Ötvenhatos női sorsok: portrék a forradalom napjaiból

A nők tüntetése

1956. december 4-én játszódott le az elnyomás időszakának egyik legmegrendítőbb eseménye, és egyben a forradalom egyetlen kollektív női akciója, amikor a nők a békés, gyászoló nő attribútumainak teljes díszében vonultak némán, kezükben egy szál virággal a Hősök terére, majd onnan a tömeg egy része az Amerikai követség elé.

A nőtüntetés nem aggódó anyák spontán mozgalmából született, férfiak iniciálták, és szervezték meg. December 1-jén határozta el Abod László, Gáli József és Obersovszky Gyula (a Péterfy Kórház alagsorában november 4-e után is illegális nyomdát üzemeltető értelmiségi csoport), hogy a szovjet megszállás egyhónapos évfordulójára az elesettek emlékére nőtüntetést szerveznek. Később hasonló tüntetésre került sor december 6-án Gyulán, 7-én Székesfehérváron, Esztergomban és Pécsett, 9-én Miskolcon, 10-én pedig Egerben.

ÉLÜNK! I. évfolyam. 6.szám. 1956 december 4.-én AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN A MAGYAR FORRADALOM LAPJA "MAGYAR ANYÁK! MAGYAR LÁNYOK, ASSZONYOK!" "MOST RAJTATOK A SOR!" Ezzel a felszólítással indult útjára ezekben a napokban sokezer röplap, hogy mozgósítsa a magyar nők széles rétegeit, hogy a gyászos és mégis büszke emlékezés virágaival koszorúzzák hőseink sírjait, és hogy ugyanakkor ébresztői legyenek a magyar nők hagyományokban gazdag történelmi hivatásérzetének. Igen! Most rajtatok a sor, magyar lányok és asszonyok! A magyar nők már jónéhányszor bebizonyították, hogy a legválságosabb történelmi helyzetekben is képesek megállni a helyüket. Büszkén emlékezünk nemzetünk történelmének hőslelkű asszonyaira: Dobó Katicára, Zrínyi Ilonára és a többiekre. az ő utódaikhoz, mai asszonyokhoz szólunk most, akik - biztosan tudjuk ezt- nemcsak az elődök nevét érzik, hanem bátor, megalkuvást nem ismerő szellemüket is. Nehéz, nagyon nehéz történelmi időket élünk. A forradalom szép ügyét vérbefojtották. Frissen hantolt sírok a város utcáin és terein. A temetőkben fakeresztek hosszú sorok: tizenöt-tizenhatéves legényemberkék és többgyermekes családapák nyugvóhelyei. Sírok! Sírok! Sírok!...Megnyúlt, végtelen temetők...s mennyi sír a romok alatt... Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!! Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök... Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ? Nem, nem, nem! Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog Benneteket! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetéstek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen! Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre. Legyetek szent, igaz ügyünk élharcosai! Lépjetek most Ti a politikai élet küzdőterére - talán még soha nem volt erre olyan szükség, mint napjainkban! Neveteket megőrzik a fiuk és unokák és hálás, könnyes örömmel emlékeznek majd Rátok az eljövendő szabad századok! MAGYAR NŐK! AMIKOR AZ ÓRAMUTATÓ 11-ET MUTAT, INDULJATOK A HŐSÖK TERÉRE! EMLÉKEZZETEK HŐS HALOTTAINKRA! MINDENKI LEGYEN OTT!

A tüntetést Élünk című illegális újságjukban hirdették, illetve stencilen sokszorosították a felhívó röpcédulákat. A nőket délelőttre hívták a Hősök terére, s megkérték őket, hogy mindenki hozzon egy szál virágot, s meneteljen némán. A felvonulókhoz véletlenül csatlakozott Székely Dezsőné, Sebestyén Mária ("Hosszú Mari") vált a legismertebbé a nőtüntetők közül. Az indiai különmegbízottért, K. P. Menonért is ő ment el a margitszigeti Nagyszállóba, aki így szemtanúja lehetett a megrázó érzelmi hatású néma tüntetésnek, és aki erről kormányának és a nemzetközi közvéleménynek is beszámolt. Külön érdekes, hogy az emlékezés útvesztőiben úgy tűnik, összemosódott két tüntetés, a december 4-i néma asszonytüntetés, és a Halottak napi csendes gyertyagyújtás.

Az Élünk felhívása, melyet Káldor Vera is gépelt, az anyaság motívumaival mozgósít, amely mindig is erősen összefonódott a nemzetállam, nemzeti érzelem kérdésével. Az anyanyelvet megőrző nők adták tovább az elnyomott népek gyermekeinek a nemzeti identitást, ők őrizték a hazaszeretet lángját. A fennkölt, romantikus hangú felhívás az anya képén kívül a gyászoló asszony toposzát használja. A szövegből a következő világkép tűnik ki: míg a nők természetes helye az otthon békéje, a helyzet ezúttal olyan rendkívüli, és tragikus, hogy most már a nőket is cselekvésre buzdítják, és előhívják otthonaikból.

Az utca nem magától értetődő helyszín a nők számára, ezért csodaszámba megy, hogy felvonulni látják majd őket. A csoda szó szerint értendő, őket még a golyó sem fogja majd meg. A szöveg retorikája szerint a szent asszonyok a (férfiakból álló) nép akaratát tolmácsolják, a tüntetésben megnyilvánuló politikai kiállásuk nem autonóm döntés eredménye, hanem a leány, a feleség, a húg, az anya kötelessége férfi hozzátartozói iránt.

1. Női sorsok
2. Akiket kivégeztek
3. Börtönévek
4. Akik disszidáltak
5. A nők tüntetése