Szex a szocializmusban

"Jobb, ha a fiatalok a szexről beszélnek, mint a politikáról" - összegezte a Kádár-rendszernek a testiség és a fiatalok kapcsolatáról vallott álláspontját a Múlt-kornak adott interjújában Tóth Eszter Zsófia, akinek Szex és szocializmus címmel Murai Andrással közösen írt könyve hétfőn jelent meg. A történésszel a kötet kapcsán beszélgettünk.

Európai vívmány

A diktatúra egyik legfőbb jellemzője, hogy nem tartja tiszteletben a magánszféra szentségét, olyannyira, hogy még a hálószobák történései sem maradhatnak titokban előtte. Mennyire sikerült ez a törekvése a Kádár-rendszernek?

A könyvekben azokat a megjelenéseket elemeztük, amelyek eljuthattak az emberekhez, így a sajtót és a filmeket. S valóban, ezek alapján az állam feladatának tartotta, hogy az emberek hálószobájába bepillantson, s hogy az ott elvárható helyes viselkedést leírja. A felvilágosító irodalomban azért az ifjúságot tartották a megfelelő alanynak, mert ők voltak a reménybeli szocialista embertípus megtestesítői. Azt, hogy a hálószobákban mi történt, persze nem tudhatjuk. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szocialista erkölcs erősen épített a tradíciókra, s voltak közös értékei a katolikus egyházzal, mint például a házasság szentsége és a felek hűsége. Így tehát kijelenthetjük, hogy ezek az értékek nem voltak idegenek a magyar társadalomtól.

Mint tudjuk, a korszak legfontosabb családpolitikai intézkedése a gyermekgondozási segély (gyes) 1967-es bevezetése volt, amitől a csökkenő demográfiai helyzet megfordítását remélték - ahogy erről a könyvben is szó esik.

Ezt - európai értelemben is - a mai napig komoly vívmánynak tartják, mivel megteremtette a lehetőségét annak, hogy az anyák három évig otthon maradhassanak a gyermekeikkel. Ennek volt egy gazdaságpolitikai háttere, az ötvenes évek iparosításaihoz képest ugyanis ebben az időszakban sokkal kevésbé volt szükség képzetlen női munkaerőre. Nem várt következménye a gyesbetegség volt: az édesanyák három évig bezárva voltak, amely idő alatt csak a szomszédokkal és a játszótereken levő anyukákkal érintkeztek. Ezt nem érezték kielégítőnek, főleg egy olyan rendszerben, amely a női egyenjogúságot hirdette. Ki kell azonban emelni, hogy a Kádár-rendszer az infrastruktúrát tekintve nem tudott lépést tartani a megnövekedett gyerekszámmal - ezt én is a saját bőrömön tapasztaltam gyermekkoromban.

Fortepan

Erre hogyan reagált az állam?

Számos olyan levéltári forrást olvastam, amely arról szólt, hogy próbálták növelni a bölcsődei férőhelyek számát - olyanokat is írtak, hogy a gyermekek tömegével fekszenek a pótágyakon. Igyekeztek átcsoportosítani erőforrásokat is, de ez felemásra sikeredett. Tegyük hozzá, hogy az állam máshogy is gondoskodott a nőkről: a gyárakban például kismama-találkozókat szerveztek, hogy az anyukák ne érezzék nagyon egyedül otthon magukat. Ezzel a lépéssel tudatosították a nőkben, hogy a gyár egy kollektív tér, ahova ők is tartoznak - annak ellenére, hogy otthon vannak, na és persze ezzel azt is üzenték nekik, hogy visszavárják őket.

A magyar népesség drasztikus fogyása már a hatvanas években megkezdődött, de a népesedési helyzet javítását célzó népesedéspolitikai határozat csak 1973-ban született meg. Milyen viták folytak ezzel kapcsolatban?

Már a hatvanas években folytak erről diskurzusok, de ezek - a "kicsi vagy kocsi", a "fridzsiderszocializmus" - megmaradtak az értelmiségi viták szintjén. Hozzá kell azonban tenni, az, hogy megugrott a gyerekszám, nemcsak a gyes bevezetése miatt történt, hanem amiatt is, hogy a Ratkó-gyerekek akkor léptek szülőképes korba.

Abortusz, felvilágosítás, melegek

Szintén nagyon jelentős lépés volt, amikor 1956-ban engedélyezték az állami intézményekhez kötött abortuszt. Hogyan fogadta ezt a társadalom?

Fortepan

Az általam készített életút-interjúk alanyai rémtörténetként írták le ezeket a Ratkó-korszakban, mikor még törvénytelen volt az abortusz. Saját gyerekkori orvosom is mesélte, hogy rettenetes volt azzal szembesülnie, amikor fiatal kezdőorvosként egy háromgyermekes anya a karjaiban halt meg, mert tiltott terhességmegszakításon esett át. Ilyen szempontból felszabadulás volt az abortusz szovjet mintára történő liberalizálása. Az ún. abortuszbizottságok előtt való megjelenés persze rendkívül utálatos volt. Erdős Pál Adj király katonát! című 1982-es filmjében is látható, hogy milyen megalázó módon működött ez a bizottság. A leggyakoribb védekezési mód a tabletták bevezetése előtt a megszakított közösülés volt, a nők így sokszor belekényszerültek a nem kívánt terhességbe. S nem kell mondani, hogy a megszakított közösülés esetében ez gyakran előfordult, így az abortusz ebből a szempontból egyfajta védekezés is volt. Egyik interjúalanyom elmesélte, hogy ők ketten vannak testvérek, nővére 15 évvel idősebb nála, édesanyjuk pedig a két lánya születése között tízszer abortált...

Hogyan zajlott a felvilágosítás?

A családokban, szájhagyomány útján, ha viszont a családban ez tabutéma volt, akkor a munkatársi közösségben. Az Ifjúsági Magazin 1965-ben indult, de ott az első számokban még olyan témák voltak, mint "Beszéljünk őszintén a szerelemről". A fogamzásgátló tabletták 1967-es bevezetéséhez kapcsolódóan megjelent egy cikk a Nők Lapjában "Négyszemközt a nőorvossal" címmel. Gondoljunk csak bele, mennyire patriarchális szituáció volt: egy fehér köpenyben ülő férfi orvos mondta meg a nőnek, mit és hogyan csináljon. Az iskolai szexuális felvilágosító program 1973-ben kezdődött, ami ezt már keretek közé helyezte. Onnantól kezdve pedig az Ifjúsági Magazinban külön rovat létezett erre, amit a kor neves pszichológusai vezettek.

A könyvben számos utalás történik az Ifjúsági Magazin, illetve a Nők Lapja vonatkozó cikkeire, amelyekben a női egyenjogúságtól a munkavállaláson át egészen a csókolózási tanácsokig szinte mindenről olvashatunk. Mennyire tekinthetők ezek a lapok egyfajta társadalmi szelepnek?

A rendszer úgy gondolta, mindig jobb, ha a fiatalok a szexszel foglalkoznak, és nem a politikával. Jobb, ha ezt tölti ki a gondolataikat, mint ha például politikai, rendszerellenes kérdéseket feszegetnek. Sokan kérdezik, hogy valódiak voltak-e az olvasói levelek. Amikor interjút készítettem az Ifjúsági Magazin újságíróival, ők elmondták, hogy annyi levelet kaptak, hogy nem kellett fiktív leveleket írniuk - de ha mégis így történt, ez abból a szempontból lényegtelen, hogy nekünk az volt érdekes, ami a nyilvános térben megjelent, tehát a sajtóban. Onnantól fogva, hogy ezt kinyomtatták, meg lehetett venni, egy forrás lett a korszakra vonatkozóan, ami fennmaradt.

Fortepan

Volt olyan téma, ami végig tabu maradt?

Például a pornóról nem nagyon írtak, bár nem is igazán lehetett hozzájutni - esetleg, ha valaki kijutott Nyugatra a nyolcvanas években és hazahozott egy kazettát. A perverzitásnak számító szexről sem, például a gruppenszexről. A homoszexualitás szintén nem jelenik meg - én például nem találkoztam olyan olvasói levéllel, amely úgy kezdődne, hogy "meleg vagyok..." De ha meg is jelenik, az már a rendszer vége felé történik, például a Mielőtt befejezi a röptét a denevér című film csak a nyolcvanas évek végén készül el. Azt persze mindenki tudta, hogy a melegek az Egyetem presszóban szoktak találkozni; vagy például nyilvános vécékben, azért ott, mert ki voltak rekesztve. A rendőrségi aktákban név szerinti nyilvántartás volt.

Mennyire tematizálta a közbeszédet, mikor végre megjelentek a testiséggel foglalkozó első filmek?

Nagyon érdekes, mert a Jancsó Miklós filmjeiben feltűnő meztelen nőkről még a párttaggyűlésen is beszélni kellett az embereknek. Olvastam olyan levéltári forrásokat, ahol a hangulatjelentésben arról kell nyilatkozni, mi az emberek véleménye a Jancsó-filmekről: erkölcsösek vagy erkölcstelenek? Ennek szintén az volt a jelentősége, hogy egyfajta szelepként működött, a dolgozók ezekről vitatkoztak, s nem mondjuk az áremelkedésekről beszéltek. A művészvilág, a filmek egy egészen más szabadságfokot képviseltek.