A repatriálás új korszaka: mit jelent a Vatikán lépése?

A repatriálás új fejezetéhez érkezett a Vatikán döntésével, amely hatvankét, Kanadából származó őslakos tárgy visszaszolgáltatását jelentette be. A lépés mérföldkő lehet az Első Nemzetek, a Métisek és az Inuitok számára, ugyanakkor fontos etikai és politikai kérdéseket is felvet: valóban a megfelelő tulajdonosokhoz kerül-e vissza a kulturális örökség?

Mit jelent a döntés?

November 15-én sajtóközlemény jelentette be, hogy XIV. Leó pápa a kanadai római katolikus hierarchia tagjainak audienciáját követően hatvankét tárgyat adományozott vissza, amelyek a vatikáni múzeumok néprajzi gyűjteményéhez tartoztak. A hír azt jelezte, hogy a Vatikán megkezdi a Kanadából származó őslakos kulturális örökség repatriálását az Első Nemzetek, a Métisek és az Inuitok felé.

A döntést nagy valószínűséggel hosszú, háttérben zajló egyeztetés előzte meg. A repatriálás soha nem magától történik: az őslakos közösségek tudásőrzői, aktivistái és örökségvédelmi szakemberei végzik nap mint nap azt a munkát, amely a látványos bejelentések mögött áll.

Repatriálás vagy „ajándékozás”?

A pápaság ezt a lépést Ferenc pápa bocsánatkérése és a Felfedezések tanának elutasítása után a „párbeszéd és testvériség konkrét jeleként” értelmezte. Mégis kérdéseket vet fel, hogy a tárgyakat nem az őslakos nemzeteknek, hanem a Kanadai Katolikus Püspöki Konferenciának adják át. Innen kerülnek majd a kanadai örökségvédelmi intézményekhez, amelyek együtt dolgoznak az őslakos szervezetekkel.

Ez a megoldás furcsának hat. El lehet-e „ajándékozni” valaki más örökségét? Mit jelent ez, ha az érintett tárgyak egy része szakrális jelentőségű? Az „ajándékozás” kerülőút: elkerüli a precedenst, hogy az egyház közvetlenül adjon vissza kulturális javakat az őslakos nemzeteknek.

Hatalmi kérdések

A pápaság szemszögéből a közvetett átadás előnyös lehet. Kevésbé egyértelmű azonban, hogy mit üzen ez arról, hogy az egyház nem áll közvetlen kapcsolatban az Első Nemzetek vezetőivel – olyan területeken, amelyek a saját szuverenitásukhoz tartoznak. Nehéz összeegyeztetni a „párbeszéd” vagy „testvériség” fogalmaival, amelyek éppen közvetlenséget feltételeznek.

A repatriálás ráadásul „eseti alapon” történik. Ez azt jelenti, hogy több ezer tárgy visszaadása akár generációkon át elhúzódhat, miközben a döntés joga az egyháznál és múzeumainál marad.

A repatriálás kulturális és lelki jelentősége

Az őslakos közösségek régóta hangsúlyozzák, hogy a repatriálás jóval több egyszerű átadásnál. Bobby Cameron, a Saskatchewan-i Szuverén Őslakos Nemzetek Szövetségének főnöke szerint ezek nem „történeti” tárgyak, hanem szent pipák, gyógyszerkötegek és szertartási öltözetek – olyan örökség, amely a gyógyulási folyamat része. A repatriált kultúra „birtokolja” a történelmet, és új kapcsolatot teremt múlt és jelen között.

A hazaszállítás lehetőséget ad arra is, hogy az őslakos közösségek saját szertartásaik szerint újra szenteljék ezeket a tárgyakat. Ez a fajta autonóm, közösségen belüli kapcsolódás a repatriálás egyik legfontosabb eredménye.

Történelmi narratívák átformálása

A repatriálás másik előnye, hogy átírhatja a kulturális tárgyak köré épített történelmi narratívákat. Ahogy Gloria Bell hangsúlyozza, a Vatikánba került tárgyak nagy része az 1925-ös pápai missziós kiállításra érkezett, amely a gyarmatosítás és a missziós munka hierarchikus rendszerét volt hivatott bemutatni. A kiállítás narratívája azt sugallta, hogy az őslakos népek „ajándékokkal” tisztelték meg az egyházat – még azok után is, hogy bentlakásos iskolák rendszere okozott súlyos károkat a közösségeikben.

Ez a narratíva mára tarthatatlan. Ha a repatriálásnak van egy elvitathatatlan előnye, az az, hogy lehetőséget teremt e történetek újragondolására és arra, hogy a jövőben ne ismétlődjenek meg.

A repatriálás lassú, összetett és sokszor feszültségekkel teli folyamat, de minden egyes visszaszolgáltatott tárgy esély arra, hogy helyreálljon valami abból, amit a történelem sokáig félremagyarázott.