A sztálini terror elfeledett epizódja

"A mai napon, február 23-án hajnaltájt megkezdtük a csecsenek és ingusok kitelepítését. Az akció különösebb zavaró események nélkül, normálisan folyik. Csupán hat személy kísérelt meg ellenállni, aminek fegyveres úton véget vetettünk. Letartóztatásokra is sor került. Azok közül, akiket eleve ki akartunk vonni a forgalomból, 842 embert őrizetbe vettünk. Délelőtt 11 órára már 94 ezer 741 embert szállítottunk el lakóhelyéről" - írta Berija 1944. február 23-án. 70 évvel ezelőtt Sztálin megbízásából a szovjet titkosrendőrség vezetője, Lavrentyij Berija utasítást adott a csecsenek és ingusok áttelepítésére: az 1944 februárjában elkezdett tervszerű akcióval összesen félmillió embert deportáltak vagonokban Kazahsztánba és Kirgíziába. A kitelepítésnek ellenszegülőket a helyszínen agyonlőtték, s ugyanígy tettek Berija pribékjei a hegyekbe menekülő szökevényekkel. A csecsenek szerint 1944-ben genocídium zajlott a csecsen nép ellen, majd 2004-ben az Európai Parlament is úgy határozott, hogy a deportálás kimerítette a népirtás fogalmát.

Felkelés német segítséggel

A sztálini terror fokozódása, a kirakatperek, a tömeges kivégzések és a gulágok megtöltése 10-20 évre elítélt ártatlan emberek millióival kiábrándította a Sztálin birodalmával szomszédos országok népeit a "szovjet modellből". A harmincas években parasztok ezrei szöktek át a terror elől a határokon. Ebből adódott, hogy Moszkva kémkedéssel gyanúsította a nemzetiségeket. A határokból "védőfalak" lettek, a határvidékekből pedig biztonsági zónák, amelyekből ki kellett telepíteni a hatalom iránt nem lojális népcsoportokat.

1941 és 1944 között Sztálin egymás után telepítette át a volgai németeket, a krími tatárokat, a meseteket, kalmüköket, balkárokat, kurdokat, csecseneket és ingusokat. Az indoklás minden esetben ugyanaz volt: szét kellett zúzni a náci ellenséggel kollaboráló "szabotőröket és kémeket". Vjacseszlav Molotov egykori külügyminiszter még a 70-es években sem átallotta ezzel a hajmeresztő érvvel igazolni a barbár intézkedéseket.

Sztálin, Hruscsov, Berija, Malenkov és Zsdanov a Legfelsőbb Tanács ülésén

Pedig a bolsevik hatalom első évtizedében még viszonylag jól bántak a nemzetiségekkel. Az úgynevezett "korenyizacija" (őslakosokkal való feltöltés) politikája a kisebbségi népek kulturális felvirágzásához vezetett. A nemzeti köztársaságok és autonóm területek létrehozásával, nemzeti iskolák hálózatával, a helyi párt- és állami apparátus nemzetiségi káderekkel való feltöltésével Moszkva a nemzeti jelleget helyezte előtérbe Ukrajnától Tádzsikisztánig.

Csecsen gerillák a központi hatalom ellen

A 30-as évek elején, a kollektivizálás erőltetésével együtt járt a csecsenek nemzeti és vallási szokásainak kriminalizálása, amit ők a nemzeti sajátosságaik és életmódjuk elleni merényletnek tekintették, és heves ellenállást tanúsítottak. A szovjethatalom emiatt teljesen összeomlott Csecsenföldön. A csecsenek 1940 decemberében felkelést robbantottak ki a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság területén az egykori Komszomol-tag költő-újságíró, Kasan Iszrailov vezetésével, amely 1942-ben, az Észak-Kaukázus elleni német offenzíva során tetőzött és 1944-ig tartott.

A Finnország elleni téli háborúban elkövetett szovjet hadvezetési hibákon felbátorodva Iszrailov Husszein nevű testvérével úgy döntött, tábort hoznak létre gerillamozgalmuk számára Csecsenföld délkeleti, hegyvidéki részén. Miután a Harmadik Birodalom 1941. június 22-én megindította a Szovjetunió elleni Barbarossa hadműveletet, a két testvér összesen 41 találkozót szervezett harcuk tömegbázisának kiszélesítésére. Ami igen sikeres lett: a nyár közepén már ötezer gerillára és 25 ezer szimpatizánsra számíthatott a csecsen vezér, egyes részeken például a férfi lakosság 80 százaléka vett részt a felkelésben.

Ezt Moszkva nem hagyhatta szó nélkül, a Vörös Hadsereg válaszul szőnyegbombázást hajtott végre a lázadók ellen, komoly emberveszteséget okozva a civil lakosság körében. A csecsenek és ingusok fegyveres harcát hamarosan tizenegy nagyobb kaukázusi népre terjesztették ki, sőt a lázadás következtében több tízezer - néhány forrás szerint mintegy 63 ezer -, a Vörös Hadseregben szolgáló ingus és csecsen katona dezertált.

Berija tollvonása és az exodus

A Harmadik Birodalom katonai hírszerző és elhárító szervezete, az Abwehr Schamil-hadművelete (Nordkaukasisches Sonderkommando Schamil) a csecsenek segítségére is számított. 1942. augusztus 25-én kilenc szabotőr jelent meg az ingusföldi Berzki mellett, hogy kiképezze a helyi csecseneket. Céljuk az volt, hogy mielőtt a visszavonuló szovjet csapatok lerombolnák, megszerezzék és a német 1. Páncélos-hadsereg megérkezéséig megtartsák a grozniji olajfinomítót.

A német offenzíva az oroszok lakta Malgobek elfoglalása után azonban megakadt, az Iszrailovval folyó tárgyalások ugyanis eredménytelenül zárultak: a csecsen vezér nem volt hajlandó lemondani a felkelés vezetéséről és kitartott amellett, hogy a németek ismerjék el Csecsenföld függetlenségét. A németek Iszrailovot megbízhatatlannak, terveit pedig megvalósíthatatlannak tartották, s bár sikerült néhány szabotázsakciót véghez vinni, a német-csecsen szövetség végül meghiúsult.

A nemzetiségek deportálása 1941 és 1945 között

A csecsen-német kapcsolatok mélysége régóta vitatott része a történettudománynak. Bár a kapcsolatfelvétel valóban megtörtént, a két népet mélyen gyökerező ideológiai ellentét (önrendelkezés vs. imperializmus) választotta el, az egymás iránti bizalom alacsony fokon állt, maga Iszrailov pedig erős ellenérzéseket táplált Hitlerrel szemben.

A szovjet titkosrendőrség, az NKVD véreskezű vezetője, Lavrentyij Berija és munkatársai valószínűleg már 1942 nyarán fontolgatták a soknemzetiségű Észak-Kaukázus némely nemzeteinek kollektív büntetését, ami egyáltalán nem volt idegen az orosz birodalmi hagyománytól. A csecsenek és ingusok Közép-Ázsiába való áttelepítésére Sztálin megbízásából Berija adott utasítást. A Chechevitsa (Lentil-hadművelet) elnevezésű, a csecsenek által gyakran Aardakh (Exodus) néven illetett kitelepítésre végül 1944. február végén, több hónapos előkészületek után került sor.

A szovjetek jó előre felkészültek az őket komoly szervezési kihívás elé állító deportálásokra. Az egyik magas rangú NKVD-tiszt, Bogdan Kobulov 1943 októberében érkezett Csecsenföldre, hogy "jogi" alapot találjon a lázadások elfojtására. Mint azt a Berijának küldött novemberi táviratában leírta, "38 vallási csoport működik Csecsenföldön legalább 20 ezer taggal, akik szovjetellenes tevékenységet folytatnak, segítik a banditákat és a német szabotőröket, és fegyveres ellenállásra szólítanak fel a Szovjetunióval szemben". 

Visszatérés kérdőjelekkel

A lakosság az utolsó percig úgy tudta, hogy azért terelik össze őket a nagyobb épületekbe, illetve terekre, mert tájékoztatást kapnak az autonómiában folyó hadgyakorlatról. Nem így történt. A kitelepítésnél nem számított a társadalmi státus: egyszerű parasztokat, munkásokat éppúgy bevagoníroztak, mint a kulákokat és egyéb "osztályellenségeket" vagy helyi kommunistákat. Az utolsó szerelvény a csecsen és ingus pártfunkcionáriusokat szállította a "fényes jövő" felé.

Tízezren már a Közép-Ázsiába irányuló transzportot sem élték túl, ám a szenvedések a kazah és kirgiz földön sem értek véget. A helyi hatóságok ellenségesen fogadták a jövevényeket, számos kolhoz nem volt hajlandó befogadni és foglalkoztatni őket. Az érkezés utáni első három évben a csecsenek közül további 100 ezer halt meg éhezés, fagy és betegségek következtében.

A Minisztertanács 1957-ben, négy évvel Sztálin halála után hozott rendelete engedélyezte az elnyomott nemzetiségeknek a szabad utazást a Szovjetunión belül, ami megnyitotta az utat a hazájukból elűzött csecsenek számára a visszatérésre. A Csecsen-Ingus ASZSZK-t ugyan visszaállították, de a hazatérők nem számíthattak sok jóra: házaikat addigra elfoglalták, a csecsen nyelvű iskolákat felszámolták. Sokan a hegyvidéki körzetek helyett az alacsonyan fekvő sztyeppéken és Groznijban találtak maguknak új otthont, a hatalom célja ugyanis a csecsenek asszimilációja, Csecsenföld és Ingusföld multietnikus jellegének megteremtése volt, amivel elejét akarták venni egy esetleges felkelés kirobbanásának.