Bár sokan nem kedvelték Szókratészt, harcosként senki sem vonta kétségbe képességeit

Szókratész kora, sőt talán a történelem egyik legnagyobb gondolkodója volt. A nyugati szellemtörténet oszlopos alakjaként évezredekre meghatározta a vizsgálódás és gondolkodás módszertanát. Erényessége, tisztessége, logikája és észszerűsége mind a mai napig csodálat tárgya. A köztudatban élő képe a bölcs, fehér szakállú öregember, aki összevont szemöldökkel okítja az ifjú nemzedéket és hinti szét a bölcsesség magvait. Bár ez a kép csábító lehet, végső soron mégis hamis, vagy legalábbis nem illik össze a Szókratész életét – és ezáltal feltehetőleg bölcseletét is – meghatározó élményével: katonai szolgálatával.

Szókratész, a filozófus

Szókratésszel kapcsolatban a történészek legnagyobb nehézsége az, hogy semmi nem maradt fenn tőle írásban, vagyis semmiről nincs tőle első kézből származó beszámolónk. Katonai szolgálatával kapcsolatban Platón a legfontosabb forrásunk, aki több hadjáratról is említést tesz, amelyekben Szókratész részt vett. Megemlíti például Poteidaiánál (ahol az athéni hadjárat végül a város i. e. 432–430 között tartó ostromába torkollott), Délionnál (ahol a hatalmas szárazföldi csata i. e. 424-ben látványos athéni vereséggel végződött), valamint Amphipolisznál is (a Poteidaia térségébe vezetett athéni hadjárat i. e. 422-ben csúfos kudarccal zárult).

Habár a gondolat, hogy egy athéni férfi szolgálatot teljesített az athéni hadseregben nem kéne meghökkentő legyen (ez minden athéni polgárnak kötelessége volt), Szókratész kora a hadjáratok idején figyelmet érdemel. Az i. e. 470-ben vagy 469-ben született filozófus 40 éves volt az első (feljegyzett) hadjárata végén, az utolsó alatt pedig már az ötvenhez közelített.

Mindez akkor válik érdekessé, ha figyelembe vesszük, hogy eddigre Szókratész elismert gondolkodó és tanító volt Athénban, vagyis filozófiájának gondolatait, ideáit nem egy múltbeli háború tapasztalataira való visszatekintés formálta, hanem azok az élményekkel párhuzamosan alakultak ki.

Szókratész utolsó ismert csatája előtt egy évvel egy színdarabot mutattak be az athéni Dionüszia ünnepén. A darab Arisztophanész A felhők című alkotása volt, és egy, az athéni közéletben terjedő jelenséget parodizált ki: azt, ahogy gazdag ifjúk szegődtek filozófusok tanítványául, akik furcsa, új módon tanították őket gondolkodni és vitázni. Bár a szatíra a társadalmi probléma egészét kritizálta, a színpadon egyetlen ember alakjában jelenítette meg – Szókratészében.

Szókratész könnyű célpontot nyújtott a szatirikus gúnyolódáshoz. Határozottan csúf embernek számított egy olyan korban, amely majdhogynem számszerűsítette a szépséget. Platón egy dialógusában Theodórosz Szókratészt így hasonlítja Theaitétoszhoz: „nem szép, hanem – s ezt nehogy zokon vedd – pisze orrával és dülledt szemével inkább hozzád hasonlatos. No, azért ő nem oly feltűnő.” (Platón: Theitétosz 143e, Bárány István fordítása.)

A filozófus ráadásul egyébként is… furcsa volt. Közismerten nem hordott cipőt, ritkán mosdott vagy fürdött (Platón: A lakoma, 174a), és gyakran állt hosszú időn keresztül egyhelyben némán, akár órákig a messzeségbe meredve. Ráadásul kérdezési és vizsgálati módszere szokatlan gondolatokat ébresztett az emberekben, összezavarva és – valószínűleg – frusztrálva őket. Mindennek a tetejébe pedig még hangokat is hallott; mindent összevetve: furcsa volt, és könnyedén kigúnyolható.

Egyetlen dolog miatt azonban soha nem gúnyolták, és még a tárgyalása legsötétebb perceiben sem vádolták vele: hogy bármi becstelent követett volna el katonai szolgálata alatt. Legalábbis meglepő, hogy a köznevetség és a mendemondák egy ilyen kitűnő célpontjának katonai hírneve épségben maradhatott, különösen egy olyan kultúrában, amely gyakran vette célba az élet ezen területét, ha ellenségei iránti megvetését kellett kifejeznie. Ennyire jó katona lett volna Szókratész?

Szókratész, a hoplita

A hopliták páncélos, lándzsával és kerek pajzzsal felszerelt nehézgyalogos katonák voltak. A felszerelés minőségét a hoplita anyagi lehetőségei határozták meg. A hopliták részben az anyagi vonzat miatt is jellemzően a vagyonosabb „középosztályból” vagy a földbirtokosok közül kerültek ki. Bár a forrásokból kiderül, hogy Szókratész meglehetősen szegény volt, hoplita szolgálata arra mutat, hogy valamiképp képes volt ellátni magát a megfelelő felszereléssel – csak épp nem tudjuk, hogyan.

A hopliták feladata egyszerű volt: nem megfutamodni, és tartani a phalanx alakzatot. Mindaddig, amíg a két oldalán álló harcosok közelében maradt, és pajzsának felével védte egyiküket, míg a másikuk pajzsának fele őt védte, jó esélyei voltak az életben maradásra, seregének pedig a győzelemre.

Szókratész hoplita időszaka egybeesett a peloponnészoszi háborúval, amelyet Athén és szövetségesei vívtak Spárta és szövetségesei ellen. Bár a feszültség már hosszú évek óta gyűlt, az egész Hellászra kiterjedő háborút elindító esemény egy athéni katonai expedíció volt a Khalkidiké-félszigetre. A sereg egy, az athéni uralom ellen lázongó kicsiny várost volt hivatott megrendszabályozni – Poteidaiát.

Egy kisebb, a falakon kívül lezajlott csatát követően – amelyet az athéniak minimális veszteségekkel megnyertek – két évig tartó ostrom kezdődött. Mire Poteidaia megadta magát, az éhezés minden elképzelhető mértéket felülmúlt; a szóbeszéd szerint még kannibalizmus is előfordult a városfalak mögött.

Szókratész itteni szerepét Platón A lakoma című dialógusából ismerjük, ahol a híres athéni államférfi, Alkibiadész idézi fel a hadjárat eseményeit, amelynek során Szókratész asztaltársa volt (A lakoma, 219e-220e). Története érdekes részletekkel egészíti ki Szókratész képét: megtudjuk, hogy mindenkinél jobban tűrte az éhséget, és hogy bár nem sűrűn ivott alkoholt, ha mégis így tett, a legtöbb embert az asztal alá tudta inni. Megerősítést nyer, hogy Szókratész még télvíz idején sem hordott cipőt, és hogy szokása volt órákig mozdulatlanul állva töprengeni. Alkibiadész elmondja azt is, hogy miután megsebesült a harcban, Szókratész mentette meg, és hogy utána hiába igyekezett meggyőzni a hadvezéreket, hogy Szókratészt, és ne őt tüntessék ki a csata után.

Nem meglepő, hogy Szókratész csorbítatlan hírnévvel tért vissza Poteidaia alól, elvégre a hadjárat költséges, de látványos győzelemmel végződött Athén számára. Sokkal érdekesebbek a Délionnál történtek, amelyek egyértelmű katasztrófával végződtek Athén számára.

A stratégiai terv egyszerű volt: két, egyidejű athéni támadás Boiótia területére, az egyik szárazföldön, a másik a tengerről. A partraszállás nem történt meg, mivel a boiótok felfedezték a tervet, és megerősítették a kijelölt helyszínt. A másik athéni sereg nem értesült a helyzet változásáról, és Délion ellen vonult, nem tudva, hogy Boiótia teljes hadereje készül megállítani őket.

A délioni csatamezőn az athéniak nem voltak jelentős számbeli hátrányban, de az ellenség jobban tervezett, jobban manőverezett és jobban harcolt náluk. Az athéni phalanx rendezett sorai pánikszerű menekülésben bomlottak fel, ahogy a boiót lovasság szétzúzta az alakzatot. Az athéniak nem csupán mintegy ezer embert (az eredeti sereg egyhetedét) vesztettek el a csatában, de felsőbbrendűségi tudatuk nagyobb részét is.

Alkibiadész erről is beszámol A lakomában, kiemelve az athéni visszavonulás teljes káoszát. De míg a többi hoplita az életéért futott, Szókratész egy társával együtt elsétált a csatatérről, hűvös nyugalmával elbizonytalanítva a boiótokat: „Nyugodtan jártatta tekintetét baráton és ellenségen, s egészen messziről is látszott rajta, hogy ez az ember derekasan védekezne, ha hozzányúlna valaki. Ezért biztonságban vonulhatott el, ő is meg a társa is.” (A lakoma, 221b, Telegdi Zsigmond fordítása.)

A harcos filozófus

Szókratész jelenlétére Amphipolisznál ő maga csupán egyszer utal, szintén Platón által feljegyezve: „az általatok elöljáróimmá választott hadvezérek jelölték ki a helyemet Potidaiánál, Amphipolisznál és Délionnál, és helytállottam úgy, mint a többiek, azon a helyen, ahova állítottak, és szembeszálltam a halállal” (Platón: Szókratész védőbeszéde, 28e, Devecseri Gábor fordítása).

A Szókratész védőbeszéde Platón beszámolója a filozófus i. e. 399-es tárgyalásáról, amelyen istentelenséggel és a fiatalság megrontásával vádolták. A három híres hadjárat felemlegetésével Szókratész párhuzamba állítja a csatatéren való helytállását a szellemi életben valóval, aláhúzva egyúttal, hogy utóbbiban sem várható el tőle, hogy meghátráljon.

Az amphipoliszi csata egy újabb katasztrofális vereség volt Athén számára, ismét a Khalkidiké-félszigeten. Az athéni sereg beszorította az ellenséget a városba, és elfoglalta a környékbeli magaslatokat. A spártai Braszidasz által vezetett ellenség azonban kitört a városból, és rajtaütött a nem alakzatban vonuló athéniakra. Az eredmény rettenetes volt, és az athéni sereg szervezetlen menekülésbe kezdett. Az amphipoliszi vereség az utolsó csepp volt a pohárban Athén számára, és megnyitotta utat a fegyverszüneti tárgyalások előtt, amelyek végül hét esztendőnyi békéhez vezettek.

Szókratész három hadjáratot élt túl, amiből kettő megalázó vereséggel zárult, mégsem merült fel soha, hogy gyáva lett volna, vagy kibújt volna a kötelessége alól. Ezzel nem csak a mi szemünkben vált remek katonává, de az athéniakéban is.

Számos tulajdonság, amely meghatározta a filozófus Szókratész képét, megjelenik a katonai szolgálatáról szóló beszámolókban. Elviselte az elemek haragját, jól tűrt mindenféle nehézséget, mértékletessége pedig nyilvánvaló volt, akárcsak összpontosítási képessége és önuralma (egy alkalommal még a gyönyörű Alkibiadész közeledését is visszautasította).

Figyelemreméltó, hogy a helyes életmód megtalálásán megszállottan fáradozó férfiú sosem kérdőjelezte meg a háború létjogosultságát, sőt „igaz” és „jó” dolognak tartotta háborúba vonulni. Szókratész számára a katonai szolgálat az élet elválaszthatatlan részét képezte, és el sem tudta képzelni, hogy egy igazlelkű férfi ne szolgáljon a hadseregben. Különösen fontos pedig, hogy rejtélyes jellemének és életének egyik biztos és ellenőrizhető eleme a katonai pályafutása.