A bíbor tizenhárom árnyalata – divat és szépségápolás a császárkori Rómában

Iuvenalis, az i. sz. 1-2. században élt római költő egyik szatírájában döbbenten számol be egy, az előkelő római hölgyek öltözőszobáiban mindennapossá váló jelenetről, amint egy jómódú asszony barátnői társaságában megkorbácsolja a frizurája elkészítésével megbízott rabszolgáját. A büntetés a szolgálólány vérlázító hanyagságának eredménye: a sütővassal begöndörített tincsek a gazda elvárásai ellenére nem lettek egyforma hosszúak. Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy óriási különbség van a mai és a kétezer évvel ezelőtti szépségápolási technikák között, ez a kis epizód is bizonyítékul szolgál a módszerek és az eszközök hasonlóságára. Az ókori Rómában a lányok és asszonyok legalább annyira odafigyeltek arra, hogy csodás hajkoronával, ápolt bőrrel és feltűnő ékszerekkel csábítsák el a férfiakat, mint a mai – testi fenyítéstől szerencsére már eltekintő – hölgyek. Míg azonban manapság a filmsztárok, énekesek és modellek határozzák meg a trendeket, a császárkori Rómában az uralkodók feleségei léptek fel divatdiktátorként.

A szőke tincsek bűvöletében

A római nők különös figyelmet fordítottak a hajápolásra. Míg a köztársaság időszakában az egyszerű, hátrasimított, és hátul kontyban összefogott hajviselet vált meghatározóvá, a császárkor évszázadait már a frizuradivat állandó változása jellemezte. Az i. sz. 1. évszázadtól kezdve a magasabb társadalmi osztályokból származó nők hajviseletének tekintetében a római udvar által meghatározott divat vált mérvadóvá. Az udvar döntő szerepére jellemző, hogy egyes ókori faragványokat csak az azokon ábrázolt nők frizurája alapján lehet datálni.

Egyes korokban az uralkodófeleségek újító törekvései extravagáns hajkölteményeket eredményezett, amelyeket manapság már csak megmosolyognánk. Traianus felesége, Plotina császárné diadémmal kettéválasztott, elvises beütésű, vagy Iulia Domna, Septimius Severus feleségének leginkább egy bírói parókára emlékeztető frizurája egyaránt különös divathóbortról árulkodik. Mint a Iuvenalis által megörökített jelenetben is láthattuk, a rómaiak már ismerték a göndör fürtöket varázsoló hajsütővasat. Mivel az eszközt faszénen forrósították fel, használata töredezetté tette, kiszárította a hajszálakat. Begöndörítés előtt a haj roncsolódásának megakadályozása érdekében illatos olajokat használtak. A zselé akkori megfelelője a gyanta volt, és a római nők haját gyakran gyöngyökkel díszített, vagy aranyszálból font hajháló fogta össze.

A római nők számára nemcsak hajuk formája, színe is lényeges volt. Mint az i. sz. 2-3. században élt korai keresztény szerző, Tertullianus írja Az asszonyi cicomáról (De cultu feminarum) című művében, a római nők már ekkor is az Appeninektől északra fekvő területeken élő germán nők szőke hajkoronáját irigyelték. A vörös vagy szőke hajért cserébe még azt is hajlandók voltak elviselni, hogy a rendszeres hajfestés következményeként kihullhatott a hajuk, vagy kisebesedhetett a fejbőrük. Elterjedtek voltak a parókák is, amelyeket általában a germán nők levágott hajából készítettek.

A hajfestés gyakorlata az erősebbik nemet is elérte: gyakran az őszülő aggastyánok is befestették a hajukat. A férfiak esetében az arcszőrzet kérdése is nagy súllyal esett latba. Rómában sokáig a simára borotvált arcbőr volt divatban (Nero kivételével minden császár ezt preferálta), ám az ókori görög kultúra szerelmese, Hadrianus császár az i. sz. 2. század első felében meghonosította a szakállviselést. Az új divat egészen Nagy Konstantin császár uralkodásáig meghatározta a férfiak kinézetét. A szőrtelenítésre mindkét nem képviselői gondot fordítottak. A „mindössze” a hónaljszőrzetüket eltávolító katonákon kívül a férfiak és nők egyaránt a teljes testfelületüket leborotváltatták a római fürdőkben.

Idegszál a szívbe

Természetesen a sminkkészlet is részét képezte a római asszonyok szépségápolási eszköztárának. A korabeli nők krétaporral vagy ólomfestékkel kenték fehérre az arcukat, a pirospozsgás arcszínre vágyók pedig szederlevet használtak. A szemet általában korommal, elszenesedett rózsaszirmokból készült krémmel vagy datolyacsont hamujával festették ki. Különös szokás volt a halánték festése, és a szemöldök korommal történő kihúzása a – rómaiak által kedvelt – dúsabb hatás érdekében. A hölgyek arcuk kisebb hibáit is igyekeztek elfedni, amihez bablisztből előállított készítményt, vagy kenyérmasszát használtak. Iuvenalis ezekről a praktikákról sem volt túl jó véleménnyel: „Undor csak ránézni! Nevetség, mennyi kenyérbél duzzad az arcán” – írja egy helyen.

Az ókori Róma bővelkedett különböző kenőcsökben, illatszerekben és testápolókban, amelyekről idősebb Plinius számolt be kimerítő részletességgel. Már ekkoriban is léteztek hidratáló és ránctalanító krémek, amelyeket mandulaolajból, mézből, állati zsiradékból, és olykor krokodilürülékből készítettek.A birodalom lakosai tisztálkodáskor illatos olajat használtak, amelyet az ún. strigillel, egy begörbített végű fémtárggyal kapartak le. Parfümként olajos krémeket használtak. A legkedveltebb illatok a nárcisz, a fahéj, és a rózsa voltak.

Bár a császárkori szerzők a feltűnő ékszerhasználatot az erkölcsi züllés tüneteként értékelték, ez nem akadályozta meg a római hölgyeket, hogy karkötőkkel, fülbevalókkal és nyakláncokkal ékesítsék testüket. A legdrágább ékszerek természetesen aranyból készültek, de az ezüst és a bronz is gyakori alapanyagnak számított, elsősorban a tehetősebbek drága csecsebecséit utánzó szegényebb rétegek körében. Nem volt ritka a borostyánkő, a vas, az üveg, és különböző állati csontok felhasználása sem. A drágaköveket gyakran igazgyöngyökkel helyettesítették, amelynek nagyobb értéket tulajdonítottak, mint a többi drága- vagy féldrágakőnek, mivel ez utóbbiak nem voltak kellőképpen lecsiszolva.

A római hölgyek nemcsak a csuklójukon, hanem a karjukon is viseltek karperecet. Kedvelt volt a tekergő kígyót utánzó karkötő, és léteztek huzalból készült, valamint nagyméretű gyöngyszemekből álló karperecek is. Nők és férfiak egyaránt viseltek gyűrűket, amelyek általában valamilyen társadalmi pozíció jelzésére szolgáltak. Az ékszerfajta kört formázó alakja miatt az istenekkel való szoros kapcsolat kifejezésére is alkalmas volt. Bár minden ujjon hordhattak, legtöbbször a bal kéz gyűrűsujjára húzták fel az ékszert, mivel – amint Gellius, az i. sz. 2. században élt antik leírásából tudjuk – úgy gondolták, innen egy vékony idegszál egyenesen a szívbe vezet. A magyarázat persze téves, a szokás azonban mindmáig kitartott.

Tízezer csigaélet egy gramm festékért

A legelterjedtebb római ruhadarabot, a gyapjúból vagy lenből – a gazdagabbak esetében olykor selyemből – készült tunikát korra, nemre és társadalmi státuszra való tekintet nélkül mindenki viselte. Bár manapság megszokhattuk, hogy nők ruhái rövidebbek a férfiakénál, az ókori Rómában ez még fordítva volt. Míg a férfiak tunikája lábszárközépig ért, a centurióké pedig még ennél is rövidebb volt, az előkelő nőknek még a lábfejüket is eltakarta a tunikájuk. A férfiak általában fehér vagy világos ruhákat viseltek, a nők azonban már ekkoriban is szerették a színbeli változatosságot.

A tunikák díszei a ruhadarab elején és hátulján is függőlegesen egymás mellett futó csíkok, a clavusok voltak. A senatorok tunikáján minden esetben egy, a többi ruhán megtalálható sávnál szélesebb, bíbor színű csík, a latus clavus futott. A legnépszerűbb festékanyagot, a bíbort különböző növényi anyagokból is elő lehetett állítani, de legtöbbször két tengeri csigafaj, a murex trunculus és a murex brandaris által kibocsátott váladékból nyerték ki. Egy gramm festék előállításához tízezer csigára volt szükség. A csigafajok mirigyfolyadékából előállított bíborszínek jelentősen eltérhettek egymástól; Plinius egyenesen 13 színárnyalatról számolt be. Ami azonban a szemnek ragyogó esztétikai élményt jelentett, a szaglószervet már sokkal inkább megviselte: a részben vizelet segítségével kinyert bíborcsiga-váladékkal színezett tunika bűzét már messzire érezni lehetett.

A tunika felett hordható legismertebb ruhadarab, a tóga nem számított a birodalomban általánosan elterjedt viseletnek. A kezdetben félkör alakú, később ellipszis formájú, gyapjúból készült tógát csak polgárjoggal rendelkezők viselhették, és általában a városok lakói körében terjedt el. Az i. e. 2. századtól kezdve a férfiak mellett már csak a gyerekek ölthették magukra. Az idővel egyre nagyobb méretű – Augustus idejében már öt méter széles – tógák redőit nem lehetett összefogni, így viselésük meglehetősen kényelmetlenné vált. Tertullianusnak annyira elege lett a nehezen hordható ruhadarabból, hogy a filozófusok öltözetét, a palliumot kezdte el hordani. Mivel polgártársai megütköztek a kihívó cselekedeten, kénytelen volt megírni önmaga védelmében A palliumról (De pallio) című munkáját.

A tógadivat a császárkor alatt folyamatosan változott. A ruhadarab a 3. században sokszor már rövidebb volt, mint az alatta viselt tunika. Akik nem engedhették meg maguknak a jelentős anyagmennyiség felhasználásával elkészített tógákat, togulákat, vagyis rövid, olcsóbb tógácskákat hordtak. A nők esetében a lábfejet félig eltakaró, tunika felett hordott stólát a tógához hasonlóan csak egy szűk réteg viselte. A Iulius-Claudius dinasztia alatt még bármely, római polgárjoggal rendelkező férfi felesége magára ölthette, a Flaviusok idejében azonban már csak a senatorok feleségei hordhatták a ruhadarabot.

Egy patrícius asszony tekintélyét növelte, ha keveset mutatott meg magából. Az utcára kilépő nők ezért a stóla mellé viselt nagyméretű, négyszögletes kendővel, a pallával sokszor fejüket is befedték. Még a köztársaság korából, az i. e. 2. századból származó anekdota szerint Rómában egy bizonyos Sulpicius Gallus azért vált el feleségétől, mert nem húzta fejére a pallát, ezért illetéktelenek is megcsodálhatták bájait. Bár a császárkorra már lazultak az erkölcsök, egy asszony méltóságát nagyban növelte, ha legtöbb testrészét eltakarva lépett nyilvánosság elé.