Az eddig hittnél 8000 évvel korábban is használtak dolomit vakolatot

A Jeruzsálem melletti Motza ókori lelőhelyén olyan dolomitalapú vakolatkészítési technikát azonosítottak a kerámia előtti újkőkorból, amelyet eddig a nyolcezer évvel később élt rómaiak találmányának hittek. A 2015 és 2021 közötti feltárások eredményeit összegző kutatás rávilágít, hogy a korai földművelő közösségek technológiai ismeretei sokkal fejlettebbek voltak a korábban feltételezettnél, jelentősen árnyalva ezzel az építészettörténet eddig ismert kronológiáját.

A Krisztus előtt 7100 és 6700 közötti időszakra, a kerámia előtti neolitikum B fázisára datálható, kiterjedt településen a régészek több mint száz vakolt padlót tártak fel. A szakemberek a laboratóriumi vizsgálatok során kimutatták, hogy a helyiek az általánosan elterjedt kalcium-karbonát alapú (kalcitos) mészvakolat mellett speciális, dolomitalapú kötőanyagot is gyártottak.

Míg a hagyományos mészvakolat előállítása a Termékeny Félhold területén már 10-12 ezer évvel ezelőtt is ismert volt, a dolomit alkalmazása jóval nagyobb technikai kihívást jelentett. A folyamat során a kőzetet szigorúan kontrollált körülmények között, 900 Celsius-fok alatti hőmérsékleten kellett kiégetni. Az eljárás fűtőanyagot takarított meg a közösség számára, a végeredmény pedig egy lényegesen erősebb, vízállóbb burkolat lett.

A kutatók a helyszínen a dolomit felhasználásának két különböző típusát is azonosították: egyes esetekben pusztán zúzott adalékanyagként keverték a masszába, más padlóknál viszont az égetést és az oltást követően a dolomitkristályok teljesen újrakristályosodtak, ami a bonyolult dolomit-mész ciklus sikeres végrehajtását bizonyítja.

A településen két sekély, mintegy 1,5–2,6 méter átmérőjű és 50 centiméter mély égetőkemence maradványait is megtalálták. Az ásványtani elemzések igazolták, hogy az egyiket kizárólag kalcit, míg a másikat dolomit égetésére használták. Ez egyértelműen jelzi, hogy a motzai építők tudatosan elkülönítették a két eltérő kémiai folyamatot, és magas szintű gyártástechnológiai ismeretekkel rendelkeztek.

A kerámia előtti neolitikum az emberiség történetének az a kritikus időszaka, amikor a letelepedett életmód és a korai mezőgazdasági társadalmak alapjai megszilárdultak a Közel-Keleten. Bár a dolomitvakolat előállítása rendkívül hasznos helyi innováció volt, amely tartósabb építményeket biztosított, ez a specifikus és komplex tudás a település későbbi hanyatlásával hosszú időre feledésbe merült.

A régészeti bizonyítékok alapján a nehézkesen reprodukálható eljárás legközelebb csak mintegy nyolcezer évvel később, a Római Birodalom idején bukkant fel újra a történelemben, amikor a római mérnökök a monumentális építészetük során kezdték el széles körben alkalmazni a hasonlóan időtálló kötőanyagokat.