A 3D-szkennelés lehet a digitális híd a múzeumok és az ásatások között

A modern egyiptológia egyik legsúlyosabb, „csendes válságára” kínál megoldást a Kaliforniai Egyetem (UCLA) legújabb kutatása. Carlo Rindi Nuzzolo régész a 3D-szkennelés és a geometriai alakelemzés segítségével bizonyította, hogy a múzeumokban őrzött, ismeretlen eredetű („árva”) műkincsek és a friss ásatásokon előkerült töredékek digitálisan újraegyesíthetők. A módszerrel sikerült kimutatni, hogy egy múzeumi aranymaszk és egy ásatási töredék ugyanabból az öntőformából származik, ezzel visszanyerve a műtárgy elveszettnek hitt történetét.

A Heritage Science folyóiratban publikált eredmények áttörést jelentenek a múzeumi gyűjtemények és a tereprégészet kapcsolatában. A világ nagy múzeumaiban számtalan olyan, a 19–20. században vásárolt vagy rabolt műkincs található, amelyek esztétikailag lenyűgözőek, de eredetük ismeretlen, így történelmileg „némák”. Ezzel szemben a régészek a terepen gyakran találnak jelentéktelennek tűnő töredékeket, amelyeknek viszont pontosan ismerik a lelőhelyét és rétegtanát.

A kutatás során a szakemberek nem a mesterséges intelligenciára, hanem a precíziós metrológiára (méréstanra) támaszkodtak. A CRAFT projekt (amelyet az EU Horizont 2020 programja finanszírozott) keretében görög-római kori egyiptomi, kartonázsból (vászon, papirusz és gipsz keveréke) készült temetkezési maszkokat vizsgáltak.

A módszer lényege a roncsolásmentes 3D-szkennelés, amellyel a múzeumi tárgyról és az ásatási töredékről is nagy felbontású digitális modell készül. A számítógépes alakelemzés során a kutatók úgynevezett eltéréstérképezést (deviation mapping) végeztek. Ez az eljárás több ezer ponton méri meg a két felület közötti távolságot.

Az eredmények megdöbbentő egyezést mutattak: a vizsgált töredék és a múzeumi maszk felszíne között kevesebb mint 1 milliméteres eltérés volt. Mivel ezeket a maszkokat az ókorban sorozatgyártásban, öntőformák segítségével készítették, a geometriai egyezés bizonyítja, hogy a két tárgy ugyanabból a formából, vélhetően ugyanabban a műhelyben készült. Ezáltal az „árva” múzeumi tárgy visszakaphatja földrajzi és történelmi kontextusát a töredék adatai alapján.

A technológia legnagyobb előnye, hogy a törékeny műtárgyakat nem kell utaztatni. A digitális modellek a világ bármely pontjáról összehasonlíthatók, így egy kairói raktárban lévő töredék és egy londoni vitrinben álló maszk kapcsolata is bizonyíthatóvá válik. Ez a megközelítés új értelmet ad Sir Flinders Petrie, a modern régészet atyja egy évszázaddal ezelőtti gondolatának, miszerint egy tárgy értéke nem a szépségében, hanem az általa hordozott információban rejlik.

A 19. és a korai 20. században a nyugati múzeumok gyűjtési gyakorlatát a látványosság iránti igény vezérelte. A műkincspiacon vásárolt vagy a gyarmati ásatásokon a dokumentáció hiányában elválasztott tárgyak elveszítették kontextusukat (hogy pontosan melyik sírból, melyik rétegből származnak). Ez a „csendes válság” ma is sújtja az egyiptológiát.

A Carlo Rindi Nuzzolo által vezetett kutatás újdonsága abban rejlik, hogy nem a vizuális hasonlóságra (ami szubjektív), hanem a mérhető geometriai adatokra alapozza a bizonyítást, objektív eszközt adva a kurátorok kezébe.