szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára, kifosztotta a várost, majd októberben úgy tért haza, hogy csak néhány szerémségi várat tartott meg.

A csata fordulópontot jelentett a magyar történelemben, Mohács a nemzeti tudatba "nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként" vonult be. Az egykori csatamezőn, a megtalált tömegsírok helyén ma a hősök emlékműve áll.

(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sajtóadatbank, Vladár Tamás)