„Bezúzott minket egy bálna!” – az Essex hajó katasztrófája

A nappalok „meghosszabbítása”, vagyis a világítás elterjedése a kora újkor egyik sajátos fejleménye volt. Mára hozzászoktunk az elektromos áram nyújtotta fényhez, ám évszázadokon át, egészen a XIX. század közepéig a bálnaolaj volt a lámpák energiaforrása. Emiatt a korábban csak egyes, a tengerhez közeli kultúrák (inuitok és más amerikai őslakosok, koreaiak, baszkok) által űzött bálnavadászat a világ vezető országaiban is elterjedt. A XVIII. század végére az újonnan függetlenedő Amerikai Egyesült Államok vált a legnagyobb hatalommá e területen, különösen a Massachusetts állambeli Nantucket és New Bedford városokból futott ki sok hajó.

Szűkülő vadászterület

Az 1799-ben vízre bocsátott Essex a kor többi bálnavadászhajójához hasonlóan egyre távolabbi utakra kényszerült az Atlanti-óceán bálnaállományának (simabálnák és hosszú szárnyú bálnák) folyamatos csökkenése miatt.

A karibi térség és Afrika nyugati partjai után már a Csendes-óceánon folytatták a vadászatot. Ekkoriban azonban a fő célpontjaik az ámbráscetek voltak. Ennek két oka is volt: a több kis csónakot használó vadászati módszerrel ennél nagyobb bálnákat már nem tudtak elejteni, valamint különös értéket képviselt az e fajból kinyerhető, úgynevezett spermacetolaj. Ezt az átlagos bálnazsírtól eltérő anyagot, amely meggyújtva különösen fényesen ég, a ruha- és a gyógyszeriparban is felhasználták.

Az Essex 1819. augusztus 12-én indult utolsó, végzetes útjára. A George Pollard kapitány parancsnoksága alatt álló hajón 21-en tartózkodtak, a Dél-Amerika nyugati partjainál lévő „vadászterületre” tartó utazásukat két és fél évnyire tervezték. Mindössze két nap után egy erős szél magával ragadta a hajó egyik vitorláját, s a vadászcsónakok közül kettőt széttört. Pollard ennek ellenére az út folytatása mellett döntött. Brazília partjai közelében elejtették első ámbráscetjüket, amivel némileg javult a társaság hangulata és morálja.

Öt hét múltán, 1820 januárjában megkerülték a Horn-fokot, ezután tavasszal és nyáron eredményesen vadásztak, miközben Dél-Amerika nyugati partja mentén észak felé haladtak. Szeptemberben kikötöttek a Quitói Királyi Audiencia (a mai Ecuador) területén lévő Atacamesnál, itt a Henry de Witt nevű férfi elszökött, s ezzel a legénység létszáma 20 főre csökkent.

Nantucketi szánút

Pollardék addigi portyázásai azt mutatták, hogy a Dél-Amerika partjai mentén lévő vadászterületek is kiapadóban voltak, azonban más hajók legénységének tagjai, akikkel találkoztak, meséltek nekik az úgynevezett „nyílt tengeri vadászterületről” (offshore ground), ahol állításuk szerint továbbra is bőséggel akadtak bálnák. A terület az 5–10. szélességi fok és a 105–125. hosszúsági fok között helyezkedett el, 4600 kilométerre délnyugatra, a lehető legtávolabbra mindenféle szárazföldtől.

Az Essex egy utolsó feltöltésre útba ejtette a Galápagos-szigeteket, ahol egy hét horgonyzás során mintegy 300 óriásteknőst fogtak össze, hogy később levágják és elfogyasszák őket – Pollard és legénysége úgy hitte, hogy az állatok képesek egy évig is életben maradni étlen-szomjan, valójában azonban a teknősök lassan éhezni kezdtek. A Charles-szigeten való vadászat közben Thomas Chappel kormányos tréfából tüzet gyújtott, amely végül az egész szigetet végigpusztította, így a tervezettnél előbb kellett elhagyniuk azt. (A tűzvész következményei még ma is kihatással vannak a sziget élővilágára.)

Amikor az Essex végre elérte a dúsnak remélt vadászterületet, a legénységnek ismét csalódnia kellett – napokig nem találkoztak egyetlen bálnával sem. A feszültség egyre növekedett, különösen Pollard kapitány és Owen Chase elsőtiszt között. November 16-án végre megpillantották az első állatot, ám az az egyik vízre bocsátott csónaknak ütközött, így megint eggyel csökkent a flotta száma.

November 20-án aztán több ámbráscetet is láttak. Pollard, Chase és Matthew Joy másodtiszt parancsnoksága alatt vízre bocsátottak egy-egy vadászcsónakot, és üldözőbe vették a tengeri emlősöket. Mindhárom csónaknak sikerült megszigonyoznia egy-egy állatot, azonban egyikőjük a farkával megcsapta Chase csónakját, így az elsőtiszt csapatának vissza kellett térnie az Essexhez. A Pollard és Joy által megszigonyozott bálnák eközben nekilódultak, és öt kilométeren keresztül vontatták maguk mögött a csónakokat, mielőtt kifáradtak volna – a tengerészek ezt „nantucketi szánútnak” nevezték.

A cetek bosszúja

Miközben Chase az Essexen javította a sérült csónakot, észrevettek egy hatalmas, 26 méter hosszú hím ámbráscetet, amely igen különösen viselkedett. Eleinte mozdulatlanul lebegett a felszínen, majd megindult a hajó felé, a víz alá le-lebukva egyre gyorsabban. A bálna az Essexnek ütközött, majd alámerült, és újra felbukkant a másik oldalon, ahol – látszólag az ütközés következtében bénultan – ismét mozdulatlanul lebegett.

Chase már készült megszigonyozni, amikor észrevette, hogy az állat farka a hajó kormánylapátjánál van. Ha elkezd rángatózni, mozgásképtelenné teheti a hajót, így nem támadtak a bálnára, amely egyszer csak magához tért, távolabb úszott a hajótól, majd visszafordult.

„Megfordultam, és láttam őt vagy száz rod távolságban [500 méterre] egyenesen előttünk, 24 csomós [44 kilométer/óra] sebességének kétszeresével közelítve, és tízszeres düh és bosszúvágy látszott tekintetében. Minden irányban repült körülötte a hab, amint folyamatosan vadul csapkodott farkával. Feje félig kint volt a vízből, és így jött felénk, és ismét eltalálta a hajót” – emlékezett vissza később Chase.

A bálna az Essex orrán hatalmas lyukat ütött, s a hajó, gyorsan süllyedni kezdett. Chase és a fedélzeten tartózkodók vitorlát kezdtek eszkábálni a náluk lévő egyetlen csónakra, és igyekeztek minél több élelmet és ivóvizet, valamint a kapitány ládáját és a lehető legtöbb navigációs eszközt kimenteni a hajóból. Amikor a két másik csónak visszaért, Pollard kapitány eleinte nem talált szavakat, majd annyit kérdezett: „Istenem, Mr. Chase, mi a gond?” Erre az elsőtiszt csak annyit válaszolt: „Bezúzott minket egy bálna!”

A kényszer nagy úr

A süllyedő Essex és legénysége nagyjából 2000 tengeri mérföldre (3700 kilométerre) volt Dél-Amerikától. Miután két napot azzal töltöttek, hogy mindent, amit tudtak, kimentettek a roncsból, a 20 férfi felkészült arra, hogy a reménytelenül kevés ellátmánnyal és a sebtében épített vitorlákkal útnak indul. Pollard ládájában két navigációs eszköz- és két térképkészlet volt, így ezekből két csónakba – Pollardéba és Chase-ébe – jutott.
Megállapították, hogy a legközelebbi szárazföld az 1200 mérföldre (1900 kilométerre) lévő Marquises-szigetek.

A kapitány erre szándékozott indulni, azonban a legénység attól félt, a szigeteket kannibálok lakják, így annak ellenére, hogy oda még a szél is segítette volna őket, Pollard engedett, és Dél-Amerika felé vették az irányt. A 2000 tengeri mérföldes légvonalbeli távolság mellett még az is nehezítette a helyzetüket, hogy a keleti passzátszéllel nem mehettek szembe, így 1000 mérföldet (1600 kilométert) kellett dél felé kerülniük, mielőtt keletre fordulhattak volna.

Az élelmet és az ivóvizet kezdettől szigorúan beosztották, ám a készlet nagy része el volt ázva tengervízzel, így a legénység hamar igen rossz állapotba került. A bálnatámadás után egy hónappal a szomjhalál küszöbén értek partot a lakatlan Henderson-szigeten. Itt találtak egy apró, édes vizű forrást, és néhány nap alatt felélték a szigeten lévő madarak, tojások, rákok és ehető növények nagy részét. December 27-én ismét útnak indultak, hárman azonban úgy döntöttek, inkább a szigeten várják be a segítséget.

A másik 17 tengerész a három csónakban a Húsvét-szigetre kívánt eljutni. Január 10-én Matthew Joy másodtiszt volt az első, aki meghalt, másnap Chase csónakja szakadt el a másik kettőtől egy hirtelen jött szélben. A következő halott január 18-án Richard Peterson volt, majd február 8-án Isaac Cole – míg az előbbiek tisztes tengeri temetésben részesültek, a szenvedő férfiak Cole holttestét már nem dobták a vízbe. Január 21-ére mindkét együtt maradt csónak kifogyott az élelemből, rémisztő kannibalizmus kezdődött, így a halálozások sora folytatódott.

Január 28-án a már csak Obed Hendrickset, William Bondot és Joseph Westet szállító csónaknak is nyoma veszett, többé nem látták, bár évekkel később a Ducie-szigeten előkerült egy csónak, amelyben három csontváz volt. Február 1-jén Pollardék ismét kifogytak az élelemből, és úgy döntöttek, sorsot húznak – a vesztest megölik és megeszik. A legrövidebbet végül Owen Coffin húzta, Pollard 17 éves unokaöccse, akinek védelmére korábban felesküdött. A fiú hallani sem akart arról, hogy mással cseréljen. Újabb sorshúzással eldőlt, hogy barátja, Charles Ramsdell fogja kivégezni. Ramsdell lelőtte Coffint, és megették a fiút. Február 11-én Barzillai Ray is meghalt, Pollard és Ramsdell az út további részét Coffin és Ray csontjain rágódva élte túl.

Február 18-án, 89 nappal az Essex elsüllyedése után Chase csónakja volt az első, amelyre rátaláltak: egy Indian nevű brit bálnavadászhajó mentette ki Chase-t és két társát, Benjamin Lawrence-t és az ifjú Thomas Nickerson hajósinast. Pollard és Ramsdell már majdnem elérték Dél-Amerikát, amikor február 23-án egy másik nantucketi hajó, a Dauphin felszedte őket. A három férfit, akik a Henderson-szigeten maradtak, a Surry nevű kereskedőhajó mentette meg, és Ausztráliába vitte őket.