Kommunista miniszterből vértanú
1949. szeptember 24-én egy grandiózus színjáték utolsó felvonásának lehetett tanúja a Budapesti Népbíróság tárgyalótermébe zsúfolódó tömeg. Dr. Jankó Péter kúriai bíró ekkor mondta ki a volt kommunista kormánytag Rajk Lászlóra és két társára a halálbüntetést, a főper három további áldozatára pedig hosszú idejű, fegyházban letöltendő szabadságvesztést. A valós körülményekkel tisztában lévő Rajk az utolsó szó jogán újfent beismerte és igaznak tartotta az ellene felhozott vádakat és alávetette magát a Népbíróság ítéletének.
A forradalom felfalja gyermekeit
1949. május 31-én éjjel egy ÁVH-s különítmény, Péter Gábor személyes vezetésével elhurcolta lakásáról az Andrássy (akkor: Sztálin) út 60-ba Rajk Lászlót, akit alig két hete választottak országgyűlési képviselővé, s aki nem mellesleg hivatalban lévő külügyminiszter is volt. Az eljárás több szempontból is jogszerűtlen volt, mert sem a kormányt, sem az Országgyűlést nem tájékoztatták előre, de a Magyar Dolgozók Pártjának vezető szervei sem járultak hozzá a Központi Vezetőség, egyúttal a Politikai Bizottság egyik tagjának letartóztatásához. A Rákosi vezette sztálinista önkényuralom még a diktatúrák formális jogszerűségét sem tartotta be.
A kommunista hatalomátvétel sztálini forgatókönyvében a társadalom, az államvezetés, majd a baloldal „megtisztítása” után az osztályharc tovább folytatódott, sőt fokozódott: immár a pártba befurakodott ellenséggel kellett leszámolni. Az ellenségkép folyamatos fenntartása a forradalmi ieológia legitimációját is szolgálta, de a párton belüli bizonytalanság-érzés is növekedett. Ha pedig bárki gyanús lehet, akkor csak a Moszkvához való mennél erősebb kötődés jelentheti az egyetlen biztos pontot. Az, hogy melyik kommunista vezetőből lett ez az ellenség, az nem egyszer személyes leszámolásoknak, hatalmi harcoknak volt a függvénye.
A székelyudvarhelyi születésű Rajk László ügye nem volt egyedülálló a szovjet blokk népi demokráciáiban. Az úgynevezett „monstre” pereknek az 1936-38-as sztálini tisztogatások adták az alapot és a követendő példát. Sokszor elég volt a vádiratban a „trockista” helyére a „titóista” jelzőt kicserélni. A perek fő áldozatai az első vonalbeli politikusok közül kerültek ki. Tipikus titóista perekben a népi demokráciák valamennyi országa (az NDK-t kivéve) kivette a részét. A vérfürdő nagysága szerint az első helyet az albán Kocsi Dzodze pere és kivégzése (1949. május-június) illeti, utána következik a bolgár Trajcso Kosztov eltávolítása (1949. december), és némileg ide köthető a pozsonyi „szlovák-jugoszláv csoport”, Rudolf Slánský csehszlovák pártfőtitkár pere (1950-51).
Rákosi természetesen ez ügyben is bizonyítani akarta Sztálinnak, hogy számíthat „legkedvesebb tanítványára”. Rajk „kémbandájának” ügye 32 perből állt, ahol 93 személyt ítéltek el, közülük 15-öt halálra. Bukarestben a fentiekhez hasonló grandiózus per nem volt, Lengyelországban pedig csak a titóizmussal vádolt Władysław Gomułkát helyezték őrizetbe.
A kirakatpereket előre kidolgozott koncepció, „megdolgozott” tanúk és vádlottak, illetve megválogatott nagyközönség, sőt külföldi újságírók jelenléte jellemezte. A Rajk-ügy főperét, azaz a Rajk-pert is nagy nyilvánosság kísérte. Tizenhat szocialista, és huszonöt nyugati újság tudósítói számoltak be a tárgyalásról, összesen tizennégy országból.
Ki legyen az áldozat?
A koreográfiának megfelelően már 1949 májusában folytak a letartóztatások és kínvallatások a nagy per előkészületeként. Rákosinak már csak azt kellett eldöntenie, hogy ki legyen a fővádlott, ki „kémkedett” Titónak és az imperialistáknak. Két volt belügyminiszter, nevezetesen Nagy Imre és Rajk László neve merült föl, de amíg előbbi moszkovita volt, Rajknak nem voltak moszkvai kapcsolatai, még oroszul sem volt hajlandó megtanulni – vele tehát nem kellett Moszkvában „elszámolni”.
Sokat segített a végső döntésben, hogy Rajk belügyminisztersége alatt (1946. március - 1948. augusztus) az elméletileg a felügyelete alá tartozó ÁVO-t igyekezett ellenőrzése alatt tartani, amit a szervezet vezetője, az önállóságra törekvő Péter Gábor sértődötten volt kénytelen tudomásul venni. Hiúságán ejtett csorbát Péter a vallatószobában köszörülhette ki, ahol volt főnöke rettenetes veréseket szenvedett el.
Rajk László és felesége
Egyesek szerint már a belügyminiszterségről való „megbuktatása” is a hatalomból való eltávolítás előzménye volt, de a koncepciós per ekkor még messze volt. Lehallgatását is csak 1949 januárjában kezdte meg az Államvédelmi Hatóság. Rajkot az sem mentette meg, hogy az úgynevezett „spanyolosok” közé tartozott, azaz a kommunista oldalon harcolt politikai biztosként az 1936-39-es spanyol polgárháborúban, mint például a trojka második tagja, Gerő Ernő, aki ottani tevékenységéért kapta a „barcelonai hóhér” gúnynevet.
Rajkot eleinte pszichikai eszközökkel próbálták megtörni, majd egy hét után a pert irányító Farkas Mihály megverette Rajkot, amibe az kis híján belehalt. A kihallgatást Prinz Gyula őrnagy vezette speciális csoport végezte, akik napokon keresztül brutálisan bántalmazták Rajkot, és nem hagyták aludni. De a kimerült és kikészített Rajk még ezután sem tört meg.
Június közepén úgy nézett ki, hogy vallomások híján megfeneklik a koncepciós per, mikor a párt kérésére megjöttek Moszkvából a szovjet tanácsadók a koncepciós perekben szakértő Mihail Belkin vezetésével. Innentől kezdve szovjet-magyar részvétellel folytak a kihallgatások. Belkin altábornagy pedig más módszert alkalmazott. Azonnal leállíttatta a kegyetlen veréseket, és emberibbé tette a körülményeket. A letartóztatottak jobb ellátást kaptak, tisztálkodhattak és sétálhattak a szabad levegőn.
Ennek ellenére ezután folyamatosan érkeztek a beismerő vallomások Rajktól és a többiektől. Azzal ugyanis, hogy megjelentek a szovjetek, a letartóztatottak biztosak lehettek abban, hogy nem egy egyszerű belső leszámolás áldozatai, hanem bíróság elé állításuk a nagy szovjet testvér akaratával történik, tehát a kommunizmus ügyét szolgálja. Akiknek még ez sem adott volna elég motivációt az áldozatszerep vállalására, azoknak megígérték, hogy a tárgyalás formális lesz, csak a közönségnek szól, nem esik bántódásuk. Ezt a hat fővádlottal már meg sem próbálták elhitetni, többségük már a júniusi kihallgatások alatt megértette, hogy miről is van szó, maga Rajk világosan meg is mondta, hogy tudja mi vár rá. Erre utalnak perében tett utolsó szavai is. Az addig hithű kommunistáknak, akik most a rendszer (szükséges) áldozataivá váltak, nem maradt más választásuk, mint beletörődni a biztos halálba.
Titkos találkozó a paksi csőszkunyhóban
A szeptember 15-én kezdődő főperben minden a forgatókönyv szerint alakult, így az szokatlanul rövidre sikeredett. A védőket Péter választotta ki és szerkesztette meg beszédjüket, a vádlottak és tanúk vallomását pedig előre betanították. Rákosi a dolgozószobájából hangszórón követte az eseményeket és időnként telefonon utasította a színjáték rendezőjét, Pétert.
A vádat illetően Belkin az aktuálpolitikai helyzetnek megfelelően utasította Rákosit, hogy a fő vádpont a Titónak és az amerikai imperialistáknak folytatott kémkedés legyen. Természetesen a Rákosi és Farkas életére törés sem maradhatott ki a vádiratból, de fantasztikus elemek is szerepeltek benne. Ilyen volt például, hogy Rajk egy Paks melletti csőszkunyhóban titkos iratokat adott át Ranković jugoszláv belügyminiszternek, aki a Dunán jutott át a két országot elválasztó aknazáron és megerősített határszakaszon. Ennek alapja talán az volt, hogy Rajk tényleg tárgyalt négyszemközt Rankovićtyal (az akkor még baráti) Tito 1947. decemberi látogatásakor – egy vonaton. A paksi találkozón még az ÁVH vezető köreiben is csak nevetni tudtak, s talán ez ihlette A tanú című film klasszikus dunai békaembereit is.
A Népbíróság, egy főbírával és négy laikus népbírával (köztük három munkással és egy értelmiségivel) bűnösnek találta mind a hat fővádlottat. Az ítéletet az 1930-as hűtlenségi és kémkedés elleni törvényre, illetve két 1946-os köztársaság-és népellenes bűntettekkel kapcsolatos törvényre alapozták. Rajk Lászlót, dr. Szőnyi Tibort és Szalai Andrást halálra, míg Ogyenovics Milánt 9 évi, Justus Pált és Brankov Lázárt pedig életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték. Az óbecsei, jugoszláv állampolgár Brankov szolgáltatta az ügyben a titói szálat. A sztálini módszerre jellemző, hogy Brankov, Jugoszlávia volt budapesti követe éppen az 1948-as szovjet-jugoszláv konfliktus miatt fordult Tito ellen, és fedte fel az itt működő jugoszláv kémeket. Átállását így hálálta meg a terrorgépezet.
Kivégzésekor Rajk – talán iróniával – Sztálint és Rákosit dicsérte a bitófán, míg Szalai ártatlanságát és kínzásait hangoztatta. A Rajk-üggyel összefüggésben követett el öngyilkosságot három ember letartóztatástól félve, ketten szívrohamban hunytak el rokonuk meghurcoltatása hallatán, ketten a kihallgatásokba haltak bele, illetve két vérbíró, köztük Rajk elítélője, Jankó Péter menekült öngyilkosságba lelkiismerete elől. A Rajk-ügy áldozatainak száma így összesen 26 lett.
„Szegény Laci ha ezt látná, de közénk lövetne!”
A hruscsovi enyhülés felülvizsgálta a sztálini rendszer túlkapásait, amit a Moszkvából utasított csatlós államoknak is követni kellett. De a koncepciós perekkel kapcsolatos enyhülésre még szovjet ukáz sem volt szükséges, mert amíg a Szovjetunióban, vagy Kínában évtizedeken keresztül folyhattak a hasonló leszámolások, addig azt a magyar, cseh, vagy lengyel társadalom gyomra már nem vette be, a bizonytalanságban tartott tágabb pártvezetőségről nem is beszélve.
Rajk László perének felülvizsgálatát kevesebb mint öt évvel kivégzése után, 1954 júliusában kezdte meg a Piros elvtárs vezette Belügyminisztérium. Az ekkor készült összefoglaló jelentés megállapította, hogy „Rajk Lászlót hamis vádak alapján ítélték el”, sőt a zárójelentés az egész pert koholmánynak minősítette. Ennek ellenére Rákosinak – aki még mindig első titkár volt – egészen 1955. novemberéig sikerült elhúznia a rehabilitációs tárgyalást, amikorra már az első szovjet-jugoszláv konfliktus is enyhült.
Rajkék újratemetése már az 1956-os forradalom előzményei közé tartozik. A főper három kivégzettjének és Pálffy György altábornagynak a kegyeletteljes temetést a párt vezetősége nem sokkal a forradalom kitörése előtt engedélyezte, akiket mint munkásmozgalmi hősöket, mártírokat a Kerepesi úti nemzeti temetőben helyeztek végső nyughelyükre. Az október 6-i hideg, esős őszi napon végtisztességet adó százezrek nemcsak Rajkékat temették, hanem a Rákosi-rendszert, a nem is olyan régi múlt véres diktatúráját is. Még a Szabad Nép is néma tüntetésről, a Rákosi-rendszer bírálatáról számolt be: „egy korszakot is temetünk, a személyi kultusz és személyi önkény korszakát”.
A nemzeti trikolór borította mauzóleum előtt álló tömeg inkább volt tüntető, mint gyászoló. A nép már Rajkék tárgyalásakor is belső hatalmi marakodásnak tekintette az ügyet a hangulatjelentések szerint. Azzal ugyanis tisztában voltak, hogy Rajk ki is volt valójában, mert bár mártírrá vált, nemcsak áldozata, hanem működtetője is volt a kommunista diktatúrának. Ő volt a „fordulat évének” belügyminisztere, az ÁVO felügyelője, a B-listázás irányítója. Így kulcsszerepe volt a kommunista hatalomátvételben. Nem véletlen a gyászoló tömegben született korabeli vicces anekdota keletkezése sem, miszerint „szegény Laci ha ezt látná, de közénk lövetne!”.
Ez is érdekelhet
A kádári vezetés nem adott nyilvánosságot a Rajk-pernek a későbbiekben sem. 1961-ig megsemmisítették a Rajk-per tárgyalási, nyomozati és egyéb írott és magnóra vett anyagait. Nem kizárt, hogy ebben Kádár személyes érintettsége is közrejátszott, mint a fővádlottak egyik kihallgatója. Rajk egyik volt harcostársa, emigrációjáig a Rákosi-kor sajtópolitikusa, Fejtő Ferenc később „beismerte”, hogy Rajk olyannyira „feltétlen kommunista és szovjetbarát volt”, hogy ha arra kap utasítást Moszkvából, hogy ő maga szervezze meg a kiszemelt „áruló” perét egyik elvtársa ellen, feltehetően engedelmeskedett volna.
