Szerelmek a Fehér Házban

Az átlagember számára talán nincs vonzóbb és érdekesebb, mint meglátni az úgynevezett hatalmasok botlásait. Ez azért is lehet így, mert a különböző ballépések és erkölcsi normasértések fényében a mi gyengeségeink is más megvilágításba kerülnek. Ez alól az Egyesült Államok elnöke – akire gyakran úgy utalnak, mint a szabad világ legerősebb embere, illetve az amerikai politikai rendszer és hatalom első számú megtestesítője – sem lehet kivétel.

Bevezetés

Annak ellenére, hogy az átlag amerikai viszonylagosan jól ismeri a politikai rendszer működését, érdeklődését elsősorban nem a belpolitikai csatározások vagy külpolitikai események kötik le: sokkal inkább az elnökök magánéletének rejtett vagy vitatott elemei. Az Egyesült Államok első embere, aki kevés kivétellel természetesen házasember, üvegkalitkában él, és nem bújhat el a média árgus szemei elől, mivel gyakorlatilag John F. Kennedy elnöksége óta az Első Család, vagyis a First Family életének minden mozzanata megjelenik a nyomtatott és elektronikus sajtóban.

Bill Clinton és Monica Lewinsky 1998-as viszonya és az azt követő média- és politikai cirkusz nemcsak alapjaiban rengette meg a Fehér Ház erkölcsi megítélését, de reflektorfénybe helyezte az amerikai elnökök magánéletének kényesebb, kevésbé tárgyalt oldalait is. Cikkünk célja, hogy rávilágítsunk az elnökök magánéletének egy-egy romantikus vagy erotikus epizódjára.

Azt már a kezdetnél kijelenthetjük: a téma kutatója rendkívül ellentmondásos és vitatott területre lépett. A történész elbizonytalanodik, mivel hagyományos, elsődleges, illetve másodlagos források ritkán vagy alig állnak rendelkezésre. Egyfelől az elnökök munkásságának igen nagy irodalmuk van, amely ugyan magába foglalja az úgynevezett botrányos eseményeket, de a vitatott magánéleti elemek kisebbségben maradnak a politikai jellegű botrányokkal szemben. Másrészt több elnök esetében a magánéleti válság jelentős mértékű politikai próbatétellé vált.

Ha az elnöki magánszféra úgynevezett vadhajtásait vizsgáljuk, akkor nem kerülhető el, hogy megismerkedjünk a házasság intézményének amerikai puritán értelmezésével, illetve annak az amerikai közgondolkodásra gyakorolt hatásával. Ugyanakkor a téma tárgyalása előtérbe helyezi az elnöki karakter, illetve személyes megbízhatóság kérdését is.

Annak ellenére, hogy írásunk a történettudomány népszerűsítése mellett tudományos ismeretterjesztési célokat szolgál, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az amerikai kultúrtörténet szakmai berkeken kívül kevéssé ismert fő dokumentumát, Massachussetts gyarmat alapítója, John Winthrop 1630-ban elhangzott híres beszédét, amelyet az utókor a Város a hegyen prédikáció néven ismer. A beszéd, amelyet Winthrop a transzatlanti átkelésre váró southamptoni gyülekezethez intézett, úgy határozta meg közös vállalkozásuk célját, mint egy kivételes közösség felépítését, amely a világ minden polgára számára példát ad. Nos, az elnöki botrányok és félrelépések éppen ezt a küldetéstudatot és a kivételes nemzet ideológiáját biztosító diskurzust kérdőjelezik meg.

A Winthrop és mások által létrehozott puritán társadalmi berendezkedés alapja a család volt, amelynek integritását minden törvényes eszközzel megvédték az olyan fenyegetésekkel szemben, mint a házasságtörés és az alkoholizmus. Írásunk szempontjából érdekesnek bizonyulhatnak azok a szavak, amelyeket egy tiszteletreméltó puritán matróna a XVIII. században mondott a házasság intézményéről: „Férjes asszonyként nincs más célom és érdekem, mint az, hogy örömöt szerezzek az uramnak, akinek az életem minden szeletét alárendelem, azért öltözködöm, hogy örömét lelje benne, azért olvasok el egy verset, vagy merülök el egy színdarabban, hogy úgy tudjak társalogni, ahogy ő szeretné”

Mindezek fényében hogyan értékelhetjük a Fehér Ház lakójával kapcsolatos különböző botrányokat és erkölcsi kihágásokat? Az alábbiakban rövid áttekintést adunk néhány ismert és kevéssé ismert amerikai elnök magánéletének különös fordulatairól, amelyek a legmagasabb szintről intéztek támadást a puritán családerkölcs és a házasság intézménye ellen.

Thomas Jefferson és Sally Hemings

Ez talán a legismertebb és legvitatottabb kapcsolatok egyike az elnöki szerelmi viszonyok közül. Jefferson (1743-1826), mielőtt 1801-ben az Amerikai Egyesült Államok harmadik elnöke lett, megözvegyült; 1782 szeptemberében elvesztette feleségét, Martha Wayles Skeltont. A feleségtől örökölt rabszolgák között volt Elizabeth Hemings, Sally édesanyja is. Sallyt Jefferson tizennégy éves korában ismerte meg, s ezután még Párizsba is elkísérte.

A kapcsolat hét gyermeket eredményezett, és már Jefferson elnöki ideje alatt is nagy vihart kavart. A témát először Jefferson politikai ellenfelei szellőztették meg1802-ben. A törvénytelen kapcsolat bizonyíthatóságára a hatodik gyermek nyilatkozata adott alapot, aki az elnököt jelölte meg saját és testvérei apjaként. A kérdés a második ezredforduló előtt sem került nyugvópontra, egészen addig, amíg a Hemings-leszármazottak által követelt DNS-vizsgálat egyértelműen megállapította Jefferson apaságát. Az eredmény megerősítette a Jefferson családi vonalat, de nem Thomasra, hanem a volt elnök öccsére, Randolphra és annak két fiára utalt.

A Jefferson–Hemings-kapcsolat több kérdést vet fel. Elsősorban a faji keveredés problémáját, amit minden korabeli forrás határozottan elítélt. Az is tudni való, hogy a kapcsolatot felfedő forrás több mint kétes, hiszen James T. Callender oknyomozó újságíró és Föderalista párti aktivista személyes ellenszenvet is táplált az elnök iránt. A viszony maga nagyon nagy port vert fel, és több munka is foglalkozik vele. A legismertebb feldolgozások közé tartozik Barbara Chase-Riboud két műve, a Sally Hemings (1979) és Az elnök lánya (1994), amely végigköveti a Hemings család életét. A Chase–Riboud-kutatások előtt megemlíthető Fawn Brodie Thomas Jefferson intim életrajza című 1974-ben kiadott munkája, amelynek szenzáció-hajhászó tónusára 1981-ben Virgilius Dabney válaszolt Cáfolat Brodie-nak a Jefferson botránnyal kapcsolatban című művével.

Mi az oka annak, hogy a kapcsolat által felvert óriási por nem ült el az elmúlt két évszázad alatt sem? Egy lehetséges válasz éppen Jefferson elnök lakonikus reakciójában rejlik. Callender így írt erről: „Amikor egyetlen szavával Jefferson kiolthatta volna a botrányt és megelőzhette volna a szégyen és megbélyegzés kitörni készülő vulkánját, az elnök rátartiságából fakadóan hűvösen közönyös és szótlan maradt.”

Egy másik ok a Jefferson személyét körülvevő paradoxonban keresendő, miszerint mindenki előtt ismert, hogy a függetlenségi nyilatkozat fő alkotója rabszolgatartó volt. A nyilatkozat magasztos szavai mellett feéhozhatjuk, hogyan ítéli el Jefferson a Feljegyzések Virginiáról című, 1782-ben kiadott munkájában a rabszolgaságot, mint a despotizmus egyik legelvetemültebb formáját, amely ellentmond a természet törvényeinek és nemcsak a rabszolgát taszítja embertelen mélységekbe, hanem aláássa a rabszolgatartó jellemét is.

Mindezek mellett még nem is említettük az amerikai kultúra egyik leggyúlékonyabb elemét, a rasszok keveredését, illetve a passing, vagyis a rassz határokon való átmenetét. Sally Hemings quadroon rabszolga volt, akinek ereiben negyednyi fekete vér folyt. Édesanyja, Elizabeth Jefferson apósának, John Wayles Skeltonnak ágyasa volt. Mindketten mulattnak számítottak és örök otthontalanságra, a fekete és fehér kultúrák közötti lebegésre ítéltettek.

Andrew Jackson és Rachel Donelson

Andrew Jackson (1767-1845) elnök több okból is beírta magát az amerikai történelembe. Beiktatásakor – Dwight Eisenhower és Ronald Reagan színrelépéséig – ő volt a legidősebb elnök a maga 61 évével. Vad határvidéki múltja megkülönböztette az addigi kifinomult és igencsak iskolázott első emberektől. Az ő esetében nem a házasságtörés, hanem egy feltételezetten kétes múltú személlyel történt házasság okozott nem csekély társadalmi megütközést.

Jackson 1790-ben találkozott Rachellel, aki ekkor még Lewis Robards százados felesége volt. Robards azonban el akart válni, és úgy is tájékoztatta Rachelt, hogy a válópert beadja. Virginia állam törvényei azonban nem engedélyezték a válást, ezért ő a szomszédos Kentucky államban indította el a folyamatot. Vagyis indította volna, mivel valójában két évig megfeledkezett az ügyről, miközben Jackson abban a hitben, hogy Rachel szabad, kinyilvánította házasodási szándékát.

Miután 1791-ben egybekeltek, a 24 éves Rachel törvény szerint még Robards százados felesége volt, így Andrew Jacksont támadni kezdték a feltételezett „vadházasság” miatt. Rachel tisztában volt azzal, hogy a vitatott házasság az elnökválasztási kampány során botránytémát szolgáltathat, ezért Tennessee állambeli otthonában szeretett volna maradni. Jackson azonban egész életében szenvedélyesen kiállt felesége tisztessége mellett, és halálos párbajjal fenyegetett meg bárkit, aki kétségbe merte vonni Rachel erényeit. 1806-ban ily módon vett elégtételt egy Charles Dickinson nevű ügyvéden, aki a halálos lövés előtt megsebesítette.

Az asszonyt nagyon megviselték a támadások, és egy levélben így vallott fájdalmáról: „A tábornok ellenségei bürökbe és epébe mártott nyilakkal támadnak engem. Inkább lennék ajtón álló Isten házában, mint hogy lakjak abban a washingtoni palotában.” Később mégis csatlakozott férjéhez, de a beiktatáskor viselt báli ruhája gyakorlatilag halottas ruhává vált, mivel nem sokkal Andrew Jackson elnökké avatása után szívroham következtében elhunyt (1828 december). Jackson a temetésen alig tudta palástolni dühét és elkeseredését: „E kedves szent asszony holtteste mellett meg tudok és meg is akarok bocsátani ellenségeimnek, de azok a gazemberek, akik őt aljas rágalmakkal illették, jobb, hogy ha az Úr kegyelméért esedeznek!”

Jackson és Rachel kapcsolata legendává vált, a leendő elnök korábban több levélben is megfogalmazta felesége iránti forró érzéseit. Egy 1823. november 28-án kelt levélben így vall: „Ha Ön velem lehetne, csak akkor nyugodna meg lelkem. Ha sorsom megadná, hogy újra találkozzunk, akkor ünnepélyesen megfogadom, hogy soha sem válnék külön Öntől.”

Jackson Rachelhez fűződő érzései megnyilvánultak az úgynevezett Peggy Eaton-ügyben is. Az életvidám, ír származású Peggy O’Neal 1829-ben szerelmi kapcsolatba bonyolódott John Henry Eatonnel, Jackson hadügyminiszterével, majd férje halála után feleségül is ment hozzá. A washingtoni előkelő hölgytársaság azonban kiközösítette Mrs. Eatont, mint erkölcstelen szerencsevadászt. Andrew Jackson – emlékezve a Rachelt körülvevő rosszindulatú megjegyzésekre – azonnal Peggy védelmére kelt, és buzgón hirdette annak szűzies tisztaságát. A Peggy Eaton-ügy és az azzal kapcsolatos reakciók nagy feszültséget okoztak Jackson elnök két kulcsfontosságú munkatársa, John C. Calhoun alelnök és Martin van Buren külügyminiszter között. Végül azonban – az elnöki védelem ellenére – Mrs. Eaton visszavonult a washingtoni társasági élettől.

Grover Cleveland és Maria Halpin

Cleveland (1837-1908) szintén kivételesen érdekes, mivel ő az egyetlen, akit két különböző alkalommal választottak elnöknek (1884, 1892), illetve ő az egyedüli elnök, aki már a Fehér Ház lakójaként házasodott. Cleveland, mint a New York-i presbiteriánus tiszteletes gyermeke, egy életre elkötelezte magát a politikai korrupció elleni harc mellett. Habár első elnöki kampányát jelleme szilárdságára építette, a Buffalo Evening Telegraph kiderítette, hogy az 1870-es évek elején Maria Halpintól, egy áruházi ruhatár vezetőjétől gyermeke is született. Az 1884. július 21-én megjelent szám főcíme így tálalta az eseményt: „Megdöbbentő eset: Maria Halpin és Cleveland kormányzó fiának szánalmas története.”

Maria Halpin az 1870-es évek elején költözött Buffalóba. A harmincas éveiben járó özvegy és Grover Cleveland közötti kapcsolat eredményeként 1874 szeptemberében született meg közös gyermekük, akit Cleveland ügyvédi irodai partnere után Oscar Folsom Cleveland néven anyakönyveztek. 1874-ben Mrs. Halpin nyilvánosan is Grover Clevelandet nevezte meg apaként, aki el is ismerte az apaság tényét, és pénzügyileg is támogatta az árvaházban elhelyezett gyermeket.

Annak ellenére, hogy az 1884-es kampányban ellenfelei gyakran idézték a törvénytelen gyermekről szóló versikét – „Mami, hol a Papi?”, amire a győztes Demokrata Pártiak így válaszoltak: „Hát a Fehér Házban! Hi-hi-hi!” –, Cleveland 1892-ben másodszor is elnyerte a jogot, hogy vezesse az Egyesült Államokat. Mrs. Halpint alkoholproblémái miatt Cleveland – jogi kapcsolatai révén – elmegyógyintézetbe záratta, s miután gyógyulása után Niagara Fallsba költözött, továbbra is számíthatott az elnöki segítségre. Ugyanakkor Maria Halpin megpróbálta megszerezni a gyermekfelügyeleti jogot, de Cleveland 500 dollárt fizetett neki, hogy felhagyjon a perrel. Fia, Oscar Folsom Cleveland időközben felnőtt és kiváló orvossá vált.

1886. június 2-án Cleveland elnök házasságot kötött Frances Folsommal, elhunyt jogász partnere lányával. Az újdonsült feleség tudott a törvénytelen gyerekről, de megbocsátott férjének. Az elnök a továbbiakban hű maradt feleségéhez.

Warren Harding

A normalitás politikáját hirdető joviális Ohio állambeli sajtóvállalkozó, Harding (1865-1923) személyét az egyik legtöbb ellentmondás övezi. Annak ellenére, hogy szolgálati idejét belpolitikai korrupciós botrányok sorozata jellemezte, és a legtöbb politikai szakíró azok közé sorolja, akik a leggyengébb teljesítményt nyújtották a Fehér Házban, rendkívül népszerű volt. Egy kortársa így ábrázolta: „Egy természetes, igaz ember, akinek – emberi mivolta következtében – erényeit jellemhibák is árnyalták.” Több szeretője közül kiemelendő Nan Britton és Carrie Phillips.

Nan Britton volt az első elnöki szerető, aki emlékeit könyvben adta közre. A 22 éves Britton és az '50-es évei derekán járó Harding viszonya az 1920-as elnöki kampány alatt kezdődött. Britton leírása szerint első találkájuk 1919-ben történt meg Harding szenátusi irodájában. Egy másik hölgy, Carrie Phillips sikeresen meg is zsarolta az elnökjelöltet. A Republikánus Párt országos vezetősége 25 000 dollárt fizetett hallgatásáért, továbbá havi 2000 dollár életjáradékot is kapott. A szeretőkkel lebonyolított pásztorórák megszervezését a Titkos Szolgálat is segítette.

Tarnóc András teljes cikke a Múlt-kor magazin 2010 nyári számában olvasható