A náci támadás, amely reményt hozott a rákban szenvedőknek

Nem létezik olyan rákban szenvedő beteg, aki a kemoterápia szót ne aggodalommal vegyes remény nélkül ejtené ki: az elkerülhetetlen mellékhatások félelmet, a lehetséges gyógyulás pedig bizakodást ébresztenek. Kevesen tudják viszont, hogy a rák elleni modern kemoterápia (mely azon az elven alapul, hogy bizonyos kémiai anyagok képesek megállítani a gyorsan szaporodó és terjedő sejtek képződését) alapjainak felfedezésére a második világháború alatt Bariban került sor, és a város kikötőjében állomásozó, vegyi fegyvereket szállító hajókat ért pusztító német légitámadások egyik indirekt következménye volt. A támadások miatt nagy mennyiségű vegyi anyag került a levegőbe és a vízbe, ahol gyorsan terjedve körülbelül kétezer (ennek fele civil volt) halálos áldozatot követelt.

Mustárgázos hordók

A fontos tudományos következmények ellenére Bari kikötője bombázásának története kevéssé ismert. Az 1943 végén történt eseményeket később „a második Pearl Harbor” névre is átkeresztelhették volna (a Hawaii-n található amerikai haditengerészeti bázis után, melyet 1941. december 7-én ért pusztító japán támadás).

Nem sokkal korábban, 1943. szeptember 3-án kötötték meg az olaszok és a szövetséges hatalmak közti tűzszünetet, amelyhez Pietro Badoglio tábornok – és Mussolini fogságba vetése után miniszterelnök – adta a nevét.

A titkos szerződést azonban öt nappal később nyilvánosságra hozták a nyugatiak, a hírre pedig a náci hadsereg megszállta a meglepett Olaszországot azon déli felszabadított tartományok kivételével, amelyek a Déli Királyság (Regno del Sud) részét képezték.

Abban az időszakban az angol és amerikai csapatok rendkívüli módon tartottak attól, hogy egy támadás során a németek vegyi fegyvereket vetnének be, amit ugyan az 1921-es és 1925-ös nemzetközi megállapodások tiltottak, de elrettentő jelleggel mindkét harcban álló fél igyekezett minél többet felhalmozni belőlük.

Ezért a szövetségesek titokban felkészültek egy esetleges válaszcsapásra, és több ezer hordónyi mustárgázt szállítottak a délkelet-olaszországi Puglia régió kikötőjébe, amelyet biztonságos, a németek támadási sugarán kívül eső helynek ítéltek. Nagyot tévedtek.

Szent Miklósra emlékezvén

A kikötő az idő előrehaladtával stratégiai szempontból egyre fontosabbnak bizonyult, ugyanis a fegyverek és az egyéb ellátmányok elosztásának itáliai központjává vált. Felfigyelt erre a Luftwaffe is, amely három bombázóosztag felszállását rendelte el.

Csak a véletlen eredménye, hogy Bari lett az egyetlen olyan európai város, amelyet vegyi fegyveres csapás ért a második világháborúban, ráadásul – még ha csak közvetetten is – az amerikai és angol szövetségesek hibájából.

Az előre nem kiszámítható és hirtelen indított támadást december 2-án 19:25-kor indították, amikor az akkoriban 200 ezer főt számláló város lakói a védőszent, Szent Miklós tiszteletére rendezett közelgő ünnepségekre való készülődés lázában égtek.

Több mint száz Junkers Ju–88-as kétmotoros bombázórepülő közelített zavartalanul észak felől a város kikötőjéhez, ugyanis a városban még semmilyen légvédelmi állás nem volt telepítve. Bari fölé érve körülbelül egy órán át bombázták a kikötőben állomásozó hajókat, amelyek közvetlenül a hullámtörők mellett süllyedtek el a tengerben.

Köztük volt a „John Harvey” nevű, amerikai gyártmányú, 135 méter hosszú kereskedelmi hajó is félezer katonával a fedélzetén. Ahogy Ezio Amato római tengerbiológus kutatásai nyomán kiderült, a teherszállító néhány nappal korábban érkezett Algériából kétezer vegyi fegyverrel a rakterében.

Minden egyes bevetésre váró bomba kb. 30 kilogramm mustárgázt tartalmazott. A hajó kapitánya tisztában volt a veszélyekkel, és arra akarta kérni a kikötői hatóságokat, hogy a veszélyes anyagokat gyorsan a szárazföldre szállíthassák, azonban a titoktartás megakadályozta ebben, ugyanis nem nevezhette meg, hogy pontosan milyen anyagokról volt szó.

A különös fokhagymaszag

A Harveyt és 16 másik hajót találat érte, és a belőlük leszakadó roncsokkal együtt nagy mennyiségű mustárgáz került a hideg tengerbe, miközben a levegőben is mérges gázok terjengtek. Abban a pillanatban senki sem mérte fel a helyzet súlyosságát, már csak azért sem, mert a legénység tagjai, akik birtokában voltak a titoknak, életüket vesztették a bombázás következtében.

Az azonnali intézkedések nem éppen a legmegfelelőbbek voltak a vegyi támadás hatásainak enyhítése szempontjából: a könnyebb sérülést szenvedők még sokáig a helyszínen maradtak kezelésre várva vizes, üzemanyaggal és mustárgázzal átitatott egyenruháikban száraz takarókba burkolózva, amelyek arra szolgáltak, hogy felmelegítsék őket, de közben elősegítették a veszélyes anyagok felszívódását is. Sok mentős is ki volt téve a halálos veszélynek.

Azokban az órákban senki nem tulajdonított jelentőséget a kikötőben terjengő különös fokhagymaszagnak (a jellegzetes szag megerősíti a vegyi fegyverek jelenlétének gyanúját), az orvosok számára pedig megmagyarázhatatlannak tűnt a – gázmérgezésre utaló – tünet, amely 628 katonán mutatkozott. Közülük 83-an haltak meg az elkövetkező hetekben, miközben a rengeteg érintett civilről lehetetlen volt biztos információkat szerezni.

Hogy ez a baleset elvezessen az első gyógyszerek feltalálásához, melyek képesek szembeszállni a rákkal, kulcsfontosságúnak bizonyult néhány egyéb tényező is, mint például a katonai titoktartás, és annak az orvosnak, Stewart Francis Alexander alezredesnek a klinikai éleslátása, aki azért érkezett a helyszínre, hogy a túlélőkkel foglalkozzon. A korábban vegyi fegyverkezésben szerzett tapasztalatai miatt Bariba küldött szakértőnek köszönhetően az igazság lassan elkezdett kikristályosodni, bár csak a katonai hierarchia egy meglehetősen szűk körében.

Alexander számos boncolást és túlélőkön végzett mélyreható vizsgálatot követően megállapította, hogy a gázzal való érintkezés sok esetben nagy hatással volt a csontvelőre: tulajdonképpen meggátolta bizonyos típusú vérsejtek képződését, amelyeket egy egészséges szervezet nagyon gyorsan és folyamatosan termel.

A Bariról szóló hivatalos jelentések még sok évig elkendőzték a mustárgáz jelenlétét, azonban Alexander orvosi elemzése világos volt: megállapította, a mustárgáz hatása a gyorsan szaporodó sejtekre hasznos is lehet, ugyanis szembeszáll minden olyan sejttel, amely kontrollálatlanul és gyorsan terjed, így a ráksejttel is.

Az orvos brit szakértőkkel készített jelentése hamarosan a New York-i Memorial Kórház igazgatója, Cornelius P. Rhoads asztalán landolt, aki abban az időben az Egyesült Államok katonai egészségügyi szolgálatát is vezette.

New Yorkban tovább tanulmányozták a bari pácienseknetől Alexander alezredes által gyűjtött mintákat. A kutatások érdekes eredményekhez vezettek két amerikai tudósnak, Louis Goodmannek és Alfred Gilmannak köszönhetően. Az azonnal meginduló kísérletek során a fegyvernek számító mustárgázból életmentő gyógyszert fejlesztettek ki, amely az alapjául szolgál egy olyan gyógymódnak, amely a betegek számára máig a sokáig elképzelhetetlennek hitt gyógyulás reményét jelenti.