Az első világháborúban nem harcolhatott, a másodikban pótolta „hiányosságát” Ernest Hemingway

Ernest Hemingwayt valószínűleg nem kell bemutatni senkinek. Írói munkássága mellett híressé vált olyan tevékenységeiről, amelyeket manapság is a férfiasság megtestesüléseinek gondolunk. A vadászat vagy a bikaviadalok mellett ide tartozott a háborúhoz való hozzáállása is. Sebesülteket mentett az első világháborúban, ott volt haditudósítóként a spanyol polgárháborúban, és nem szalasztotta el az alkalmat arra, hogy a második világháború során is valami emlékezeteset alkosson.

Közeli megfigyelő

1944. június 6-án kezdődött meg a normandiai partraszállás, amely a nyugati fronton megfordította a háború menetét. Ernest Hemingway ebben az időszakban Londonban dolgozott, mint a Collier’s magazin tudósítója. 1944 májusától tartózkodott a brit fővárosban, és eleinte a légiharcokról szóló beszámolókra koncentrált.

Mint híres írónak és tudósítónak, sikerült elérnie, hogy a brit légierő (RAF) engedélyezze a részvételét titkos bevetéseken. Így feljutott a légierő gépeire, sőt egyenruhát meg oxigénmaszkot is öltött, noha addigra már sokkal testesebb volt fiatalkori önmagánál. Hemingwaynek közelről nyílt alkalma arra, hogy végignézze, amint a brit pilóták az angol városokat bombázó V–1 rakétákat próbálják semlegesíteni, de azt is láthatta, ahogy az amerikai légierő B–25-ösei franciaországi célpontok ellen indulnak bevetésre.

Ezeken az alkalmakon próbálta elsajátítani a navigáció alapjait, mivel hasznossá akarta tenni magát, hogy ne csak ballaszt legyen a gépeken. Még arra is hajlandó volt, hogy félretegye korábbi előítéleteit, amelyeket a britekkel szemben táplált, azok spanyol polgárháborúban játszott szerepe miatt.

Bármennyire is megkedvelte a brit légierőről való tudósítást, a szerkesztők úgy vélték, hogy a háború legfontosabb történései a szárazföldön zajlanak. Hemingway így végignézhette a D-napot, ami hozzájárult a róla szóló legendák további erősödéséhez.

Kétségtelenül szemtanúja volt az Omaha partszakaszon történő partra szállásnak, ahogy erről a Collier’snek tudósított is. Azonban az író addigra már túl értékes szállítmánynak bizonyult. Nemhogy partra szállni nem engedték, de a megfigyeléseit is végig az ellenséges tüzérség hatósugarán kívül, biztonságos távolságban végezhette el.

Mindez arra sarkallta Hemingwayt, hogy változtasson a háborúban való részvételén. Három cél lebegett a szeme előtt: megtalálni a legjobb sztorikat, hasznára lenni a harcoló csapatoknak, és mindezt a saját feltételei szerint végrehajtani.

Francia földön

Hemingway 1944. július közepén Franciaországba utazott, hogy folytassa tudósítói tevékenységét. Összebarátkozott Raymond O. Barton vezérőrnaggyal, az amerikai 4. gyaloghadosztály parancsnokával, aki örömmel bocsátott a rendelkezésére egy dzsipet és egy sofőrt. Utóbbi általában egy Archie Pelkey nevű közlegény volt New Yorkból.

Hemingway végignézhette például, ahogy Villedieu-les-Poêles utcáin összecsapnak a német és az amerikai katonák, St.-Pois közelében pedig csaknem eltalálta őt egy 88 mm-es német löveg lövedéke. Ennek a szabadságnak köszönhette azt is, hogy megláthatta a híres Mont-St.-Michel apátságot.

Hemingway rendelkezett két óriási előnnyel, amelyek hasznossá tehették őt: ismerte Franciaországot és tudott franciául is. Amikor a húszas években Párizsban élt az első feleségével, megtanulta a nyelvet és biciklivel bejárta a város környékét. Az író nem habozott ezeket a tényeket Barton tudomására hozni.

A vezérőrnagy gyomorfekélytől szenvedett, amelyet a háborús körülmények és a stressz csak tovább rontott, az író pedig nem habozott Barton gyengébb pillanatait kihasználni arra, hogy a saját adottságairól tájékoztassa.

Ezért augusztus közepén, amikor a szövetségesek már közel jártak Párizshoz, Barton megbízta őt egy nem hivatalos felderítési feladattal, amely úgy szólt, hogy számoljon be mindenről, amit a francia főváros felé vezető úton lát.

Az ellenálló csapat

Hemingway azonban nem jutott el a végcéljáig, mivel augusztus 19-én összefutott a francia ellenállás képviselőivel. A franciák a Francs-Tireurs et Partisans Français (FTPF) nevű szervezethez tartoztak, amelyet a Francia Kommunista Párt hozott létre.

Az ellenállók és az amerikai író között hamar barátság szövődött, Hemingway pedig úgy döntött, hogy velük tart. Sőt, a kis csoportnak de facto a vezetőjévé is vált és saját műveletekbe kezdett.

Hemingway a kis csapatát Rambouillet közelébe vezette, amely egy fontos pontja a Párizs felé vezető útnak. Ott sikerült elfoglalniuk egy elhagyatott német ellenőrzőpontot, majd Hemingway értesítette a legközelebbi amerikai egységet, hogy merre tartózkodik. A csapat egy korábbi hotelben szállásolta el magát, amely a Grand Veneur (Nagy Vadász) névre hallgatott, mivel az régebben a francia monarchia uralkodóinak vadászkastélyául szolgált.

Az értesített rangidős tiszt, a CIA elődjének tekinthető OSS megfigyelője, David K. E. Bruce a helyszínre sietett, mivel neki adták ki azt a feladatot, hogy tisztázza, hogy milyen erők állnak a németek rendelkezésére és mik a szándékaik Párizs megvédésével kapcsolatban.

A helyszínen Bruce azt tapasztalta, hogy Hemingway katonai szempontból egyáltalán nem szerepelt le. Őrjáratokat küldött ki, hogy felderítse a Párizs és Rambouillet közötti területet, kiderítette, hogy Párizst csak kis erőkkel védelmezik, és mindezt pontos jelentésekben írta meg.

A határozott fellépésű és erőteljes hangú író képesnek bizonyult a rend fenntartására, ugyanakkor Bruce azt sem hallgatta el egy későbbi visszaemlékezésében, hogy amikor az író felöntött a garatra, akkor sokszor indokolatlanul kelt ki magából.

Nem sikerült jó kapcsolatot kialakítania a Szabad Francia Erők csapatainak parancsnokával, Philippe Leclerc de Hauteclocque tábornokkal sem, akit végül a főparancsnokság Párizs elfoglalásával bízott meg.

Párizs felszabadítása

1944. augusztus 24-én Bruce és Hemingway csatlakoztak a Párizs felé tartó szövetségesekhez. A németek ugyan nem fejtettek ki komoly ellenállást, de Hemingway csapatának több alkalommal kellett fedezéket keresnie, miután egy 88 mm-es löveg tüzet nyitott rájuk.

Ennek ellenére aznap késő délután Hemingway egysége átlépte a város határait. Az utcák annak ellenére megteltek az ünneplő franciákkal, hogy egy-két helyen még tapasztalható volt elszórt német ellenállás. Bruce visszaemlékezései szerint különféle alkoholos italokkal kínálták meg őket a civilek, kevés jelét mutatva annak, hogy egy katonailag megszállt város felszabadítása folyik éppen. Hemingway az estét az egységétől kicsit távolabb, egy közeli házban töltötte.

Másnap a szövetséges csapatok ünnepélyesen végigvonultak a Champs-Élysées-n. Aznap délután Bruce és Hemingway a sugárút 25. számú házában, ahol a Travelers Club működött, a hely vezetőjét felkutatva pezsgővel koccintottak.

A napot Hemingway egyik kedvenc helyén, a párizsi Ritzben zárták, ahol az író és a szabadcsapata letelepedett az intézmény bárjában, és a hotel személyzete által félretett húsból frissen készült ételeket, valamint különféle francia alkoholos italokat fogyasztottak. Az író ötven martinit rendelt a csapatnak a győzelem örömére.

Bár a Hemingway-legendárium szerves részét alkotja, valójában korántsem ő volt az első, aki a város területére lépett, és az is túlzás, hogy ő szabadította fel a Ritz Hotelt. Mindenesetre a felszabadítás napját követő hetet a Ritzben töltötte, és ünnepelte a visszatérését arra a helyre, ahol olyan sok időt töltött el fiatalon.

Visszatérés

Hemingway ugyan rátermett vezetőnek bizonyult egy szabadcsapat számára, de ha szigorúan a katonai rendszabályok alapján ítéljük meg a tevékenységét, akkor nem a kapott parancsnak megfelelően járt el, és ezért akár felelősségre is vonhatták volna.

Valószínűleg az író is tisztában volt ezzel, ezért ragaszkodott ahhoz, hogy már az első napon felvegyék a kapcsolatot az amerikai hadsereggel, és ez motiválhatta abban is, hogy a szabadcsapat közelében akart tudni egy amerikai tisztet.

Párizs elfoglalásával Hemingway második világháborús tudósításai még nem értek véget. Az író visszatért a haditudósítói munkakörhöz és csatlakozott a 22. gyalogezredhez, akiknek a közelében korábban is mozgott. Kiváló kapcsolatot ápolt a parancsnokukkal, Charles „Buck” Lanham ezredessel, és elkísérte az ezredet az 1944 végi harcaik során.

Csaknem szemtanújává vált a német hadsereg ardenneki ellentámadásának, ám éppen akkor tüdőgyulladás következtében lázasan feküdt, ezért Lanham Luxemburgba küldte, a fronttól messzebb, hogy felgyógyuljon. Mire ez megtörtént, a hadművelet véget ért.

Lanham és Hemingway a háborút követően is tartották a kapcsolatot, egészen az író haláláig. Több levelet is váltottak egymással. Hemingway úgy jellemezte őt, mint „a legjobb, legbátrabb és legintelligensebb katonai parancsnokot, akit valaha ismertem”. Cantwell ezredesnek, A folyón át a fák közé című 1950-ben megjelent regénye főhősének az alakja sokak szerint Lanham figurájából táplálkozott.

A háború után, 1947-ben Hemingway megkapta a Bronz Csillagot. A hivatalos indoklás szerint 1944. július 20. és szeptember 1., valamint 1944. november 6. és december 6. között végzett tevékenységéért, valamint a modern hadtudományok széleskörű ismeretéért és alkalmazásáért.