Az együttélés évszázadai

2008. szeptember 15. 14:51 Kollai István

Korábban

A nemzettéválás és polgárosodás korszaka

Etnikai viszonyok

A szlovák és magyar történelemkönyvek között jellemző eltérések vannak a történelmi Magyarország etnikai összetételére vonatkozó utalásokban; ezek a különbségek egyébként tükrözik a szlovák és magyar historiográfia jelenleg is eltérő álláspontjait.

Az etnikai viszonyok, szlovák szemmel

A szlovák tankönyvi narratíva nem foglalkozik következetesen a középkor és koraújkor etnikai viszonyaival, az elszórt megjegyzésekből nem biztos, hogy egyértelmű kép áll össze az olvasóban erről a kérdésről. A szlovák tankönyv szerint a honfoglaló magyarok „Nitriansko”-t, azaz a mai Szlovákia területét a 930-as években a Galgóc-Nyitra-Léva-Losonc vonalig szállták meg. A középkorban, a 13. század végén így mintegy 250-300 ezer ember lakhatott Szlovákia területén, „többségük szlovák volt, csak délen éltek magyarok”.

A szerzők más korok kapcsán is „délen élő magyarokról” szólnak, nem részletezve, mennyiben értendő a „dél” a mai Szlovákia területére is. Többször szóba kerül, hogy a német városokban a szlovákok (magyar szóhasználatban a szlovákok ősei) is jelen voltak, bizonyítja ezt sikeres vagy sikertelen jogküzdelmeik emléke; arra, hogy ez párhuzamosan a magyarokra is igaz, egy véletlenszerű utalás történik. Délnyugat-Szlovákia kétszer is felbukkan az etnikai viszonyok kapcsán, mint szláv-szlovák etnikumú vidék. A zobori apátság 1113-as oklevelének fényképéhez fűzött aláírásban a szerzők megemlítik, hogy az oklevélben említett helynevek és személynevek dokumentálják az intenzív szlovák jelenlétet [intenzitu slovenského osídlenia] Délnyugat-Szlovákiában. Másutt pedig arról szólnak, hogy a 14-15. század fordulóján délnyugat-szlovákiai területen verses imádságok és himnikus egyházi énekek tűnnek fel, szlovakizált cseh nyelven.

A török kor kapcsán szó van a népességcsökkenésről, különösen Szlovákia területének déli részén, ahogy arról is, hogy a veszélyeztetettebb területekről Szlovákia területének déli részére horvátok és magyarok érkeztek. A szlovákok 18. századi délre vándorlását „egy államon belüli belső kolonizációként” definiálják, de szó esik arról is, hogy a szlovák kolonizáció a szlovák Felföldön belül is folyt. Végső konklúziónak tekinthető az a megjegyzés, miszerint ekkor, a török kor utáni népmozgásokkal „rögzült a szlovák-magyar etnikai határ. Kisebb eltérésekkel ez megfelel a jelenlegi állapotnak”.

Az etnikai viszonyok, magyar szemmel

A magyar narratíva nem tud egységes felső-magyarországi szláv etnikai tömbről. A peremterületeket alapvetően lakatlannak vagy gyéren lakottnak tekintik, melyeken szláv etnikai csoportok éltek, és amiket a tatárjárásig a magyarok kezdtek benépesíteni; majd később cseh telepesek folytatták a munkát. A tatárjárás veszteségével együtt – mely eszerint a síkvidékeket lakó magyarokat jobban érintette – a magyarok országon belüli arányát 80 százalékra teszik a magyar tankönyvek. Ez a szám a magyar narratívában többször is előkerül; a szlovák narratíva nem tud róla.

A török kor vesztesének a magyar tankönyvi interpretáció egyértelműen a magyarokat tekinti, akiknek a számarányuk így 80 százalékról jócskán lecsökkent; a csökkenő tendenciát a 18. századi betelepítések tovább erősítették. Mindkét tankönyv utalást tesz a határokon túlról beköltöző szlávokra, akik a szlovákságot gyarapították. A belső népességmozgás kapcsán pedig az alföldi szlovák nyelvszigetek létrejötte mellett utalnak a szlovák-magyar nyelvhatár délre tolódására is. Igazából a magyar tankönyvek a soknemzetiségű Magyarországot nem a középkortól, hanem ekkortól datálják; az egyik szerző konklúzióként meg is jegyzi: ezekben az évszázadokban a magyarság „saját hazájában kisebbségbe szorult”.