Halálos beteg elnököt választott Amerika

2012. november 6. 08:45

Amikor 1944-ben Franklin Delano Roosevelt úgy döntött, negyedszerre is jelölteti magát az elnöki posztra, már tudta, hogy halálos beteg és az általa megkezdett politikát másnak kell befejeznie. A kampányt az utódjának kiszemelt Truman vezényelte le, aki csak nagyon nehezen állt kötélnek, félve attól, hogy FDR árnyékában kell majd kormányoznia.

Korábban

A 63 éves korában elhunyt Franklin Delano Roosevelt az Egyesült Államok történetének legkimagaslóbb, de egyben legvitatottabb politikusai közé tartozott. A liberálisok által félistenként tisztelve, a konzervatívok által a gonosz megtestesüléseként elutasítva nehéz időkben kormányozta az Egyesült Államokat. Első és egyben egyetlen elnökként négyszer jelöltette magát sikeresen az USA legmagasabb tisztségére (1932-1945), amely időszak a demokraták történetének legfényesebb lapjai közé tartozik.

Amikor Roosevelt 1944-ben újraindult az elnökségért, szinte biztos lehetett benne, hogy negyedszerre is megválasztják. A demokraták szemében ikonná vált, aki a harmincas években meghirdetett, a gazdasági folyamatokba való állami beavatkozást csúcsra járató New Deal-lel úrrá tudott lenni a világgazdasági válság okozta sokkon, felemelte az őt ünneplő középosztályt, majd Pearl Harbor után kíméletlen harcot indított a tengelyhatalmak ellen. Republikánus kihívója, Thomas Dewey New York-i kormányzó szinte az esélytelenek nyugalmával indult ellene – s alul is maradt.

Se Dewey, se Roosevelt szűk tanácsadói köre és politikustársai nem tudták, hogy az elnök ekkor már gyakorlatilag halálos beteg volt. A fizikai összeomlás határára kerülő Roosevelt mégis úgy döntött, hogy megméretteti magát, s egy sikeres kampány után – távol a reflektorfénytől, végig háttérben maradva – a későbbi elnök, Harry S. Truman demokrata szenátor hathatós közreműködésével negyedszerre is felért a csúcsra.

„Roosevelt gyakorlatilag összeomlott, a negyvenes években az orvoslás nem tudott mit kezdeni vele” – írja John E. Stanchak az AMERICA IN WWII című magazinban. Az elnök orvosai végül megállapították, hogy FDR szívelégtelenségben szenved, krónikus bronchitis (idült hörghurut) kínozza, a paralízissel folytatott két évtizedes harcban pedig lerokkant. A bénulás jóval az elnöki ciklusa előtt, 1921-ben kezdődött nála; Roosevelt a mai ismereteink szerint Guillain-Barré szindrómában szenvedett.

Roosevelt azonban kötelességének érezte jelöltetni magát, mivel úgy gondolta, hogy ha nem indul az elnökségért, azzal gyökeres, katasztrófával járó fordulat következhet be a második világháborúban. A demokrata párt egyik vezetőjének címzett levelében FDR azt írta, hogy „az első és legfontosabb feladatunk a háború megnyerése – amilyen gyorsan csak lehet”.

Az elnöki kampány által megkövetelt dinamikát azonban nem ő, hanem az elnöki örökséget magáévá tevő alelnöke, Harry S. Truman szállította; ezzel Truman gyakorlatilag a kampány arca, s egyben Roosevelt kiválasztottja lett. Eleinte kemény diónak bizonyult a missouri-i szenátor, mivel – talán egyedüliként Roosevelt politikusi környezetéből – ismert volt előtte az elnök romló egészségi állapota, ráadásul nem akarta, hogy állandóan hozzá hasonlítsák – írja Stanchak. Rooseveltnek csak a demokratikus konvenció előestéjén történt telefonhívás során sikerült meggyőznie Trumant, hogy legyen az alelnöke, s vezesse ő az újraválasztási kampányát.

A történelem végül megmutatta, hogy bejött Roosevelt húzása. Mivel a háború már javában zajlott, senkiben nem ébresztett gyanút, hogy az elnök egyáltalán nem mutatkozik a választók előtt. Amikor 1945. április 12-én Roosevelt meghalt, az amerikai alkotmány értelmében Truman követte őt a Fehér Ház élén; a demokrata politikus befejezte a háborút, vállalva a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombával járó nehéz döntés ódiumát, a világháború lezárását jelentő V-Day-en pedig már ő triumfálhatott.