„Azt hittük, itt a világvége” – Egy elveszett atombomba története

Két repülőgép összeütközése után három hidrogénbomba csapódott be egy spanyol faluba, egy pedig a közeli tengerbe zuhant. A véletlen atomtámadás történetének máig húzódó következményei vannak.

A rutinművelet katasztrófába fordul

1966 januárjában, a hidegháború egyik legfeszültebb időszakában az Egyesült Államok B-52-es bombázója, fedélzetén négy hidrogénbombával, rutinszerű légi utántöltésre készült a spanyol Almería tartomány légterében. Az USA akkoriban folyamatosan járőröző bombázókkal próbálta elrettenteni a Szovjetuniót, és ehhez elengedhetetlen volt, hogy a gépek a levegőben kapjanak utánpótlást. Ez a művelet azonban tragédiába torkollott: a B-52-es túl gyorsan közeledett a KC-135-ös tankergéphez, összeütköztek, majd mindkét repülőgép felrobbant a levegőben.

A tanker négyfős személyzete azonnal életét vesztette, a bombázó hétfős legénységéből pedig három fő halt meg: ketten a robbanásban, egy harmadik pedig az ejtőernyő meghibásodása miatt. Négyen túlélték a balesetet – egyikük, a B-52-es radar-navigátora súlyos égési sérülésekkel a közeli faluban, Palomaresben került elő. Három másik túlélőt a tengerbe csapódás után helyi halászok mentettek ki.

Atomfegyverek a földön és a tengerben

A repülőgépből négy termonukleáris bomba zuhant ki, egyenként is a Hirosimára dobott atombomba hatóerejének százszorosával rendelkeztek,  hármat Palomares közelében találtak meg – kettő a földbe csapódott és felrobbant, egy viszonylag épségben, ejtőernyővel ereszkedett le egy kiszáradt folyómederbe. A negyedik bombát viszont nem találták. Később derült ki, hogy az a Földközi-tengerbe zuhant, és nyomtalanul eltűnt.

A két, becsapódáskor felrobbant bomba szerencsére nem váltott ki nukleáris detonációt, mivel nem voltak élesítve. Mégis, a bennük lévő konvencionális robbanóanyag hatalmas krátereket hozott létre, és több száz hektáron radioaktív plutóniumport szórt szét a környéken. A helyi lakosok megrémültek: volt, aki a paradicsomföldjénél érte a detonáció, mások azt hitték, elérkezett a világvége. Egy gazda, Pedro Alarcón így emlékezett vissza: „A gyerekek sírni kezdtek. Én megbénultam a félelemtől. Egy kő gyomron talált, azt hittem, meghaltam. Úgy feküdtem ott, mintha halott lennék.” Egy másik helyi lakos, Señora Flores szintén megrendülten nyilatkozott: „Azt hittük, itt a világvége. Kő és füst mindenütt. A lányom azt kiabálta: 'Mama, ég a házunk!'”

Nemzetközi pánik és katonai válasz

Ahogy a hír eljutott az amerikai parancsnoksághoz, azonnali válaszlépés következett: mozgósították a hadsereget, a műveletet pedig a „törött nyíl” kódnévvel illették – ez jelentette, hogy nukleáris baleset történt. Joe Ramirez százados, aki Madridban állomásozott az amerikai légierőnél, ekkor hallotta először ezt a kifejezést. A palomaresi térséget amerikai katonák lepték el, helikopterekkel, teherautókkal és műszerekkel érkeztek. Először a szárazföldi bombákat és a sugárfertőzött területeket próbálták felmérni. A szennyezett talaj felső rétegét – körülbelül nyolc centiméternyit – eltávolították és hordókba zárva elszállították az Egyesült Államokba. Összesen mintegy 1400 tonna sugárszennyezett talajt exportáltak Dél-Karolinába.

A negyedik bomba továbbra sem került elő, és az idő múlásával egyre nagyobb volt a nemzetközi nyomás és a helyiek félelme. Közben az Egyesült Államok és Spanyolország vezetése igyekezett megnyugtatni a közvéleményt. Spanyolországot akkoriban Francisco Franco katonai diktatúrája irányította, amely kifejezetten tartott attól, hogy a turizmus visszaesik a baleset miatt. Ezért néhány héttel a baleset után Angier Biddle Duke, az USA madridi nagykövete látványos sajtóesemény keretében fürdött meg Palomares partjainál – így próbálták bizonyítani, hogy a tenger nem veszélyes.

A tengeri kutatás és a bomba megtalálása

A keresés fordulóponthoz ért, amikor Ramirez százados beszélgetett egy helyi halásszal, aki korábban segített túlélőket kimenteni a tengerből. A halász újra és újra bocsánatot kért, amiért nem tudott kimenteni valakit, akit szerinte látott elsüllyedni – ám Ramirez rájött, hogy nem emberről, hanem a bombáról lehetett szó. A nyom újra a tengerhez vezetett.

Ezután az amerikai haditengerészet több mint harminc hajóból álló flottát vetett be, köztük tengeralattjárókat és aknaszedő hajókat is. A kutatás technikailag rendkívül összetett volt: a tengerfenék több négyzetkilométeres szakaszát kellett feltérképezni. Hetekig tartó kitartó keresés után végül az Alvin nevű mélytengeri kutatóhajó egy víz alatti árokban megtalálta a bombát, közel 900 méteres mélységben. A szerkezetet biztonságosan kiemelték, és az USS Petrel fedélzetére szállították, ahol hatástalanították.

A baleset súlyossága és a közvélemény érdeklődése miatt az amerikai kormány szokatlan módon döntött: a világ sajtója számára is bemutatták a megtalált bombát. A nagykövet később úgy nyilatkozott: „Ha az emberek nem látják a saját szemükkel, soha nem lesznek biztosak benne, hogy valóban visszaszereztük.”

A sugárzás árnyékában – Palomares öröksége

A baleset hónapokkal később végül lezárult – legalábbis hivatalosan. Azonban hat évtized múltán Palomares még mindig viseli az események következményeit. Bár az Egyesült Államok vállalta, hogy rendszeres egészségügyi vizsgálatokat finanszíroz a lakosok számára, és monitorozza a levegő, a víz, a talaj és a növények állapotát, még mindig mintegy 40 hektárnyi szennyezett terület van elkerítve a vidéken.

A palomaresi incidens a világ egyik legsúlyosabb nem háborús nukleáris balesete volt – szerencsés kimenetelű, de súlyos tanulságokkal járó esemény, amely máig árnyékot vet a spanyol tengerpartra.