Az első magyar történelmi kalandfilmsorozatok

A hazai televíziózás hőskorszakában bemutatott produkciók közül kiemelkedik három történelmi témájú sikerszéria. A Tenkes kapitánya (1964), a Bors (1969–1972) és az Egy óra múlva itt vagyok… (1973–1975) című sorozatok generációk óta meghatározó élményt jelentenek a nézők számára. Mivel az egyetlen tévécsatorna műsorai akkoriban országos médiaeseményt jelentettek, így e sorozatok főszereplőinek, Zenthe Ferencnek (Eke Máté), Sztankay Istvánnak (Bors Máté) és Harsányi Gábornak (Láng Vince) az országos népszerűséget egy életre biztosították.

A hatvanas években virágkorát élte a történelmi film, aminek egyik oka az volt, hogy a Kádár-kori konszolidáció kezdetétől fogva a múlt lehetőséget adott a filmkészítőknek a közvetett társadalombírálatra, így az áthallásos beszéd legelterjedtebb formája a történelmi parabola lett. Nem véletlen tehát, hogy az évtized legnézettebb alkotásainak a történelmi kalandfilmek számítottak, úgymint az Egri csillagok (1968) és A kőszívű ember fiai (1965) (mindkettőt Várkonyi Zoltán rendezte). A televíziós sorozatok alkotói is kedvelték a történelmi témákat, ezek a szériák ugyanakkor a közönség szórakoztatásán túl más feladatot is elláttak: a Bors és az Egy óra múlva itt vagyok… a kommunista ellenállási mozgalmat dicsőítette, A Tenkes kapitánya pedig az elnyomók ellen harcoló népi hős alakját teremtette meg, tehát mindhárom teljes mértékben illeszkedett a szocialista ideológia elvárásaihoz. A szórakoztatás és a propaganda szoros kapcsolatát különösen a Borsban és az Egy óra múlva itt vagyok…-ban fedezhetjük fel, de A Tenkes kapitányának sem volt titkolt szándéka – ahogy a rendező, Fejér Tamás nyilatkozta a forgatás idején a Filmvilág című lapnak – a fordulatos kalandokon keresztül nevelni az ifjúságot.

Humoros kalandok

A Tenkes kapitánya, a Bors és az Egy óra múlva itt vagyok… több hasonlóságot is mutat, annak ellenére, hogy az előbbi 1704-ben, a kuruc küzdelmek idején, míg a másik kettő a két világháború között és a háborús években játszódik. Hőseik a társadalom alsó, szegény rétegéből származnak (Bors mozdonyvezető volt, mielőtt az ellenállás meghatározó tagja lett, Láng Vince foglalkozását tekintve szemetes), akik a cselekmény során bátran szembeszállnak az elnyomó hatalommal. Legyőzhetetlenek, amit mindenekelőtt leleményességüknek köszönhetnek. Kitűnő az alakváltoztató képességük, álruhába öltözve, más és más szerepbe bújva teszik nevetségessé az őket üldözőket. Eke Máté a népsanyargató labancokból űz gúnyt, Bors Máté és elvtársai a Horthy-rendszer úri osztályából és a csendőrökből. Láng Vince abban különbözik tőlük, hogy kezdetben ártatlan ügyetlenkedésének köszönhetően teremt káoszt maga körül, de hamar belejön a cselszövésbe, amivel az illegális baloldali ellenállást segíti. Mindhárom sorozat leegyszerűsített, kétpólusú világot mutat be – valószínűleg nem függetlenül megszületésük hidegháborús politikai körülményeitől. A Nyugat (labanc) és a régi rend (Horthy-rendszer) a gonosz oldal, akikkel szemben áll az erkölcsi fölényben lévő és a társadalmi igazságosságot képviselő „nép”. Az „urak” gőgösek és önhittek, akár labancokról, akár az 1930-as évek uralkodó elitjéről legyen szó, elbizakodottságuk és fölényeskedésük pedig nevetségessé teszi őket.

Közös bennük továbbá a humor, bár a tréfa mértékében különbségek vannak köztük. A Tenkes kapitánya még messze elkerüli az „akciók” naturalista ábrázolását, és a vért viccel helyettesíti, ahogy azt az egyik korabeli kritika is megjegyezte. A Bors szellemes és a történelmet játékos, könnyed stílusban megjelenítő széria, a kortárs nézői igénynek megfelelően „a kalandos, szórakoztató, családias hangulatú tévé-műsorok iránt mutatkozó kívánságot elégíti ki” – írta róla a Magyar Nemzet 1969 januárjában. Az Egy óra múlva itt vagyok... veszi legkomolyabban a történelmi környezet hiteles megjelenítését, miközben az alkotók itt is fontos szerepet szánnak a komikumnak. Találó a Magyar Ifjúság egyik cikkének meghatározása, amely „humorral átszőtt munkásmozgalmi kalandfilmnek” nevezi Láng Vince történetét.

Eszes kurucok, együgyű labancok

Bár a közvélekedés szerint A Tenkes kapitánya az első magyar sorozat, 1963-ban már bemutattak egy háromrészes, kosztümös filmet Honfoglalás címmel. Az 1944-ben, a nyilas hatalomátvétel idején játszódó miniszéria különösebb visszhang nélkül maradt, és a kollektív emlékezet sem őrizte meg, ellentétben az 1964-ben bemutatott „Tenkessel”, amelynek dallamos, Vujicsics Tihamér által szerzett főcímzenéjét ma is képesek vagyunk azonnal beazonosítani. A tévéműsor rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy az epizódokból 1965-ben egy mozifilmet is összeállítottak, és sláger is született róla És akkor jött a Tenkes kapitánya címmel (Ella Miki és a Rádió Gyermekkórusa énekelte). Pedig a kritikák inkább csalódottságuknak, mintsem lelkesedésüknek adtak hangot, amit jól összegez a Magyar Nemzetben 1964-ben megjelent cikk: „Amikor elkezdődött, bosszankodtunk, később megszoktuk, lassan meg is szerettük”. Kifogásolták azt is, hogy bár csak 25 percesek az epizódok, a cselekmény mégsem tölti ki a játékidőt, sok benne az üresjárat. Hibának tartották az „akciójelenetek” gyermetegségét, a labancok elrajzolt, karikatúraszerű ábrázolását, valamint a gőgös és ostoba osztrákokat alakító színészek eltúlzott játékát. Gondoljunk az együgyű katonákra, Eberstein Eckbertet, a siklósi várat megszálló ellenség ezredesét játszó Ungvári László grimaszaira vagy a Bruckenbacker Alfonz kapitány szerepét alakító Basilides Zoltán arcjátékára. Hamar kiderült, hogy a nézők mindezt nem hibának, hanem a sorozat erényének tartották, hiszen még az idióta labancok is szerethető figurákká váltak.

A Tenkes kapitányának történetvezetése végtelenül egyszerű, a karakterekben semmi változás nem történik a 13 rész során, és az epizódok mindig ugyanarra a sémára épülnek: az Eke Máté vezette kurucok könnyedén túljárnak az ellenség eszén csellel, az eszüket és ügyességüket használva.

Eke Mátéról, az igazságtevő népi hősről eszünkbe juthat Ludas Matyi is: mindketten álruhába bújva tanítják móresre az uraságot. Alakjának másik „őse”, felmenője a sherwoodi erdő legendája, Robin Hood. A Magyar Televízió 1961-ben nagy sikerrel játszotta az angol sorozatot, ami (a nyugatnémet Tell Vilmossal együtt) vállaltan mintául szolgált a magyar kalandsorozat megalkotásánál. A hatvanas években már nem jelentett problémát az imperialistáktól ötletet kölcsönözni, miközben a filmben az ellenség épp „arról, Nyugatról” érkezik. A hazafias érzés mellett az alkotók igyekeztek a társadalmi igazságérzetet is felkorbácsolni, hiszen a kurucok itt kizárólag parasztok és szegény emberek, a labancok pedig gazdag nemesek voltak. A szembenálló felek naiv és mesei egyszerűségű ábrázolása újra és újra képes volt megszólítani a gyermekeket, ezzel biztosítva magának a több évtizedes sikert.

Fejér Tamás és Örsi Ferenc forgatókönyvíró hamarosan újabb sorozatot készíthetett, s bár népszerű volt a kortárs időben játszódó Princ, a katona is, az újabb diadal a Magyar Televízió következő szuperprodukciója, a Bors lett.

A mozgalom tablója

„Most megcsíptük Oszi! Most meg, Dezső bátyám!” – e bizakodó mondatok majd minden részben elhangzanak, azonban Ormándy Oszkár (Koncz Gábor) és Zentay Dezső (Bujtor István), a Horthy-rendszer csendőrtisztjei mindig tévednek, és soha nem csípik nyakon Bors Mátét (Sztankay István), a baloldali ellenállás hősét. Ő ugyanis, csakúgy, mint a kommunizmus eszméje, legyőzhetetlen, ellentétben az alakját ihlető valóságos személlyel. Mészáros Gábor az első világháború után szovjet hadifogságból hazatérve harcolt a Tanácsköztársaságért, és 1920-ban meghalt. (Fülöp János, a sorozat forgatókönyvírója a történet 1983-ban megjelent regényváltozatát az ő emlékének ajánlotta.)

A filmsorozat jelentősen hozzájárult a proletárforradalom eredetmítoszának megteremtéséhez: az első öt epizódot 1969-ben, a Tanácsköztársaság ötvenéves évfordulóján mutatták be.

Bors Máté és kitartó kis csapata az 1919 körüli időben ismerkednek meg a baloldali eszmékkel, és válnak hamarosan meggyőződéses kommunistává. A következő öt részt 1971-ben, majd az utolsó ötöt egy évvel később vetítették le. A történet 26 évet ölel fel, vagyis rajta keresztül végigkövethetjük a magyar kommunista mozgalom hősiesnek és diadalmasnak mutatott útját 1919-től 1945-ig. A vörösök harcának elbeszélésében a Bors kétségtelenül humorával hozott újat. Bors szinte valamennyi részben álruhába bújva (zsoké, apáca, német tiszt) tanítja móresre a magyar uralkodó osztály tagjait vagy külföldön a nácikat. Harcostársával, Dániel Ede (Antal Imre) latin–görög szakos tanárral, a művelt, sok nyelven beszélő intellektuel ellenállóval az országhatáron túl, a spanyol polgárháborúban, Bécsben és Berlinben is segítik bajtársaikat, ahogy azt az internacionalizmus eszméje megköveteli. „Mi azt a forradalmat képviseljük, amit a magyar nép 1919-ben elkezdett. De most győztesen térünk haza” – azonosítja Bors Máté a kommunistákat a magyar társadalommal a második világháború végén játszódó részben, miután átszökött a Szovjetunióba, hogy a szovjet hadsereggel közösen hozzák el az új világot, a „boldog és szabad” életet.

A sorozat kiemelkedő sikeréhez a kitűnő színészgárda is jelentősen hozzájárult (többek között Gobbi Hilda, Szilágyi István, Tordy Géza is fontos epizódszerepet kapott), az emlékezetes főcímzenét ismét Vujicsics Tihamér komponálta.

A Bors különlegessége, hogy a kor többi sorozatával ellentétben nem egy, hanem több rendező jegyezte a részeket: Palásthy György, Markos Miklós, Simó Sándor és Fazekas Lajos mellett olyan jelentős filmes alkotókat is találunk, mint Herskó János, Szabó István és Sándor Pál.

Szemetesből ellenálló

Az Egy óra múlva itt vagyok… a baloldali ellenállás emlékművét építette fel, csakúgy, mint a Bors. Az alkotók azonban többet markoltak, mint az előző bolsevik sztori készítői. Az epizódok gyakran egész estés játékfilm hosszúságúak lettek, és a Horthy-kor társadalmi-politikai viszonyainak bemutatása épp annyira vált hangsúlyossá, mint az izgalmas fordulatok. A rendező Wiedermann Károly és a forgatókönyvíró Pintér József a dokumentumfilm kategóriája felől közelített a történethez - ez volt az oka a számos archív felvétel használatának, és annak, hogy a cselekményt rendszeresen megakasztják a történelmi magyarázatokkal átszőtt hosszú párbeszédek, amelyek szájbarágósan okítanak a Horthy-rendszer bűneiről, az uralkodó osztály kollaborációjáról a náci Németországgal.

„Én, kérem, nem csináltam semmit”, hajtogatja Láng Vince az őt püfölő, vagy éppen spiclinek beszervezni próbáló rendőröknek. A fiatal köztisztasági alkalmazott akaratlanul lesz az ellenállás fontos alakja, véletlenül kerül történelemalakító szerepbe. A kétbalkezes, naiv hős a félreértések áldozata, legalábbis az első nyolc részben, amely 1937-től 1941-ig követi az eseményeknek kiszolgáltatott ártalmatlan kisember hányódását. Harsányi Gábor kettős szerepet alakít, ugyanis ő Luitner rendőrtiszt is, akivel rendszeresen összekeverik Láng Vincét. Később a sorozat háborús kalandfilmmé alakul, hőse a partizánok közé áll, és mint Bors Máté, ő is – a szocialista rendszer kedvelt terminusával – „a felszabadító Vörös Hadsereggel” érkezik Magyarországra.

Az alkotás egyik erénye, akárcsak A Tenkes és a Bors esetében, az olyan emlékezetes karakterek megteremtése, mint például Spiller (Gyenge Árpád kiváló a szerepben), a szemetessegéd, aki a történet során végig a társadalmi ranglétra legalsó fokán marad, és túlzott alázatossága, valamint tisztelegve köszönése teszi komikussá. Újra és újra felbukkanó figura Katica (Csányi János operaénekes játssza, aki másfél évtizeddel később a Szomszédokban tűnt fel Góliát szerepében), a rendőrség verőembere, aki foglalkozási ártalmakra panaszkodva fájlalja reumás karjait.

Láng Vince a magyar rendőrség vallatócellájától a munkaszolgálaton át a koncentrációs táborig megjárja a vérzivataros idők legrémesebb helyeit. „Egy óra múlva itt vagyok” – hangzik el minden rész végén, majd eltűnik a történelem forgatagában, hogy aztán ismét felbukkanjon, és egyre öntudatosabban harcoljon a kisemberek igazáért – ami akkor, a „létező szocializmusban” azonos volt a kommunizmus eszméjével.

A kritikusok most is, mint a korábbi sorozatok esetében, fanyalogtak, többek között az 1975-ben bemutatott második egység (hat rész) bemutatásakor: „Láng mintha az esze, tudata növekedésével együtt vesztene az érdekességéből” – olvashatjuk a Film, Színház, Muzsika egyik írásában.

A nézők ugyanakkor valamennyi szórakoztató kalandfilmsorozat hőseit megszerették és sajátjuknak érezték, így Eke, Bors és Láng nemzeti televíziótörténetünk emblematikus alakjaivá váltak.