Az amerikai elnökök hét legérdekesebb beiktatási beszéde

Mielőtt egy amerikai elnök hivatalba lép és nekikezd négy évig tartó kormányzásának, egy hivatali esküt kell tennie. Ennek alkalmával a hagyomány szerint egy szónoklattal is készülnek. A beiktatási beszédek immár több mint 200 éves történelme során jócskán találkozhatunk különös esetekkel is.

A leghosszabb

Soha nem derült ki, hogy elnökként mire lett volna képes a nagyreményű Williams Henry Harrison, aki minden idők leghosszabb, 1 óra 45 percen át tartó beiktatási beszédét tartotta meg 1841. március 4-én. A csípős, hideg idő ellenére viszonylag szép számmal gyűlt össze a kíváncsi tömeg, hogy tanúja legyen az egykori ohiói szenátor, hírnevét az angol-indián sereg legyőzésével szerzett, hivatalba lépésekor már nemzeti hősként ünnepelt államférfi beiktatási ceremóniájának. A szeszélyes időjárás felkészületlenül érte az elnököt is, aki ennek ellenére derekasan helytállt és végigmondta szövegét, vázolva a következő négy év menetrendjét.

A 8495 szavas beiktatási beszéd végül Harrison első és egyben egyetlen beszéde maradt. Mivel fedetlen fővel állt a szakadó hóesésben, a nem túl előrelátó politikus megfázott és tüdőgyulladást kapott, s az orvosok minden erőfeszítése ellenére egy hónappal később, 1841. április 3-án elhunyt. Harrison így csak arról maradt emlékezetes, hogy ő volt az első amerikai elnök, aki hivatalában halt meg, továbbá hogy valamennyi elnök közül ő töltötte a legrövidebb időt posztján: mindössze 32 napot, 12 órát és 30 percet.

A leghumorosabb

A beiktatási beszéd a hivatalba lépő amerikai elnök hitvallásának terjedelmes megnyilvánulása, retorikailag jól megszerkesztett, lelkesítő, és a legtöbbször használt szavakban (nemzet, Isten, haza) jól tetten érhetők benne az elnöki program fundamentumai. Ezekből a beszédekből csupán egy valami hiányzik: a humor. Ezt Paul Boller történész is megerősítheti, aki miután végigrágta magát az összes beszéden, arra a felismerésre jutott, hogy egyetlen olyan sor sincsen a hivatalos átiratokban, ami a mosoly leghalványabb jelét csalná az olvasó arcára – nem beszélve a közönségről.

Egy valaki talán mégis kilóg a sorból: ő nem más, mint a holland származású, az ellenfelei által az 1837-es gazdasági válság félrekezelése miatt csak Martin Van Ruinnak (a „ruin” angolul azt jelenti, hogy elront, tönkretesz) nevezett Martin Van Buren. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a jogász végzettségű, már az Egyesült Államok polgáraként született Van Buren – az őt megelőző hét elnök még az amerikai forradalom előtt látta meg a napvilágot – „történelmi tette” egy elszólásnak köszönhető. Van Buren a következőket mondta 1837. március 4-én: „az amerikai forradalom eggyé forrasztott bennünket születésem idején; s miközben a legnagyobb tisztelettel végignézek ezen az emlékezetes pillanaton (…)”. Van Buren itt nyilvánvalóan az amerikai forradalom magasztos pillanatára utalt, de a meglepett közönség számára úgy tűnt, mintha az elnök saját születését dicsőítette volna…

A legrövidebb

A legrövidebb, mindössze 135 szóból álló beiktatási beszédet a második elnöki mandátumát megkezdő George Washington mondta el 1793. március 4-én, ami a következőképpen hangzott: „Polgártársaim, ismét meghallottam hazám hívó szavát, hogy betöltsem az első államférfi funkcióját. Elérkezvén a megfelelő idő, ezúton szeretném kifejezni, hogy milyen nagyra tartom azt a rendkívüli megtiszteltetést és bizalmat, amelyet belém helyezett az egyesült Amerika népe. Az Elnök bármilyen hivatalos cselekedete előtt az Alkotmány megköveteli a hivatali esküt. Ezt az esküt teszem most, a ti jelenlétetekben: Ha pedig kormányzásom alatt valaha is úgy találtatnék, hogy a Kormányom bármikor tudatosan vagy szándékkal megsértenéné ezeket a rendelkezéseket, úgy érjen engem (a kijáró alkotmányos büntetések mellett) mindazok szemrehányása, akik tanúi ennek az ünnepi ceremóniának.”

Mint oly sokszor, Washington ezzel is hagyományt teremtett: az őt követő újraválasztott elnökök ugyanis a második alkalommal általában jóval rövidebb szónoklatokat intéztek híveikhez. Erre Abraham Lincoln adott ésszerű magyarázatot, amikor arról beszélt, hogy egy rövidebb beszéd sokkal megfelelőbb erre a célra, mivel a négy éven át kiadott deklarációk és dagályos előadások felemésztik az emberek energiáját, ezért már nem nagyon van értelme újat mondani.

A legismertebb mondat

Az amerikai elnökök beiktatási beszédeinek minden idők talán legismertebb mondata 1961. január 20-án, John F. Kennedy szájából hangzott el. „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért” – szólt a már sokszor idézett mondat.

Ha csak a puszta számsorokat nézzük, Kennedy beszéde nem volt túl jelentős. Maga a szöveg 1364 szóból áll, a beszéd pedig 13 percig és 59 másodpercig tartott; ez a beiktatási beszédek közül a negyedik legrövidebb szónoklat. Pedig Kennedy már 1960 novemberében megkezdte a felkészülést élete talán legfontosabb beszédére, amihez barátaitól, tanácsadóitól és egyházi vezetőktől vett segítséget és ihletet; a szöveget Kennedy és beszédírója, Ted Sorenson öntötte végleges formába. Eleinte az is felmerült, hogy az erős havazás miatt elhalasztják a beszédet, de ezt a tervet végül elvetették. Így a 12:51-kor elhangzott esküje után Kennedy végül elmondhatta nagy ívű, emelkedett előadását, amit egyébként a valaha volt egyik legjobb beiktatási beszédnek tartanak.

A legbizarrabb

Abraham Lincoln második beiktatási beszédére az Egyesült Államok történetének egyik legkritikusabb pillanatában került sor. A polgárháború vége ugyan már kéznyújtásnyira volt, s a rabszolgaság intézményének napjai is meg voltak számlálva, Lincoln mégsem az elégedettség, hanem a bánat hangján beszélt hívei előtt. Főleg, ha még azt is tudta volna, hogy néhány sorral felette ott állnak esküdt ellenségei. Lincoln természetesen nem tudhatta, hogy – amint az az eseményről fennmaradt egyetlen ismert képen jól látszik – az 1865. március 4-i washingtoni beszédét gyilkosa is hallgatja: John Wilkes Booth, aki a Ford Színházban sütötte el gyilkos fegyverét alig egy hónappal később.

A merénylőt több tettestársa segítette. Így David Herold, aki szintén jelen volt a Capitolium keleti részén tartott beszéd idején, vagy éppen az Andrew Johnson alelnök megölésére felesküdő, de tervéről végül lemondó George Atzerodt, a William H. Seward külügyminiszter ellen merényletet kiötlő Lewis Powell, illetve két másik konspiratőr, John Surratt – akinek anyja, Mary Surratt szintén a vádlottak padjára került – és Edmund Spangler. Lincoln második beiktatási beszédét – a Gettysburgnál elhangzott szónoklata mellett – a Lincoln Memorialba vésték és tették halhatatlanná.

A legszerencsésebb

Senki más nem foglalta össze tömörebben egy adott párt krédóját beiktatási beszédben, mint tette azt Ronald Reagan 1981-ben: „A mostani válságban a kormány nem megoldás a problémákra – a kormány maga a probléma.” Reagan beiktatási beszéde nem csak emiatt lett történelmi: először fordult elő, hogy a szónoklatra a Capitolium nyugati oldalán került sor. A nagy előd, George Washington még New Yorkban tett esküt, a helyszín pedig 1801, Thomas Jefferson beiktatása óta a washingtoni Capitolium, egészen pontosan annak keleti oldala. 1981-ben egyszerűen azért vitték át a nyugatira, mert onnan sokkal jobban és többet lehet látni. Reagan egyébként egyszer maga is utalt rá, hogy így végre látja az alapító atyák emlékműveit, illetve a távolban az arlingtoni nemzeti temetőt.

A 70 éves korában hivatalba lépő Reagan alighanem a legszerencsésebb elnök címére is pályázhat, mivel Irán az elnök beiktatása után néhány perccel jelentette be, hogy szabadon engedi azt az 52 amerikai túszt, akit 444 napon át a teheráni amerikai nagykövetségen tartottak fogva. Reagan, feleségével, Nancy Reagannel együtt imára kulcsolta a kezét és így szólt: „Köszönjük, Istenem, a túszok szabadon engedését” – igaz, ekkor a követségi dolgozók még nem hagyták el a perzsa ország területét.

A legszellemesebb

Dwight D. Eisenhower katonai pályafutása a második világháború derekán kezdett üstökösként felfelé ívelni: Roosevelt elnök 1942 júniusában az Egyesült Államok európai haderőinek főparancsnokává nevezte ki, majd ő vezényelte a szövetségesek észak-afrikai és szicíliai partraszállását, valamint az olaszországi hadműveleteket. 1944 elejétől „Ike” Eisenhower volt a szövetséges haderő európai főparancsnoka, s döntő része volt a normandiai partraszállásban és a végső győzelem kivívásában.

Csak 1952-ben lépett a politika színpadára, a választások előtt a mérsékelt és rendkívül népszerű katonát mindkét párt megkörnyékezte. Eisenhower végül a Republikánus Párt elnökjelöltségét vállalta el, s az „I like Ike” jelszó ellenállhatatlannak bizonyult. Óriási fölénnyel győzött, és lett az Egyesült Államok 34. elnöke; a tisztségben ő volt az egyetlen hivatásos katona a múlt században. Eisenhower első beiktatási beszédére 1953. január 20-án került sor Washingtonban, ahol nem mindennapi látvány fogadta az eskütételre érkező vendégsereget, miután egy cowboy – Eisenhower egy német származású farmer gyermekeként Texasban nőtt fel – lóháton érkezve a ceremónia közepén meglasszózta a hivatalba lépő elnököt, nagy derültséget okozva ezzel a jelenlévők között.