Tíz nagy győzelem a halál fölött

2015. május 14. 11:57 Dr. Magyar László András

1900 körül, hazánkban a születéskor várható átlagos élettartam – ami ma a férfiaknál 72, a nőknél pedig 79 év – alacsonyabb volt 40 évnél. Azaz ma „átlagosan” szinte kétszer annyi ideig élhetünk, mint száz évvel ezelőtt. Kérdés azonban, mekkora a szerepe ebben az orvostudománynak? Hiszen aligha vitatható, hogy ennek a fejődésnek az oka leginkább a táplálkozás, az életkörülmények javulása, illetve az, hogy kevesebb a fizikai munka, megnőtt a szabadidő, a lakások pedig nagyobbak, melegebbek és tisztábbak lettek. E feltételek fontosságának bizonyítéka, hogy a mai Magyarországon is körülbelül 15 év a különbség a gazdagok és a szegények várható élettartama között.

Korábban

1. Fekete himlő

A himlő a XVIII. századig a legpusztítóbb fertőző betegségek közé tartozott. Amerika őslakosságát valószínűleg a spanyolok által behurcolt himlő pusztította ki. A himlőt okozó vírusnak ma sincs ugyan ellenszere, ám a betegség megelőzhető. Már az ókori Kínában is előfordult, hogy emberek szándékosan fertőzték meg magukat a himlőhólyagból vett váladékkal, hogy immúnisokká váljanak. Egy Lady Montague nevű előkelő angol hölgy 1710 körül, Törökországban volt tanúja hasonló, sikeres eljárásnak. Tapasztalatairól Londonban, 1721-ben kiadott leveleiben számolt be. Az angol orvosok kezdetben bűnözőkön kísérleteztek több-kevesebb sikerrel. A tökéletesített oltóanyaggal II. Katalin orosz cárnő már nemcsak alattvalóit, hanem önmagát és családját is beoltatta. Az oltás azonban továbbra is kockázatokkal járt, egészen addig, amíg egy angol körorvos, Edward Jenner 1796-ban ki nem dolgozta a tehénhimlővel való oltás, a vakcináció módszerét. Ettől kezdve egyre több ország tette kötelezővé a himlőoltást a polgárai számára. A kampány eredményeképpen az UNESCO 1975-ben közhírré tehette, hogy a fekete himlő világszerte megszűnt.

2. Tbc

A tuberkulózis (tüdővész, aszkór) állati eredetű, baktérium okozta betegség. Gyakoriságára jellemző, hogy a XIX. században külön egészségügyi iparág, a tüdőszanatórium- és vízgyógyintézet-biznisz épülhetett rá. A tuberkulózis különösen az alultáplált, rossz körülmények közt élő népességre veszélyes. Bizonyos szakmákban dolgozók fogékonyabbak voltak a kórra, mint mások: a bányászok vagy a textilipari munkások közt különösen gyakori volt a tüdőbaj. Az orvosok sokáig elsősorban a betegek elkülönítésével próbáltak ellene védekezni, eredménytelenül. Bár Robert Kochnak már 1882-ben sikerült azonosítania a kórokozó baktériumot, sőt, egy tuberculin nevű – erőtlen – oltóanyagot is kidolgozott, a tbc leküzdésére először csak 1921-ben nyílt mód, mikor Albert Calmette és Camille Guérin feltalálták a nevük kezdőbetűit őrző BCG-oltást. Az oltóanyagot – amelyet azóta is sokan használnak, sokan pedig támadnak – 1928-ban 116 ezer csecsemőnek adták be sikerrel Franciaországban. Az igazi megoldást azonban csak Selman Abraham Waksman amerikai tudós 1944-es sztreptomicin nevű antibiotikuma jelentette, amely valóban képes volt gyógyítani a kórt.

Dr. Magyar László András teljes cikke a Múlt-kor tavaszi számában