Nyolc alak a történelemből, aki talán túl sokat ivott

Az ókori egyiptomiak és görögök rítusaitól és orgiáitól a nemzetállamok és kultúráik kialakulásáig a legnagyobb elmék közül sokaknak az alkohol tette gördülékenyebbé gondolatmenetét. A birodalmak alapítóitól a kulturális mozgalmak vezetőiig sok iszákos ért el nagy dolgokat problémái ellenére. Ennek ellenére nem javasolt kísérletezni az ő szeszbevitelükkel. Alább olvasható nyolc történelmi alak, akik többet ittak a kelleténél.

A teljesítmény rabja: Nagy Sándor

III. Alexandrosz makedón uralkodó talán a történelem legrészegesebb hódítója volt. Alexandroszról számos forrásban fennmaradt, hogy a hellén kultúrában bevett szokással ellentétben tisztán itta a bort, és számos eset leírása is fennmaradt, amikor az alkoholfogyasztás okozott kisebb-nagyobb gondokat saját, illetve környezete számára.

A perzsa főváros, Perszepolisz királyi palotájának felgyújtását a legtöbb leírás szerint egy hetaira (prostituált) unszolására rendelte el alkoholos befolyásoltság alatt, de a korábban az életét a granikoszi csatában megmentő barátját, Klitoszt is egy részeg dulakodás közben ölte meg. Egy alkalommal borivóversenyt rendezett katonái számára, amelybe mind a 41 résztvevő belehalt. Halálában is nagy valószínűséggel szerepet játszott az alkohol – ágyában fekve, láztól gyötörve víz helyett bort követelt szomja csillapítására, és meg is ivott egy igen nagy adaggal. Néhány órával később halott volt.

John Maxwell O'Brien, a New York-i Városi Egyetem kutatója szerint Alexandrosz szülei viselkedése miatt szokhatott rá már fiatalon az alkoholfogyasztásra – édesapja, II. Philipposz király szándékosan bizonytalanságban tartotta egész környezetét, beleértve fiát is, míg édesanyja, Olümpiasz arról mesélt neki, nem is Philipposz az apja, hanem Zeusz főisten. A szülei által támasztott elvárások és saját becsvágya súlyát igyekezett az alkohollal enyhíteni – O'Brien szerint a láz, amelyben halálakor szenvedett, eleve elvonási tünet lehetett, mert betegsége miatt nem ihatott kedvére. Mások szerint malária vagy egyéb betegség okozhatta a lázat, az azonban kétségtelen, hogy a sok bor szerepet játszott halálában.

Filozófia és bor: Szókratész

Szókratész mindennapjait Nagy Sándoréhoz hasonlóan a görög kultúra határozta meg. Filozófusként rendszeresen tartott értekezéseket (szümposzion), barátaival, amelyek a görög szokásnak megfelelően a vacsorához voltak kötve. A görögök nem fogyasztottak alkoholt az étkezéshez, a vacsorát követően azonban a ház központi csarnokában, az andronban elhelyezkedve már kizárólag a bor volt a középpontban, az alkalomnak megfelelően hígítva. Szókratész arról volt ismert, hogy bár tartotta társaival a lépést a fogyasztás terén, sosem tűnt ittasnak, és képes volt a késői órákban is folytatni a diskurzust.

Benjamin Franklin: „Isten azt akarja, legyünk boldogok”

Napjaink embere igencsak meglepődhet, amikor megtudja, mennyi alkoholt fogyasztottak az észak-amerikai gyarmatokon élő brit telepesek – egyes becslések szerint akár évente 26 liter tiszta szesznek megfelelő mennyiséget is (ma az Egyesült Államokban az átlag évente 7,5 liter körül mozog). A független Egyesült Államok megalapítói sem vetették meg – George Washington híres volt arról, hogy kedvelte az italt, Thomas Jefferson pedig elnökként több mint 20 000 üveg bort hozatott az országba gyűjteményéhez. Benjamin Franklin a maga részéről már fiatal újságíróként, 1737-ben megírta „Az ivó szótárát” („The Drinker's Dictionary”), amelyben 228 szokatlan kifejezést sorol fel a részeg emberek leírására. Habár Franklin saját bevallása szerint a részegséget bűnnek tartotta, amely sosem öltözhet erényes köntösbe, fennmaradt tőle az a híres mondása is, miszerint „a sör kézzelfogható bizonyíték arra, hogy Isten szeret minket és azt akarja, legyünk boldogok.”

Lord Byron egy emberi koponyát használt pohárként

George Gordon Byron báró a 19. századi romantika egyik legjelesebb képviselője volt, élete során pedig megtestesítette számos művének főszereplői archetípusát, a „byroni hőst”, aki nagy tehetsége ellenére személyisége hibáival az önpusztítás felé halad. Kicsapongó életvitele és művészete szerves része volt az alkoholfogyasztás, kedvenc erre szolgáló edénye egy koponyából készült, amelyet kertésze talált birtokán. Ahogy „Don Juan” című szatirikus versében is megjegyezte: „Kell, hogy leszopja bölcs ember magát; Az ittasság az élet koronája”. Sok szeretője egyike, Caroline Lamb asszony azt mondta róla, „őrült volt, rossz, és veszélyes ismerős.” Ahogy Szókratész esetében, bizonyára Byron gondolatainak fogantatásában is nagy szerepe lehetett az alkoholnak.

Karl Marx írásai és viselkedése is rendbontó volt

Marx napjainkban a legtöbb ember által nem műveiről, hanem az általuk inspirált politikai rendszerekről és mozgalmakról ismert, amelyek óriási horderővel játszottak szerepet a világtörténelemben. Mindez azonban egy olyan embertől indult, aki egyáltalán nem vetette meg a szeszt és a kocsmai időtöltést, amelyből igen sok kijutott neki mind egyetemi évei, mind későbbi európai mozgása során.

Legjobb barátjával és támogatójával, Friedrich Engelsszel is egy kettejük által csak „tíz söráztatta napnak” nevezett ivászat során ismerkedett meg, de már Bonnban töltött első egyetemi évében is egy formális kocsmai társaság elnöke volt, ami igencsak kevés időt hagyott neki a tanulásra – édesapja át is helyezte a berlini egyetemre, ahol már komolyabban vette teendőit, de emellett többször is szamárhátra ült részegen a környező falvak valamelyikében.

Legemlékezetesebb ittas kalandját Engels, Edgar Bauer és Wilhelm Liebrecht társaságában töltötte, utóbbi pedig meg is örökítette írásban. A négyes immár Londonban találkozva úgy döntött, az Oxford Street és a Hampstead Road között minden kocsmába betér egy italra – a korabeli város vendéglátóhelyeinek számát figyelembe véve ez igen merész vállalkozás volt. A legtöbb helyen az angolok igen barátságosan viselkedtek az egyre részegebb német társasággal, amikor azonban az egyik helyen a zenére terelődött a szó, és a négyes a nagy német zeneszerzőket példaként felhozva becsmérelni kezdte az angol nemzet zenei tudását, menekülniük kellett.

A társaságnak a megrázkódtatástól elment a kedve egy időre az ivászat folytatásától, azonban miután Bauer megbotlott egy utcakövön, újabb ötletük támadt: módszeresen elkezdték ilyen kövek segítségével szétzúzni az utcai gázlámpákat. Amikor rendőrök eredtek nyomukba, ismét futniuk kellett, azonban sikeresen meglógtak üldözőik elől – Marx pedig folytatta művei írását, amelyek megannyi változást (és vérontást) robbantottak ki.

A mindig jókedvű Erzsébet anyakirályné

Az alattvalók és a világ által az angol higgadtság bástyájaként megismert anyakirályné, Bowes-Lyon Erzsébet a színfalak mögött délben koktéllal indította a napot, a vacsorához pedig két pohár Veuve Clicquot pezsgővel zárta.

VI. György király és Erzsébet királyné a második világháborús bombázások alatt sem voltak hajlandók elhagyni Londont, ezzel rendkívül népszerűek lettek alattvalóik körében. A királyné azonban ezt még tetézte azzal, hogy kijelentette, az udvarnak kötelessége megőriznie jókedvét a háborús helyzet ellenére, így környezetével játszottak, énekeltek és ittak a Buckingham-palotában. Habár VI. György eddigre igencsak visszafogta alkoholfogyasztását, Erzsébetnek ez esze ágában sem volt – a leírások szerint azonban mégis fenn tudott tartani egy olyan állapotot, melyben ugyan sohasem volt józan, de ténylegesen ittas sem.

A háborút követően Erzsébet királyné hosszú élete végéig igyekezett tartani magát napi rutinjához. Délben egy egy rész gin, két rész Dubonnet aperitifből álló koktéllal kezdett, az ebédhez vörösbort, utána egy pohár portóit ivott – kötelező volt minden résztvevőnek szintén alkoholt fogyasztania az ebédhez. Este hat óra volt számára a „varázslat órája”, amikor is ivott egy Martinit, majd végül a vacsorához két pohár Veuve Clicquot-t, amely egy rózsaszín pezsgő.

Rengeteg kötelező programja természetesen nem engedte, hogy minden nap tartsa magát ehhez a menetrendhez. Megkérte ezért személyzetét, hogy kalapdobozaiba rejtsenek egy-egy üveg gint, hogy diszkréten fenntarthassa jókedvét. Ahogy maga is mondta egy alkalommal, „Nem tudnám minden programomat átvészelni egy kis apróság nélkül.”

Vacsora „előtt, közben és után” is whiskyzett Winston Churchill

A kétszeres brit miniszterelnök, Nobel-díjas író és tehetséges festő Winston Churchill egy sor fegyveres konfliktusban is szolgált – Kubában, Indiában, Szudánban és Dél-Afrikában, mindeközben pedig a legtöbb őt ismerő szerint igen sokat ivott.

Napját egy lánya által csak „Apu-koktélnak” nevezett itallal kezdte – ez vízből és Johnnie Walkerból állt. Erre még Indiában szokott rá, ahol igen nagy volt a vízben élő kórokozók és paraziták veszélye. Amikor 1899-ben tudósítani indult a második búr háborúról a Morning Post számára, 36 üveg borral, 18 üveg skót whiskyvel és hat üveg brandyvel indult útnak. Akár valóban ennyire volt szüksége, akár nem, Churchill láthatóan élvezte egész karrierje során, hogy környezete úgy gondolja róla, sokat iszik. Az első világháborúban a frontvonalat választotta a harcoktól messzebb elhelyezett zászlóalj-parancsnokság helyett, amelyet sokan a bátorság bizonyítékának tarottak – mások azonban arra gyanakodtak, az ok legalábbis részben az lehetett, hogy a parancsnokságon tiltott volt az alkoholfogyasztás, míg a fronton nem.

Későbbi élete során Churchill nagyrészt étkezésekhez fogyasztott szeszt. Egy alkalommal még a szaúdi uralkodóval is közölte, hogy nem fog tudni enni az általa tartott vacsorán, mivel az étkezések „előtt, közben és után” is szüksége van az alkoholra. Több történész vitatja, hogy a mindennapokban valóban olyan sokat ivott volna Churchill, annyi azonban bizonyos, egyfajta tisztelet övezte hírnevét, olyan értelemben, hogy „bírja” a szeszt. Akár csupán nagyot mondott, akár valóban sokat ivott, megérte az igen szépnek mondható 90 éves kort is.

Ernest Hemingway 15 évesen kezdte

A 20. század egyik legnagyobb hatású amerikai írója saját állítása szerint 15 éves korában kezdett el inni, és mint mondogatta, „kevés dolog okozott nekem nagyobb örömet”. A későbbi Nobel-díjas író ekkoriban még nem nagyon juthatott messzebb a sörnél és az olcsóbb boroknál, mindez azonban megváltozott az első világháborúban, amikor az amerikai hadsereg kötelékében Olaszországba került. Itt egy sérülés után a kórházban lábadozva természetes karizmájával, illetve esetenként pénzzel meggyőzte az ápolókat és másokat, hogy hozzanak neki szeszt. Így ismerkedett meg az olasz borokkal, valamint a vermuttal és a konyakkal.

A háború után tovább folytatta az alkoholfogyasztást – otthon, szülei chicagói házában teljességgel tiltott volt a szeszes ital, így könyvespolcain rejtette el a kötetek mögé borosüvegeit. Az Egyesült Államok szesztilalma elől előbb Kanadába, majd a kellemesebb éghajlatú Franciaországba menekült. A Párizsban élő író innen járta be Nyugat-Európát, főként a bárokat és kocsmákat. „Ne foglalkozz a templomokkal, kormányépületekkel vagy terekkel. Ha meg akarsz ismerni egy kultúrát, tölts el egy éjszakát a bárjaiban” – írta később. Európai utazásai során több jelentős személlyel is találkozott – egy alkalommal még Benito Mussolinivel is borozott.