Az idős emberek megítélése a történelemben

Az idős kor fogalma évezredeken át változott: a bibliai hosszú élet áldásától a reneszánsz kirekesztéséig sokféle arcát mutatta. A társadalmi, gazdasági és kulturális környezet mindig meghatározta, hogy az időseket bölcs vezetőként, teherként vagy tiszteletre méltó tekintélyként kezelték.

Az idős kor kettős arca a történelemben

A bölcsesség, a tapasztalat és a biztonság éppúgy társult az idős kor fogalmához, mint a hanyatlás, a betegség vagy a szenvedés. Az idősek megítélése mindig az adott kor családi modelljeihez, társadalmi és politikai értékeihez igazodott.

A Biblia és az idősek

A héber kultúrában a hosszú élet Isten áldásának számított. Nem véletlen, hogy a Szentírás szereplői közül többen, szimbolikusan rendkívül magas kort értek meg: Ádám 930, Matuzsálem 969 évet. Azokban a közösségekben, ahol a halál gyakran fiatalon következett be, a fehér haj és szakáll természetfeletti tiszteletet váltott ki.

Ám a tisztelet nem mindig jelentett védelmet. Élelmiszerhiány idején az időseket sokszor elhagyták vagy megölték, mivel haszontalannak tartották őket. Észak-Szibériában a vadászatra képtelen idős emberek önként vállalták a halált. A török–mongol népeknél csak az egészséges időseket tisztelték, a többieket megfojtották. Más társadalmakban viszont az idősek papként, varázslóként a túlvilággal való kapcsolat közvetítői lettek.

Görögország: a fiatalság bűvöletében

Az örök ifjúság a görög istenek legnagyobb ajándéka volt: Zeusz is ezt adta Ganümédésznek. Az idősek szerepe kettős volt. Részt vettek a tanácsok munkájában, nevelték az utódokat, ennek ellenére sokszor elhanyagolták őket. Az athéniak ezért törvényeket hoztak: akik nem gondoskodtak szüleikről, athümiai büntetéssel sújtották őket, vagyis elvesztették politikai és polgári jogaikat.

A filozófusok sem kímélték az időseket. Arisztotelész például kizárta őket a polisz irányításából, mert a katonáskodó középkorú férfiakat tartotta alkalmasnak erre. Spártában azonban más volt a helyzet: a 60 év feletti harcos vének a gherúszia, a törvényhozó és bírói tanács tagjai lehettek.

Róma: tisztelet és megvetés

Georges Minois történész szerint „a rómaiak sokat beszéltek az idősekről, de ritkán dicsérték őket”. A köztársaság idején a pater familias, az idős családfő hatalma szinte korlátlan volt: dönthetett gyermekei sorsáról is. A császárkorban azonban gyengült a vének tekintélye.

Plautus komédiái gúnyolták az időseket, az idős nőket pedig különösen megvetették. Horatius és más szerzők nyíltan szembefordult velük. Seneca odáig ment, hogy azt tanácsolta: jobb, ha az ember tudatosan választja a halált, amikor az élet már elviselhetetlen. Nem véletlenül szaporodtak el az időskori öngyilkosságok.

Középkor: a nagyszülő megjelenése

A kora középkorban az idős emberek élete kevéssé számított: egy idős megöléséért ugyanannyi kártérítést fizettek, mint egy tízéves gyermekért. A tehetősebbek gyakran kolostorba vonultak, ahol az örök üdvösséget keresték.

A 14. században a pestis új helyzetet teremtett. A fekete halál főként a fiatalokat pusztította, így sok családban több generáció maradt együtt. Ekkor jelent meg először markánsan a „nagyszülő” alakja a társadalomban.

A reneszánsz ellentmondásai

A reneszánszban a fiatalságot ünnepelték, az idős kort viszont a hanyatlással azonosították. Mégis, a 16. század végére idős uralkodók irányították Európát: I. Erzsébet, II. Fülöp és Szulejmán szultán mind hetvenes éveiket taposták. Az arisztokraták hosszabb élete csodálatot váltott ki, szinte sportteljesítményként ünnepelték.

A nép körében azonban más volt a helyzet. Az időseket gyakran a szegényekkel és betegekkel együtt tehernek tekintették. Velence 1528-ban törvényt hozott, amely elrendelte, hogy az időseket kórházakban különítsék el.

Az idős kor új képe a felvilágosodásban

A 18. század fordulópontot hozott. A felvilágosodás az idősekben a bölcsességet látta, nem a terhet. Vidéken a patriarchális család megbecsülte a nagyszülőket, akik kulcsszerepet kaptak a mezőgazdasági életben.

A városokban viszont más kép rajzolódott ki. Az iparosodás az idősek „haszontalanságát” hangsúlyozta, mivel nem tudtak részt venni a termelésben. Megjelentek a hospice-ok, amelyek egyre inkább a társadalomból való kizárás szimbólumává váltak.

Manapság

Bár az idős kor megítélése a történelem során sokszor ingadozott a tisztelet és a kirekesztés között, egyvalami mindvégig közös maradt: az idősek a közösségek emlékezetének és tapasztalatának őrzői voltak. Ma, amikor a hosszabb élet természetesebb, mint valaha, különösen fontos felismernünk, hogy az idős generáció jelenléte gazdagságot, folytonosságot és bölcsességet ad a társadalomnak.