Elűzött uralkodók, trónfosztott királyok II.

Akit egyszer a hatalom szele megcsapott, nehezen mond le róla. Sokan még azután is ragaszkodnak hozzá, hogy - jogosan vagy jogtalanul - elűzték őket miniszteri, elnöki székükből, királyi trónjukról, országukból. A magyar történelemben sem ismeretlen az elbocsátott vezető, sőt - mint ahogy összeállításunkból kiderül - nemzeti történelmünk mitikus alakjai egytől-egyig elűzött politikusaink közül kerültek ki.

Az Árpád-kor

Szent István halála (1038) után kijelölt örököse, Orseolo Péter ült a trónra, ám mivel összetűzésbe került a társadalom minden rétegével uralkodása harmadik évében (1041) az elégedetlen egyházi és világi előkelők közreműködésével eltávolították a trónról. Orseolo ekkor II. Henrik császárhoz menekült Németországba, de nem adta fel végleg a magyar trónt, revansot vett. Henrik segítségével 1044. júliusában visszatért, és a ménfői ütközetben legyőzték Aba Sámuel seregét. Péter visszaült a magyar trónra, ám korábbi tevékenységét folytató uralmával ekkor sem voltak elégedettek: több főúri összeesküvést is levert, végül az 1046-ben kezdődött népi lázadás elsöpörte uralmát. Péter fogságba került, majd megvakították, s hamarosan meghalt.

II. László és IV. István uralkodása és trónfosztása szoros összefüggésben áll a 12. századi belharcok történetével. II. Géza (1141-1162) erőskezű uralma után hatalmát fiára, III. Istvánra örökítette (1162-72), ám Istvánnak szembe kellett néznie nagybátyjai seregével, akik rögtön trónralépése után bizánci katonai támogatással kiszorították az ország területének nagy részéről. Ezután előbb László uralkodott fél évig (1162-1163) majd halála után IV. István ült a trónra (1163), ám ekkor a száműzött király seregeivel IV. Istvánt az ország elhagyására kényszerítette, aki viszont még többször próbált visszatérni Bizáncból - sikertelenül.

Az Árpád-kor elfeledett, és szerepét tekintve legkevésbé jelentős uralkodója - Imre király (1196-1204) száműzetésben meghalt fia -, III. László (1204-1205) volt, akinek `uralkodása` alatt igazából a régens, a leendő király II. András uralkodott. Mivel a László mellett álló főurak tanulva az Imre uralkodása alatt kialakult helyzetből, sejtették, hogy András hatalmi vágyai miatt a gyerekkirály uralma nem lehet tartós, ezért 1205-ben Ausztriába menekítették a gyerekkirályt, aki azonban ott nem sokkal később meghalt. Máig sem tudni, jogos volt-e az aggodalom András személyét illetően, ám elgondolkodtató az a tény, hogy András uralmát később öccse halálától, és nem unokaöccse uralmának végétől számította.

Anjou viszályok

Az Árpád-ház utolsó aranyágacskájának letörése után (1301) több jelölt is pályázott a magyar trónra: II. Vencel cseh király fiát, Vencelt Székesfehérváron a Szent Koronával koronáztak királlyá, ám uralmát nem fogadták el törvényesnek, mert koronázását nem az esztergomi, hanem a kalocsai érsek végezte. A közállapotokra jellemző, hogy Vencelt apja alig három év után hazamenekítette az országból, és a fiú II. Vencel halála után III. Vencel néven 1305-ben a cseh trónra lépve lemondott a magyar koronáról. A helyzet azonban nem vált egyszerűbbé, ugyanis ezt nem Károly Róbert, hanem a bajor herceg, Wittelsbach Ottó javára tette. Ottó hamarosan megérkezett Magyarországra, ám az ő koronázása is hasonló formai hibát vétett, s így ezt is érvénytelennek tekinthették (a veszprémi és a csanádi püspök koronázta meg). Ottó hamarosan az erdélyi vajda, Kán László fogságába esett, s onnan csak úgy szabadult, ha lemondott a koronáról s magyar trónról. Szabadulása után azonnal hazatért Bajorországba, s bár korábban lemondott róla - haláláig viselte a magyar királyi címet.

Detronizált uralkodónak tekinthetjük I. Nagy Lajos öccsét, András herceget is, aki Nápoly trónjára  - fondorlatos öröklés kapcsán - csak Johanna királynő férjeként került. Andrást a hatalomból, amelyben Nápolyban sosem volt része, egy belső összeesküvés tagjai távolították el, miután több késszúrással végeztek vele, majd erkélyéről felakasztották (ugyanis babonásan féltek attól, hogy erős szervezetét nem sikerül megmérgezni).

Nagy Lajos lánya, Mária királynő uralma alatt - bár férje, Luxemburgi Zsigmond személyében már lehetségessé vált a trónutódlás elrendezése - sokan egy Anjou férfit láttak volna szívesebben a trónon, így 1385-ben többen is támogatták Durazzói Kis Károlyt, aki az év közepén partraszállt Dalmáciában, a budai országgyűlésen királlyá választották, majd Mária lemondásának hírére Székesfehérváron meg is koronázták. Uralma nem tartott sokáig, a hazatérő nemesség segítségével Nagy Lajos özvegye, Erzsébet anyakirályné és Mária Budán tőrbecsalták, majd a súlyosan sebesült Károlyt Visegrád várába zárták, ahol a királlyá választása utáni 39. napon meghalt.

A Tündérkert urai

Az 1526-ban királlyá választott Szapolyai nagyjából 12 éven keresztül hadakozott I. Habsburg Ferdinánddal a magyar trónért, ám arról - ha sokáig nem is tartózkodott az országban - nem volt hajlandó lemondani. Az 1538-ban kötött váradi szerződés is Jánosnak abból a belátásából fakadt, hogy a törökök segítségével nem lehet egy szuverén királyság uralkodója, legfeljebb szultáni helytartóként parancsolhat az oszmán birodalom tartományában. A szerződés szerint János is és Ferdinánd is megtarthatja a trónt, és Szapolyai halála után az általa birtokolt területek, és a magyar királyi cím Ferdinánd, azaz a Habsburg-ház birtokába kerülnek. A helyzet azonban bonyolultabbá vált a szerződés megkötése után: Szapolyai Jagelló Izabellával kötött házasságának gyümölcseként felesége rögtön teherbe is esett - így a király halálos ágyán megeskette híveit, hogy nem tartják be a váradi béke pontjait, és fiát, János Zsigmondot emelik majd a magyar trónra. Erre poszthumusz megerősítést is kapott: a szultán is elismerte a csecsemőt Magyarország királyának, illetve az 1540. szeptember 13-án tartott Rákos-mezei országgyűlésen János Zsigmondot választották királlyá (ám mivel sosem koronázták meg, így haláláig a Rex electus Hungariae címet viselte). János Zsigmond többször is lemondott királyi címéről (gyalui, nyírbátori, szatmári egyezmények), ám akár politikai cselszövések, akár a törökök beavatkozása miatt végül nem került sor azok betartására. A magyar királyi címről végleg a speyeri egyezmény keretében mondott le 1570-ben, és így a királyi cím 1571-es halálával végleg a Habsburgokhoz került.

Az erdélyi fejedelmi trón nagy száműzöttjei közül Báthori Zsigmond személye emelkedik ki leginkább, aki háromszor hagyta ott a fejedelmi trónt, ám utóbb mindig visszatért és újra erdélyi fejedelemként kormányzott. A 15 éves háború győzedelmes fejedelme Bocskai segítségével először 1597-ben kezdett tárgyalásokba a császári követekkel Prágában, ám az udvar ekkor még megtartotta volna pozíciójában. Az év során balul sikerült hadivállalkozások miatt azonban december 23-án elfogadták lemondását, és Erdélyért cserébe megkapta Oppeln és Ratibor hercegségeket. Báthori azonban (Izabella és János Zsigmond egyezségeihez hasonlóan) nem érte be a hercegségekkel, és mégis visszatért Erdélybe: 1598. augusztus 20-án bevonult Kolozsvárra. A fejedelem ekkor mind Prágával, mind a törökökkel szembekerült, így hamarosan megint kiutat keresett, amit ezúttal a lengyelek felé talált meg: 1599. március 17-én lemondott a fejedelmi hatalomról testvére, Báthori András lengyel bíboros javára. A belviszályok miatt megtépázott Erdély azonban nem eresztette a fejedelmet: 1601 februárjában az erdélyi rendek és Jan Zamoyski lengyel kancellár segítségével Zsigmond újra a fejedelmi székbe ült. Ezúttal még kevesebb ideig bírta, és az augusztus harmadiki goroszlói csatavesztés után elmenekült Basta csapatai elől. Ezután került sor utolsó, s nem túl dicsőséges visszatérésére, mikor török és tatár segédcsapatokkal próbálta meg Erdélyt visszafoglalni, ám beavatkozása csak rontott a helyzeten: a tatárok feldúlták a Basta által már kifosztott országot, és ezután pestisjárvány tört ki. A fejedelem így néhány hónap után végleg feladta minden reményét és Prágába távozott, ahol 1613-ban halt meg.

Szintén híres erdélyi fejedelem - illetve az ország vezérlő fejedelme volt II. Rákóczi Ferenc. Az általa vezetett szabadságharcban az 1708. évi trencséni vereség már előrevetítette a közelgő bukást. 1711-ben Rákóczi távollétében Károlyi Sándor generális letette a fegyvert Nagymajténynél, ám a Lengyelországban tárgyaló (s Károlyival több ponton egyet nem értő) Rákóczi nem fogadta el a békét, de már nem térhetett haza. 1713-ban végleg elhagyta az országot, s a francia udvarba utazott (ahol szemtanúja lehetett egy korszak elmúlásának, a Napkirály halálának), majd két évvel később kolostorba vonult. A török szultán 1719-ben együttműködést ajánlott neki Ausztria elleni hadjáratához, ám a szultán 1717-ben békét kötött a Habsburgokkal. Ettől kezdve élete végéig a törökországi Rodostóban élt és írással, illetve asztalosmunkával töltötte élete utolsó 20 évét. A fejedelem 1735. április 8-án halt meg Rodostóban. Hamvai 1906 óta a kassai dómban nyugszanak.

Ferdinánd, Kossuth, Károly

Uralkodó lemondásához vezetett az 1848-49-es forradalom is a bécsi udvarban dúló hatalmi harcok következményeként. Az 1835-ben megkoronázott V. Ferdinánd ugyanis az udvar `keményvonalasabb` szárnyának vezéregyénisége, Zsófia főhercegnő szerint is `gyengekezű, pipogya és epilepsziás` király volt, akinek fő támasza, Metternich elvesztése után kicsúsztak a kezéből a Birodalom országai. Persze mindezt lehet úgy is értelmezni, hogy a király engedett a reformtörekvéseknek, ami viszont sokak félelmei szerint az egyes területek önállósodásához és a Birodalom széthullásához vezettek volna. 1848. december másodikán lemondatták, s helyét Zsófia fia, I. Ferenc József foglalta el (akit azonban csak 1867-ben koronáztak magyar királlyá). Ferdinánd feleségével a prágai Hradzsinba költözött, ahol végre minden idejét hobbijának: a botanikának, heraldikának és zenének szentelhette, és 1875-ben hunyt el.

Talán nem árt pár szót is ejteni a magyar történelem egyik nagy száműzöttjéről, Kossuth Lajosról is, aki kormányzó-elnöki pozíciójáról lemondva kényszerült 1849-ben száműzetésbe, mely haláláig (1896) tartott. Kossuth 1849. április 14-én lett Magyarország kormányzója, és a dicsőséges tavaszi hadjárat után június ötödikén tért vissza a kormánnyal együtt Pestre. A belpolitikai és katonai helyzet alakulása miatt azonban előbb általános felkelést hirdetett (június 27), majd segélykérő kiáltvánnyal fordult Európa népeihez: `... ébredjetek fel ó népei s nemzetei a szabad és keresztyén Európának! Magyarország terén Európa szabadsága döntetik el.` A császári csapatok és az orosz hadsereg által alkotott harapófogóba szorítva menekülnie kellett, és mivel nagy terve, a szegedi összpontosítás nem érte el az általa remélt sikert, így augusztus 11-én aláírta lemondó nyilatkozatát, és Görgeyre bízta a teljhatalmat. Augusztus 15-én megérkezett Orsovára, és James Bloomfield névre szóló angol útlevelet kért a belgrádi angol konzulátustól - mellékelve a magyar külügyminiszter ajánló sorait. 17-én tudta meg a fegyverletételt, és 22-én érkezett meg Vidinbe, ahonnan novemberig nem mehetett tovább a kiadatását követelő orosz és osztrák kérések miatt. Hatalmáról azonban úgy tűnik, nem mondott le végleg: augusztus 30-án kormányzói rendeletet bocsájtott ki az emigráció szervezéséről és rendeltetéséről. Kossuth így Vidinben gyorsan megtalálta politikai szerepének lényegét, s ez volt az a szerep, melyen haláláig nem változtatott: `szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el.`

Utolsó lemondatott uralkodónk, a jelenleg boldoggá avatott IV. Károly volt, aki Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után lett a trón várományosa, melyre Ferenc József halála után, 1916-ban lépett. Mivel 1917 elején már reménytelen helyzetbe kerültek a központi hatalmak, többszöri kísérletet tett az antanttal való különbéke megkötésére, sőt, a német kormányt is igyekezett meggyőzni a kompromisszumos megoldásra. 1918 novemberében előbb az osztrák, majd a magyar ügyekben való minden részvételéről volt kénytelen lemondani, s miután mindkét országban kikiáltották a köztársaságot, családjával Svájcba költözött. 1921-ben kétszer is kísérletet tett a magyar trón visszaszerzésére, a második alkalommal fegyveres összetűzésekre is sor került. Károlyt őrizetbe vették, majd az antant száműzte Madeirára, ahol röviddel később elhunyt.