Azonosították Jézus megkeresztelkedésének helyszínét a Jordán folyónál

Ókori útleírások és több évtizedes régészeti kutatások eredményeinek összevetésével azonosították Jézus megkeresztelkedésének pontos földrajzi helyszínét a Jordán folyó mentén. Mohammad Waheeb, a jordániai Hasimita Egyetem professzorának tanulmánya kísérletet tesz egy évszázadok óta tartó földrajzi és teológiai vita lezárására azzal, hogy az eseményt a folyó keleti partjához köti.

A kutató a Jordán folyó keleti partján fekvő Wadi al-Kharrar völgyében, a Tell Mar Elyas (Illés hegye) közelében 1996 és 2002 között végzett ásatások adatait elemezte. A több éven át tartó terepmunka során a szakemberek római, bizánci és kora iszlám kori romokat, köztük templomokat, keresztelőmedencéket, imatermeket és összetett vízelvezető rendszereket tártak fel.

Mohammad Waheeb a leletanyagot vizsgálva éles különbséget tett a vallási célú épületek és a Kr. u. 1. századi lakóépületek nyomai között. A bizonyítékok alapján a terület már Keresztelő János és Jézus korában is lakott volt, majd a későbbi évszázadokban a korai keresztény tisztelet kiemelt központjává fejlődött.

A régészeti bizonyítékokat a történész az ókori zarándokok írásos beszámolóival vetette össze a pontos lokalizáció érdekében. Két útleírás bizonyult döntő jelentőségűnek a kutatás szempontjából. Egy Kr. u. 333-ban alkotó, bordeaux-i zarándokként ismert utazó, valamint a Kr. u. 530-ban író Theodosius egyaránt úgy rögzítette, hogy a megkeresztelkedés helyszíne pontosan öt mérföldre fekszik attól a ponttól, ahol a Jordán folyó a Holt-tengerbe torkollik. Ez az ókori távolságadat tökéletesen megegyezik a feltárt romok jelenlegi földrajzi helyzetével, egyértelmű kapcsolatot teremtve a leírások és a fizikai maradványok között.

A helyszínnel kapcsolatos több évszázados bizonytalanság részben a kora keresztény teológus, Órigenész munkásságára vezethető vissza. A tudós a saját korában nem találta meg a folyóparti települést, ezért azt javasolta, hogy János evangéliumának vonatkozó része a nyugati parton fekvő Bethabara nevet használja a keleti parti Betánia helyett (amely nem keverendő össze a Jeruzsálem melletti, Máriához, Mártához és Lázárhoz köthető Betániával).

A kutató a Kr.u. 5. és 6. század fordulóján készült híres Madaba-mozaiktérkép segítségével cáfolta Órigenész feltevését. A térkép a folyó két partján lévő helyszíneket egyértelműen különálló névvel jelöli, bizonyítva, hogy a folyón túli Betánia és Bethabara két teljesen eltérő település volt. A romok jelenlegi, víztől távolabbi elhelyezkedését a folyómeder évszázadok során bekövetkezett természetes elvándorlása és az áradások magyarázzák.

A Szentföld topográfiájának és a bibliai helyszíneknek a beazonosítása már a késő ókorban is kiemelt jelentőséggel bírt az államvezetés és az egyház számára. Miután a Római Birodalomban a kereszténység elfogadott, majd államvallássá vált, tömegesen indult meg a vallási turizmus a keleti provinciák felé. A zarándokok igényeinek kielégítésére a birodalmi adminisztráció a 4. századtól kezdve kiterjedt építkezésekbe kezdett a szentként tisztelt területeken.

A Jordán folyó völgye a szerzetesség és az aszketikus életmód egyik központjává alakult, ahol a hívők Keresztelő János nyomdokait keresve vettek részt a rituális fürdőzésekben. A most azonosított bizánci kori medencék és imatermek ennek az intézményesülő vallási gyakorlatnak a fizikai maradványai.

A történelmi földrajz és a bibliai régészet számára a Levante térségének dinamikusan változó környezeti adottságai folyamatos feladatot adnak a terepi munka során. A Jordán-árok tektonikusan aktív zónája, az éghajlati ingadozások és a folyók mederváltozásai gyakran eltüntették vagy áthelyezték az ókori településeket. A szövegkritika, az ókori térképészet és a modern régészet együttes alkalmazása ezért elengedhetetlen a kétezer évvel ezelőtti geográfiai viszonyok rekonstruálásához.