36 évesen lett belügyminiszter és a legszűkebb pártvezetés tagja, s mindezt paradox módon az 1956-os forradalomnak köszönhette. Neve egyet jelentett a bosszúval, a kegyetlen megtorlással, aminek az egyik legfőbb irányítója volt. Élete utolsó éveiben pedig egy személyben testesítette meg a Kádár-rendszer bűneit, valamint az államszocialista múlttal kapcsolatos sikertelen felelősségre vonási kísérleteket, az igazságszolgáltatás kudarcát.

Biszku Béla 1921. szeptember 13-án született a Bereg megyei Márok községben (ma Márokpapi) római katolikus családban. Szülei szegényparasztok voltak, édesanyja a háztartást vezette, édesapja 1928-ban a megélhetési nehézségek miatt Budapestre költözött, ott próbált meg szállítómunkásként elhelyezkedni, majd a következő évben az anya a fiával és a két lányával követte őt a fővárosba. A gyakori iskolaváltások után a 12 éves Béla a Váci úti községi polgári fiúiskolába iratkozott be, amely a hazafiságra és a valláserkölcsi nevelésre helyezte a hangsúlyt. Ekkor még az is felvetődött, hogy a viszonylag jó tanuló fiúgyermek papnövendék lesz, de végül ipari tanulónak állt. Amikor 1941-ben felszabadult, három szakmája is volt: hűtőgépszerelő, géplakatos és szerszámkészítő. A család sokat költözködött, Angyalföld legszegényebb részein laktak az úgynevezett Tripoliszban, a mai XIII. kerület északi részén épült szegénytelepen.

A fiatal Biszku a Wertheim gépgyárban került közel a baloldali ifjúsági szervezetekhez, 1944 szeptember közepén vették fel a kommunista pártba, ekkortól illegalitásba ment, bekapcsolódott az ellenállásba: kerékpáron szállította a fegyvereket, többeket bújtatott.

Egy tipikus pártfunkcionárius

1945 legelején részt vett az angyalföldi kommunista pártszervezet megalakításában, 1946 áprilisáig pártszervező feladatokat végzett, majd a Magyar Kommunista Párt Nagybudapesti Pártbizottságának káderosztályára került, amelynek 1948 nyarán helyettes vezetője lett, 1949 tavaszán pedig a Magyar Dolgozók Pártja nagybudapesti káderosztályának vezetését vette át. Tisztségéből 1951 áprilisában az „osztályéberség hiánya” miatt leváltották. Ezután Kőbányára helyezték, itt 1953 szeptemberéig volt párttitkár, majd a kétéves Politikai Főiskola hallgatója lett, ahol egy alkalommal arról beszélt, hogy a párt letért az 1953-as júniusi új irányvonalról, amiért „megrovás” pártbüntetésben részesítették.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. tavasz számában olvasható.