Bronzkori megalitikus sírokat tártak fel a spanyol tengerparton

A dél-spanyolországi Trafalgar nekropolisz feltárása során a régészek bizonyítékot találtak arra, hogy a megalitikus közösségi sírok használata és építése mélyen belenyúlt a bronzkor időszakába. A PLOS One tudományos folyóiratban megjelent felfedezés azt mutatja, hogy az Ibériai-félsziget déli partvidékén az ősi temetkezési szokások sokkal tovább fennmaradtak a helyi közösségek körében.

A Cádizi Egyetem munkatársai és a velük együttműködő intézmények szakemberei a Gibraltári-szoros közelében fekvő lelőhelyen két monumentális kősírt vizsgáltak meg részletesen. A kutatók 16, a sírokban eltemetett egyén csontmaradványaiból vettek mintát radiokarbonos kormeghatározás céljából.

A laboratóriumi eredmények egyértelműen kimutatták, hogy a temetkezési helyszínt Kr. e. 1875 és 1625 között, vagyis a Kr. e. 2. évezred első felében aktívan használták. Ezek az adatok a trafalgari nekropoliszt az ibériai megalitikus temetkezési hagyomány egyik legkésőbbi ismert példájává teszik. A parti dűnék között feltárt területen az elhunytakat nem egyénileg, hanem nagyobb csoportokban helyezték végső nyugalomra, fenntartva a korábbi évezredek gyakorlatát.

A tudományos vizsgálat egyik legfontosabb kérdése a műemlékek eredeti építési idejének meghatározására irányult. A korábbi korszakokban emelt megalitikus sírokat a későbbi generációk gyakran újra felnyitották és használták, így egy bronzkori csontváz jelenléte önmagában nem bizonyítja magának az építménynek a korát.

A trafalgari ásatások során azonban a régészek eddig semmilyen korábbi megtelepedésre vagy régebbi temetkezésre utaló nyomot nem találtak a helyszínen. A korábbi leletanyag teljes hiánya arra enged következtetni, hogy a nekropoliszt nem egy ősi közösségtől örökölték, hanem nem sokkal a datált temetkezések előtt hozták létre. Ha a további vizsgálatok ezt megerősítik, az azt jelentené, hogy a dél-ibériai közösségek még akkor is új, kollektív kősírokat emeltek, amikor ez a hagyomány máshol már rég eltűnt.

A temető elhelyezkedése szintén fontos szerepet játszhatott annak kialakításában. A kutatók szerint a tenger által erősen meghatározott parti tájkép tudatos választás eredménye volt az új rituális tér létrehozásakor. A lelőhely további kutatását ugyanakkor komolyan nehezítik a természeti körülmények. A tengerparti övezet erős szelei és a folyamatosan vándorló homokdűnék állandóan átalakítják a terepet, így a már feltárt régészeti maradványok könnyen újra a homok alá kerülhetnek. A szakemberek hangsúlyozzák, hogy kiterjedt állagmegóvási munkálatokra és további ásatásokra lesz szükség a nekropolisz pontos méretének és a föld alatt rejtőző esetleges további síroknak a feltérképezéséhez.

Az Ibériai-félsziget bronzkori átmenete a temetkezési szokások szempontjából egy jól dokumentált, ám területenként eltérő ütemű folyamat volt. A korábbi, rézkori társadalmakra jellemző hatalmas, sok embert befogadó közösségi síremlékeket az idő előrehaladtával fokozatosan felváltották a kisebb méretű építmények. Ezek az újabb sírok már inkább egyének, illetve szűkebb családi vagy társadalmi csoportok számára készültek, ami a vagyoni és társadalmi hierarchia megerősödését tükrözte. A trafalgari nekropolisz leletanyaga jól mutatja, hogy ez a kulturális átalakulás nem volt egységes az egész félszigeten. A déli partvidék bizonyos közösségei láthatóan ellenálltak az új trendeknek, és ragaszkodtak a kollektív identitást erősítő ősi rítusokhoz.

A megalitikus építészet Európa nyugati partvidékein, így az Ibériai-félszigeten is az újkőkorszakban bontakozott ki, majd a rézkorban élte a virágkorát. Ezek a hatalmas kőtömbökből emelt dolmenek és folyosós sírok generációkon át szolgáltak a helyi közösségek kultikus központjaiként, miközben területi markerként is jelezték egy-egy csoport fennhatóságát a táj felett. A fémfeldolgozás, különösen a bronzművesség elterjedésével párhuzamosan az európai társadalmak jelentősen átalakultak, ami az ősi vallási és temetkezési formák háttérbe szorulását eredményezte.