Idegenbe szakadt színészeink

A jazz szégyenlős királynője, Ella Fitzgerald

Balázs-Piri Krisztina

Ő volt az első afroamerikai énekesnő, akit Grammy-díjjal tüntettek ki, és mint annyi más sztár, ő is egy véletlennek köszönhette a karrierjét. Táncversenyen indult, de a zsűri azt kérte: énekeljen. Így fedezték fel a társadalom mélyéről, a faji előítéletek gettójából érkező tinédzsert, aki sokáig azzal kereste a kenyerét, hogy bordélyházak előtt őrködött, és kisebb futárszolgálatokkal a maffiának segédkezett. 

Karády Katalin New Yorkban

A hétgyermekes kőbányai munkáscsaládból az országos ismertségig jutó Karády Katalin útja kiválóan szemlélteti a XX. századi magyar történelem ellentmondásait és viszontagságait. A bántalmazó otthonból a boldogtalan házasságba menekülő Kanczler Katalint Egyed Zoltán színikritikus fedezte fel, majd – ígéretének megfelelően – színésznőt csinált belőle. Az 1939-es első filmjétől, a Halálos tavasztól kezdve felfelé ívelt a csillaga: a nők árgus szemekkel figyelték a frizuráját és ruhatárát, a férfiak pedig megigézve nézték a filmjeit, hallgatták a lemezeit.

Szörényi Éva szabadságharcai

Csiszár Mirella

Szörényi Éva hetvenöt éves jubileumi estjét Színészdal címmel rendezték meg a hollywoodi Barnsdall Gallery Theatre-ben 2008. április 20-án. A műsort a Duna Televízió is sugározta. Petőfi Sándor e címadó versét, amelyben a költő megkapóan vallott a színművészek feladatáról és kötelességeiről, gyakran szavalta önálló estjein is, az évek során szinte ars poeticájává vált. Sorsa pedig kétségtelenül bizonyítja, hogy a vérzivataros XX. században is lehet a színész apostol az erkölcs mezején. 

Zenei kísérettel a túlvilágra

Bősze Ádám

A bölcsőtől a sírig zene kísérte a XVII. századi ember fontosabb napjait. A házasságkötés mellett a temetés volt az az esemény, amelyen különös figyelmet kapott a muzsika, ami egyaránt következett a gyászoló család reprezentációs szándékából és az egyházi szertartásból is. Azt, hogy mi csendült fel, nagyban befolyásolta az elhunyt társadalmi helyzete. Ahogyan ma, akkor is óriási különbség volt egy szegény és egy gazdag ember gyászszertartása között. Utóbbit Pompas funeralesnek nevezték, amelyen a kor nagyszerű zeneszerzőinek a De profundis vagy Absolve quaesumus, Domine kezdetű motettái voltak hallhatók. De azok az emberek sem maradtak temetési ének nélkül, akiknek nem maradt pénzük pompás liturgiára. A reformációt követően a halottat énekesfiúk kísérték utolsó útjára. Luther szorgalmazta, hogy lehetőség szerint sok ének hangozzon el ilyenkor, hogy „az emberek hitükben megerősödjenek, és áhítatuk megfelelő legyen”.