Tutajjal a veszélyek vizein: a legendás Kon-Tiki-expedíció története

Rekonstruálni a régen élt emberek életét a korabeli eszközök és ismeretek felhasználásával manapság mindennaposnak számít. Ahhoz azonban, hogy egy korabeli hajón tegyünk meg több ezer kilométert a Csendes-óceánon, már igazi bátorság kell. Thor Heyerdahl a világhírűvé vált expedíciójával bebizonyította, hogy lehetséges Dél-Amerikából átkelni a polinéziai szigetvilágba, és pusztán technológiai értelemben nem cáfolható az, hogy a terület kelet felől népesedett be.

A kapitány

Thor Heyerdahl 1914. október 6-án született a dél-norvégiai Larvikban. Édesapja sörfőző volt, édesanyja pedig zoológiát és néprajzot tanult, s a helyi múzeum igazgatójaként dolgozott. Utóbbi nagy befolyással volt a fiára, tőle örökölte tudományos érdeklődését és a primitívnek mondott kultúrák iránti elkötelezettségét. Heyerdahl már hétévesen elkezdte a gyűjtögetést, és különféle állatokból álló kis múzeumot hozott létre, amelyben a tengeri kagylók, lepkék, lemmingek, denevérek, sündisznók mellett egy vipera is helyet kapott. A szüleivel a nyarakat a vadonban, egy fakunyhóban töltötte, ami a későbbi expedícióihoz kiváló alapozást jelentett.

Heyerdahl az Oslói Egyetemen földrajzot és biológiát tanult, közben pedig egyik barátja gyűjteményének köszönhetően elkezdte tanulmányozni a polinéziai kultúrákat. Miután Berlinben a téma szakértőivel konzultált, támogatást szerzett, és első feleségével, Liv Coucheron Torppal 1936-ban elutazott a Marquises-szigetekre. Ott körvonalazódott benne először az az feltételezés, amely szerint a helyiek ősei valójában Dél-Amerikából, és nem Ázsiából érkeztek. Az ott töltött időről norvég nyelven 1938-ban könyvet is kiadott Vadászat a Paradicsomért címen, amely angolul csak 1974-ben jelent meg, Fatu-Hiva – Vissza a természetbe címmel.

1939-ben Brit-Columbiába (Kanada) utazott, hogy tanulmányozza a helyi őslakosok életét. A második világháború azonban keresztülhúzta a számításait, és Heyerdahl beállt a Szabad Norvég Erők kötelékébe. A háború végeztével elképzeléseit nem vették komolyan, ezért elhatározta, hogy a lekicsinylő véleményekre egy kísérlettel válaszol, és ő maga fog hajóval átkelni a Csendes-óceánon Dél-Amerikából Polinéziába. Ehhez azonban szükség volt megfelelő emberekre is.

Ellenállókból tutajosok

Thor Heyerdahl nem késlekedett összeszedni a vállalkozó kedvű figurákat. Az egyik legfontosabb szerep Erik Hesselbergnek, Heyerdahl gyerekkori jóbarátjának jutott, aki a csapat egyetlen képzett tengerésze volt. Ő is Larvikban nőtt fel, a középiskola után pedig tengerészeti iskolát végzett, és öt évig járta a tengereket. Később művészetet tanult Hamburgban, és festőként dolgozott, amikor Heyerdahl meghívta, hogy vegyen részt a vállalkozásban. Bengt Danielsson svéd antropológus volt, és 1947-ben, amikor az expedíció elindult, már túl volt egy közös svéd–finn amazonasi kutatóúton is. Feladata volt az ellátmány megszervezése, és ő volt a csapat spanyol tolmácsa is.

Knut Haugland egy paramilitáris kiképzőtáborban találkozott előszörHeyerdahllal, és ekkor ismerkedett meg az expedíció vezetőjének elméletével is. A norvég ellenállásban szerzett tapasztalatai révén értett a rádiókhoz, ezért ő lett a csapat egyik rádiósa. A másik, Torstein Raaby, szintén a norvég ellenállás egykori tagja, és akárcsak Haugland, ő is több kitüntetést kapott háborús szerepéért. Heyerdahl helyettese a német Herman Watzinger volt, aki – nem meglepő módon – szintén kapcsolatban állt a norvég ellenállókkal, egyébként pedig mérnökként dolgozott. Heyerdahl őt vette be először a csapatba, és ő felelt a meteorológiai és a hidrográfiai mérésekért.

A Napisten vízre száll

Heyerdahl és társai kilenc – majd’ 14 méter hosszú és 60 centiméter átmérőjű – balsafa-törzsből készítették el a tutajt, amelyeket kenderkötéllel erősítettek össze az 5,5 méter hosszú és 30 centiméter átmérőjű keresztirányú balsafaelemekkel. Az építés során a spanyol hódítás korából származó képi forrásokra és a helyi hagyományokra támaszkodtak, és szigorúan ügyeltek arra, hogy a tutajhoz csak korabeli anyagokat használjanak fel.

Arra már menet közben jöttek rá, hogy a farönkök között függőlegesen elhelyezett fenyődeszkák alkalmasak a tutaj kormányzására, így a modern formájú, mangrovefából készült kormánylapátot szinte szükségtelenné tették. A járműhöz egyetlen fém alkatrészt sem használtak.
Heyerdahl eleinte nem akart semmilyen modern eszközt igénybe venni, de Hesselberg meggyőzte őt arról, hogy például egy rádiónak mindössze annyi hatása lenne a kísérletre, hogy tájékoztatni tudják a nagyvilágot az útvonal változásáról.

A csapat élelmezése nem okozhatott gondot, mert a tervek szerint halászatból biztosították volna maguknak a mindennapi betevőt, és ebben a várakozásukban nem is kellett csalódniuk. A nagyobb gondot a vízutánpótlás jelentette, ezért 1040 liter vizet vittek magukkal különböző kannákban, továbbá 200 kókuszdiót, édesburgonyát és lopótököt is. Az amerikai hadsereg túlélőkészletet biztosított a csapat számára, hogy azt élesben is teszteljék. A tutajt Kon-Tikinek nevezték el, ami a régi inka napistennek, Virakocsának volt a régies neve.

Polinézia szigetei és cápái

Miután minden engedélyt beszereztek, 1947. április 28-án elhagyták a perui Callao kikötőjét. Útjuk elején, mintegy nyolcvan kilométeren keresztül a Guardian Rios nevű vontatóhajó húzta ki őket a nyílt tengerre, hogy elkerüljék a nagy forgalmú hajóúton az esetleges baleseteket. Ezt követően a Humboldt-áramlatot kihasználva a tutajt nyugat felé fordították.

Az első héten nem voltak komoly megpróbáltatásaik, a legénység remélte, hogy a hajó, amelyet ugyan nehezen lehetett irányítani, de stabil volt, egyben marad. A délkeleti szelek a tervezettnél közelebb vitték őket a Galapagos-szigetekhez és az Egyenlítőhöz, mint ahogy azt Heyerdahl várta. A norvég ellenállásban edződött rádiósoknak köszönhetően útközben számos rádióamatőrrel sikerült kapcsolatot teremteniük, sőt még Norvégiát is elérték, és VII. Haakon királyt is felköszöntötték születésnapja alkalmából.

A hajózási utaktól távol magukra voltak utalva, így az út közben szükségessé vált javításokat is nekik kellett elvégezniük. Ha pedig a víz alatt kellett mindezt megcsinálniuk, akkor nem volt választásuk, egyikőjük a tutaj alá merült. A cápákkal szemben ilyenkor egy kisebb bambuszketreccel védekeztek. A legnagyobb veszélybe 1947. július 21-én kerültek, amikor Watzinger beleesett a vízbe, és Haugland utánaugrott, hogy kihúzza. Végül mindketten megúszták, és csak egy hálózsákot ragadott el egy cápa.

1947. július 30-án Watzinger földet látott, első alkalommal az indulásuk óta. A Tuamotu szigetvilág legészakkeletibb tagját, Puka-Pukát pillantotta meg. Megpróbálták az atollhoz (korallzátonyok alkotta gyűrű alakú sziget, szigetcsoport) kormányozni a tutajt, de elsodródtak, mielőtt sikerült volna. Néhány nappal később hasonlóképpen jártak Fangatau szigetén. Augusztus 7-én a Kon-Tiki-expedíció tutaja viszont megfeneklett a Raroia atollon. A jármű komoly károkat szenvedett, de a legénység kisebb sérülésekkel megúszta. A teljes hajórakományt sikerült megmenteniük, az utat azonban nem folytathatták. Néhány nappal később megtalálták őket, majd egy francia szkúner Tahitira vitte a csapatot és a tutajt, onnan pedig egy norvég gőzös fedélzetén San Franciscóba utaztak.

A kísérletek kísérleteket szülnek

A Kon-Tiki sikere elsöprő volt. A 101 napos kaland és a polinéziai szigetvilág iránt megnövekedett az érdeklődés szerte a világon. Heyerdahl 1948-ban könyvet írt a tengeren töltött időszakról, munkáját villámgyorsan elkapkodták, 1950-ben már angolul is kiadták. A Kon-Tiki útjáról dokumentumfilm készült, amely 1951-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat.

Heyerdahl később sem hagyott fel azzal, hogy szokatlan feltételezéseit kísérlettel bizonyítsa. 1969-ben egy Ra névre hallgató, papirusznádból készült hajóval vágott neki az Atlanti-óceánnak, ám nagyjából hat és fél ezer kilométer után a hajó szétesett. A kísérletet a következő évben megismételte, és a Ra II immár sikeresen teljesítette küldetését. Hasonlóképpen akarta igazolni 1978-ban a Mezopotámia és az Indus-völgyi civilizáció közötti kapcsolatokat, ám a kelet-afrikai Dzsibutiban felgyújtotta a teljesen ép hajóját, ezzel tiltakozva a hatóságok packázása és a környékbeli háborúk ellen.

És hogy mit mond manapság a tudomány Heyerdahl elméletéről? Míg kezdetben senki nem vette komolyan a dél-amerikai bevándorlás lehetőségét a polinéziai szigetvilágba, Heyerdahl után azokat az érveket, amelyek a fizikai kivitelezhetetlenségről szóltak, el kellett vetni. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sikeres kísérlet önmagában még nem jelent bizonyítékot arra, hogy a polinéziai lakosság valóban dél-amerikai eredetű lenne. Erre alighanem a manapság felfutó genetikai kutatások adják meg a végső választ. Mindenesetre Erik Thorsby, az Oslói Egyetem kutatója szerint az összegyűjtött genetikai minták vizsgálata arra utal, hogy az itteni őslakosoknak valóban vannak amerikai gyökerei.