A hadviselés volt az állam fejlettségének fokmérője
A klimatikus viszonyok és a földrajzi adottságok mellett legalább annyira fontos volt a hadviselés az ősi államalakulatok evolúciójában, ugyanis a külső javak megszerzésével behozhatatlan előnyökre tettek szert a kevésbé szervezett államokkal szemben - állítja egy új kutatás.
Néhány régész azt állítja, hogy a primitív társadalmak relatív békében éltek egymás mellett, a hadviselés pedig a modern közösségek „deviáns” viselkedésének tudható be. Mások szerint a háború ott bábáskodott az első államok megszületésénél is, ahogy a népesség növekedett, s a társadalmi struktúrák egyre komplexebbé váltak.
Egy új kutatás az utóbbi elméletet látszik igazolni. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem két régésze, Charles Stanish és Abigail Levine az inka birodalmat megelőző közösségek fejlődését követte nyomon. A régió első falvai 3500 éve alakultak ki, majd néhányuk ezer éven át fejlődött, s regionális központokká vált. I.e. 500 körül megjelentek a hadviselés első jelei, melyekre az ellenségek levágott fejei, illetve a harcosok ábrázolása utalnak.
Az egyik regionális központot, Taracót az első században pusztította el Pukara; az utóbbi azonban nem sokáig élvezhette frissen kivívott térségbeli vezető szerepét, mivel a Titikaka mellett fekvő Tiwanaku hamarosan leigázta. Hasonló volt a helyzet a mexikói Oaxaca-völgyben, ahol Kent V. Flannery és Joyce Marcus végzett kutatást.
Stanish úgy gondolja, hogy a háborús hadviselés végig ott volt az első államok megszületésénél, Mezopotámiában, Kínában, és az amerikai kontinensen egyaránt. A kutató szerint az első államalakulatokat nem csupán az emberi tényezőkön kívüli események – például a klíma és a földrajz – formáltak, hanem maguk az emberek is, akik új együttműködési csatornákat és intézményeket alakítottak ki: az egyik a kereskedelem, a másik pedig a háború volt.
Ez is érdekelhet
A háború ugyan nem tekinthető a kooperáció egyik megnyilvánulásának sem, de a különböző népcsoportokat maga alá gyűrő államok megkövetelték, hogy az emberek egyéni érdekeiket alárendeljék a csoportnak. Más fajokkal összehasonlítva, az ember igen kooperatív és önzetlen; Darwin szerint az altruista csoportok felülkerekednek a kevésbé összetartó közösségeken, ami azt jelenti, hogy a természetes kiválasztódás a csoportokra is igaz, bár ezt a biológusok erősen vitatják.
Azok a társadalmak, amelyek elérnek egy bizonyos fejlettségi szintet, s leigáznak másokat, külső javakra tesznek szert, ezáltal olyan előny birtokában lesznek, amellyel a kevésbé szervezett közösségek nem rendelkeznek. Ahogy pedig az adott populáció egyre népesebb lesz, elkezdi meghódítani szomszédjait, így olyan dinamika indul be, ami minden, csak nem békés. „Vagy megszervezed magad, vagy engeded, hogy legyőzzenek” – sommázza Stanish.
