A villa története – évszázados ellenállás után került az asztalra
A villa története különös fordulatokkal teli: Konstantinápolyból indult, Itálián át jutott Európa udvaraiba, ahol előbb gúny és erkölcsi felháborodás övezte. Csak királynék, politikai szövetségek és a tészta elterjedése révén vált elengedhetetlen evőeszközzé, amely ma már az asztali etikett alapja.
A villa története Bizáncból indul
A villa története jóval régebbre nyúlik vissza, mint hinnénk. A bronzkori Kínában és az ókori Egyiptomban főzéshez és tálaláshoz használták. A rómaiak bronz- és ezüstvillái is inkább ételkészítési célt szolgáltak, nem a személyes étkezést.
A 10. században a bizánci elit már magabiztosan használta a villát, megdöbbentve nyugati vendégeiket. A 11. században a Bizánci Birodalomban egyre inkább elterjedt az asztali villa, különösen az arisztokrácia körében.
1004-ben Mária Argyropoulina, III. Argyros Romanosz császár húga, a velencei dózse fiához ment feleségül. Az ifjú menyasszony arany villát használt az étkezésekhez, ami megbotránkoztatta a várost. Damján Péter teológus így gúnyolódott rajta: Mária „mesterséges fémvillát” használt az Isten adta ujjak helyett, s ezért érte isteni büntetésként a korai halál.
Lassú folyamat
A 14. századra a villák Itáliában általánossá váltak, részben a tészta elterjedésének köszönhetően. A hegyes eszköz sokkal praktikusabbnak bizonyult, mint a kanál vagy a kés. A gazdag kereskedők körében a villa hamar az etikett részévé vált.
Bona Sforza, a milánói Sforza és a nápolyi Aragón-ház sarja 1518-ban I. Zsigmond lengyel királyhoz ment feleségül. Olasz szokásaival forradalmasította a lengyel–litván udvart: bevezette a zöldségek, az olasz borok és az asztali villa használatát. Addig a legtöbb ételt kézzel fogyasztották, vastag kenyérszeleteket használva tányérként. Bona hatására a 17. századtól a villa egyre inkább elterjedt a régió nemessége körében.
Medici Katalin 1533-ban, 14 évesen érkezett Firenzéből Franciaországba, hogy férjhez menjen a későbbi II. Henrikhez. Kelengyéjében nemcsak szakácsokat és cukrászokat hozott, hanem ezüstvillákat is. Az olasz szokásokat meghonosítva a francia udvari étkezések színházi előadásokká váltak. Legendák szerint még a hagymaleves, a narancsos kacsa és a sorbet is az ő közvetítésével került Franciaországba.
Gúny és lassú elfogadás
Az angol Thomas Coryat az 1600-as évek elején számolt be először a villát használó olaszokról, amit honfitársai nevetségesnek tartottak. Még a 18. században is férfiasabbnak számított kézzel és késsel enni. De fokozatosan Európa-szerte változott a szemlélet: Franciaországban az udvariasság, Németországban a specializált villák (kenyérhez, fagylalthoz, halhoz), Angliában pedig a társadalmi státusz jelképe lett.
Ez is érdekelhet
A 19. században a rozsdamentes acél és a tömegtermelés elérhetővé tette az evőeszközöket. Ekkor már nem az volt a kérdés, hogy használjunk-e villát, hanem hogy miként. Illemtani kézikönyvek tanították: nem kanalazunk, nem szúrunk, a villa szára mindig lefelé nézzen.
A villa története tele van botránnyal, ellenállással, megvetéssel. Ma már elképzelhetetlen nélküle egyetlen étkezés is, pedig évszázadokba telt, mire helyet kapott az asztalon.
