Csou En-laj

1898. március 31-én a dél-kínai Huajjüanban (Huaiyuan), elszegényedett mandarincsaládban született, nagybátyja nevelte fel. 1917-től Japánban tanult, az 1919. május 4-i diáktüntetések nyomán tért haza, s a diáksajtót és a propaganda-munkát szervezte. 1920-ban letartóztatták, szabadulása után Franciaországba ment tanulni, ott lett kommunista. Amikor 1921-ben megalakult a Kínai Kommunista Párt, ő vállalta az európai szervezést. 1924-ben már hazájában vett részt a kuomintangista népi forradalomban, melyet a kommunisták is támogattak.

1925-ben megnősült, egy diákvezető pártaktivistát vett feleségül. 1927-ben a párt Központi Bizottsága katonai osztályának élére került, az év márciusában az általa szervezett munkásfelkelésnek köszönhetően vették be a Kuomintang csapatai Sanghajt. Csou a Központi Bizottság, majd a Politikai Bizottság tagja lett. Miután a Kuomintang szakított a kommunistákkal, részt vett a nancsangi felkelés szervezésében.

Amikor 1932-ben a kommunista párt központja Csianghszi tartományba települt, Csou a Vörös Hadsereg politikai biztosa lett. Ekkor még szemben állt Mao Ce-tunggal (Mao Zedong), a párt vezetőjével, de később szövetséget kötöttek. Miután Csang Kaj-sek (Jiang Jie-shi) kiszorította a kommunistákat, 1934-ben kezdődött az ún. hosszú menetelés Észak-Kína felé. Mao ekkor ragadta magához a hatalmat, s átvette Csoutól a hadügyek vezetését, de Csou ezután is támogatta őt.

A nagy menetelő

Amikor 1936-ban Csangot tábornokai foglyul ejtették, Csou elérte a szabadon bocsátását, azon feltétellel, hogy a Kuomintang nem lép fel a kommunistákkal szemben és együttműködnek a japánok ellen. Az 1937-től folyó japán-kínai háborúban valóban egységfrontban küzdöttek, de az 1945-ös japán kapituláció után Csou és Mao nem tudott megegyezni Csanggal. Az 1947-ben kezdődő új polgárháborúban a kommunisták győztek, a Kuomintang Tajvanra szorult vissza.

1949-ben megalakult a Kínai Népköztársaság. A kormányfő és külügyminiszter Csou lett, aki 27 évig, haláláig állt a kormány élén és 1958-ig vezette a külügyi tárcát. A kommunista hatalomátvétel után Csou szinte a semmiből, diplomaták, hagyományok, tapasztalatok nélkül szervezte meg a külügyi apparátust. A külügy ugyanakkor jó ideig nem válhatott önálló szervezetté, csak a Mao által hozott határozatokat hajthatta végre. 1954-től az államtanács elnöke volt haláláig, 1956-ban a párt egyik alelnöke lett, 1958-ban sikeresen fékezte Mao Nagy Ugrásának gazdasági vonatkozásait.

Csou meghatározó szerepet játszott az indokínai helyzetről tartott 1954 évi genfi konferencián, és rá egy évre az ázsiai és afrikai országok bandungi értekezletén. A következő években sokfelé utazott Ázsiában, Európában és Afrikában, 1957 januárjában Budapesten is megfordult s a megtorlást sürgette - ez volt az első kormányfő-vizit az 56-os forradalom után. Többször járt Moszkvában, de a két kommunista nagyhatalom vitáit ő sem tudta megoldani.

Közös vacsorán Nixonnal

Az 1960-as évek végén, a kulturális forradalomban ő maradt a harmadik ember Mao és Lin Piao után, és ekkor is megpróbálta fékezni a túlkapásokat. Aktívan védte a vörösgárdistáktól a veterán kommunista és demokrata kádereket, az országot menteni akarta az összeomlástól s igyekezett Csiang Csing és szélsőségesen radikális társainak hatalomátvételét megakadályozni. Lin Piao 1971-es bukása után ő lépett előre a hierarchia második helyre. 1971-ben ő tárgyalt Pekingben Kissingerrel, ez volt az első lépés a kínai-amerikai kapcsolatok normalizálása felé. Az 1970-es évek elején az előzőleg félreállított Teng Hsziao-ping visszatérését szorgalmazta, 1975 telén Maónak írt levelében támogatta Teng kormányfővé emelését, utóda mégis Hua Kuo-feng lett. Csou rákban halt meg 1976. január 6-án, amikor a nép kegyelete "a négyek bandája" elleni tüntetésbe váltott át, a tömegbe belelőttek. Mao csak hónapokkal élte túl őt, az özvegye, Csiang Csing (Jiang Qing) vezette négyek bandáját még abban az évben lefogták.

Csou En-laj hitt a hagyományos konfuciánus értékekben, népszerű politikus volt, halála után is tisztelet övezi. Ellentétben más akkori és mai vezetőkkel, készségesen adott interjúkat, és azt a benyomást keltette, hogy szívesen találkozik és tréfálkozik újságírókkal. Vonzó egyéniségének köszönhetően jó sajtója volt, és mindig szívesen állott fotoriporterek kamerái elé. A hivatalos propagandában is dicshimnuszok övezik, a 20. század egyik legnagyobb diplomatájának, a gyakorlati politika mesterének tartják, megnyerő modorát, gyakorlatiasságát, humánumát és meggyőző erejét emelik ki. Sokan mint a maoizmus kárainak mérséklőjére tekintenek rá, míg mások szerint nem lépett fel elég határozottan Maóval szemben.

(Múlt-kor/Panoráma, Sajtóadatbank)