Amikor augusztusban ért véget a tavasz

Augusztus 20-án, az éjjeli órákban volt pontosan negyven éve, hogy Csehszlovákiába megkezdték bevonulásukat a Varsói Szerződés - köztük Magyarország - csapatai.

Önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?

A csehszlovák '68 a gazdaság, a párt és az állam demokratizálására, az `emberarcú szocializmus` kialakítására tett kísérlet volt. Miután 1968 januárjában a reformer Alexander Dubcek került a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) főtitkári posztjára, hozzákezdett a párt és a politikai rendszer átalakításához. Véget akart vetni az igazságtalan pereknek, szabadlábra helyezték a politikai elítélteket, eltörölték a sajtó cenzúráját, és az utazási korlátozásokon is enyhítettek. Noha Dubcek továbbra is jó viszonyra törekedett Moszkvával, nem számolt a reformfolyamat következményeivel, amelyek a többi szocialista rendszerre is kihatással voltak, veszélyeztetve az egész szocialista tábor stabilitását.

A csehszlovák reformmozgalom vezetői nem tudtak szót érteni a Szovjetunió vezetőivel - élükön Leonyid Brezsnyevvel - a reformtörekvésekről. A moszkvai pártvezetők nehezen viselték el, hogy a kezdeményezés a szovjet kommunisták nélkül született, ezért a prágai tavasz vívmányait azok az orosz vezetők is elutasították, akik eleinte rokonszenveztek a mérsékelt reformokkal. A környező országok kommunista vezetői a csehszlovák reformmozgalmat a szocializmus szovjet modellje - és egyben saját pozícióik - elleni támadásként élték meg. Hogy visszaterelje a nyájba az eltévedt báránykát, a szovjet vezetés a katonai beavatkozás mellett döntött.

Ön mire emlékszik az akkor történtekből? Itt megírhatja!

A dubceki pártvezetés és a szovjet politbüró a prágai tavaszt lezáró augusztusi bevonulásig számos találkozón egyeztetett a helyzet lehetséges politikai megoldásairól. A CSKP és az Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) képviselői márciusban Drezdában, májusban Moszkvában, majd júliusban Varsóban tárgyaltak. A szovjet és a csehszlovák pártvezetők közötti csúcstalálkozóra július 29. és augusztus 1-je között a szovjet határ melletti Tiszacsernyő (cierna nad Tisou) vasútállomásán, egy vasúti kocsiban került sor.

Tiszacsernyő vagy Ágcsernyő?

Nehéz lenne kideríteni, hogy melyik magyar médium cserélte fel először a felső-bodrogközi, szlovák-ukrán (hajdan szovjet) határhoz közeli, a köztudatban "szárazföldi kikötőként" ismert Tiszacsernyőt (cierna nad Tisou) a szomszédos Ágcsernyővel (cierna). A kb. 400 lakosú Ágcsernyő ugyanis nem azonos a több mint 4000 lakosú Tiszacsernyővel. Tiszacsernyő egykor Ágcsernyőhöz tartozott, de a szovjet-csehszlovák határ kijelölése után - a Szovjetunióval folytatott árucserének köszönhetően - mint átrakodó állomás dinamikus fejlődésnek indult. Szlovákia legnagyobb vasúti határátkelője, 1969-ben városi rangot kapott.

Ekkor Dubcek a reformellenes orosz követeléseket igyekezett tompítani - ígéretet tett bizonyos személyi változásokra és a pártapparátus, illetve a tömegtájékoztató eszközök fölötti központi ellenőrzés visszaállítására, de inkább az időhúzásra játszott. Az orosz követelésekkel a szeptemberben esedékes rendkívüli pártkongresszuson akart foglalkozni. A szovjet blokk kommunista pártjainak vezetői augusztus 3-án Pozsonyban is találkoztak, ahol konkretizálták a teendőket.

A találkozón Brezsnyev igyekezett demonstrálni a blokk egységét, és közösen a magyar, bolgár, lengyel és kelet-német pártvezetőkkel egy nyilatkozatot fogadtak el a szovjet blokk országainak korlátozott szuverenitására vonatkozó, ún. "Brezsnyev-doktrína" ideológiai megindokolására. Ez akár egy katonai intervencióra is lehetőséget teremtett, lévén, hogy "azoknak az eredményeknek a támogatása, megvédése és megerősítése, amelyeket e nemzetek hősi igyekezetükkel, ezen országok népei önfeláldozó munkájukkal elértek, valamennyi szocialista ország közös internacionalista kötelessége." A találkozó közös ebéddel, ünnepélyes aláírással, ölelésekkel és a kommunista pártfőtitkárokra jellemző rituális pályaudvari csókokkal ért véget.

Az ebéd után Kádár János személyesen is tárgyalt Dubcekkel, véleménye szerint Csehszlovákia vagy leállítja - akár erőszakkal is - a fejlődés egyes tendenciáit, vagy az a veszély fenyeget, hogy az erőszak máshonnan fog megérkezni - emlékezik a vészjósló kijelentésekre emlékiratában az egyik cseh résztvevő. Ezt követően, augusztus 17-én Kádár újabb találkozót kezdeményezett Dubcekkel Komáromban. A magyar pártvezető ekkor kísérletet tett arra, hogy figyelmeztesse Dubceket, mert már tudott Moszkva intervenciós szándékairól. A komáromi állomás peronján Kádár szinte csodálkozva kérdezte csehszlovák partnerétől: "Mondja, önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?" Több ízben - augusztusi telefonbeszélgetéseik során - maga Brezsnyev is figyelmeztette a csehszlovák pártvezetőt, hogy tartsa be a tiszacsernyői megállapodásokat, ám Dubcektől nem kapott megnyugtató válaszokat.

A már említetteken kívül két másik okkal magyarázható a szovjet pártvezetés döntése a katonai intervencióról. Egyrészt a Szovjetunió nagyhatalmi külpolitikájával, másrészt a szovjet vezetésen belül akkoriban a hatalomért egymással harcoló különböző csoportok érdekeivel. 1964 őszén mindkét csoport Hruscsov leváltását és Brezsnyev pozícióba emelését kívánta. A harc, amely ekkor Moszkvában elkezdődött, és amelynek a célja az egész szovjet politika további irányának meghatározása volt, éppen az 1968-as csehszlovákiai intervencióban csúcsosodott ki.

Az ország egyetlen éjszaka alatt névtelenné vált

A szovjet hadsereg végül az augusztus eleji pozsonyi találkozón elfogadott nyilatkozat alapján vonult be Csehszlovákiába a Varsói Szerződés csapatainak támogatásával. A Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország, Magyarország és Bulgária egységei 1968. augusztus 20-án este 23 órakor léptek Csehszlovákia területére. Románia és Albánia ugyanakkor távolmaradtak az akciótól. A bevonulásban 27 hadosztályt (köztük két ejtőernyős hadosztályt) vetettek be, összesen több mint félmillió katonával, továbbá közel 1000 repülőgépet és 6300 (más források szerint 7500) tankot.

Prágában megszállták a ruzyně-i repülőteret, a miniszterelnöki hivatalt, a CSKP Központi Bizottságának székhelyét, továbbá a csehszlovák rádió, később pedig a televízió épületét is. A prágai tavasz katonai elfojtásában 72 (az újabb adatok szerint 108) csehszlovák állampolgár halt meg, több százan megsebesültek (más források vagy 200 halálos áldozatról és több mint 2000 súlyos sebesültről szólnak). A szovjet csapatok egyedül Prágában, a rádió épületének elfoglalásakor ütköztek heves ellenállásba. Az ostromnak több halottja és több száz sebesültje volt. Az intervenció legfiatalabb halálos áldozata egy mindössze kétéves kisfiú volt, akit egy üzemanyag-szállító kocsi gázolt halálra. Alexander Dubceket és a CSKP több élvonalbeli munkatársát letartóztatták, előbb Ukrajnába, később pedig Moszkvába hurcolták őket.

"Dubcekra gondolt: őt, egy önálló állam fejét idegen katonák a saját hazájában letartóztatták, elhurcolták, valahol az ukrajnai erdőkben négy napig fogva tartották, jelezték neki, hogy agyonlövik, ahogy tizenhét évvel előtte agyonlőtték magyar elődjét, Nagy Imrét, aztán átszállították Moszkvába, meghagyták, hogy vegyen fürdőt, borotválkozzon meg, öltözzön fel, kössön nyakkendőt, tudatták vele, hogy már nincs kivégzésre ítélve, ráparancsoltak, hogy továbbra is az állam fejének kell tekintenie magát, leültették az asztalhoz, szemközt Brezsnyevvel, és kényszerítették, hogy tárgyaljon. Utána megalázottan hazatért, és szavait egy megalázott nemzethez intézte."*

A CSKP KB elnöksége még a bevonulás napján augusztus 21-én éjszaka nyilatkozatban közölte, hogy a Varsói Szerződés katonai akcióját a köztársasági elnök, valamint az állami, az alkotmányos és a pártszervek tudta nélkül hajtották végre. A nyilatkozat rögzítette, hogy "a KB elnöksége köztársaságunk valamennyi polgárát felszólítja, hogy őrizze meg nyugalmát és ne szálljon szembe a bevonuló csapatokkal." Prágában azonnal összehívták a parlament, a kormány és a CSKP KB ülését. A főváros Vysocany negyedében, az oroszok tudta nélkül, titokban összeült a CSKP XIV. rendkívüli kongresszusa, amely elítélte az ország katonai megszállását.

A csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást, annak gondolata a cseh politikai döntéshozóknál fel sem merült - okulva az 1956-os magyar példából. Továbbá a csehszlovák hadsereg, összhangban a térség többi államának haderejével, nem képviselt önálló katonai erőt. A kulcspozíciókban szovjet tisztek dolgoztak, a hadsereg vezető tisztjeit pedig orosz katonák ellenőrizték. Az 1968. augusztusi helyzethez az is hozzátartozik, hogy a Dubcek által a hadseregben eszközölt személyi változások főleg a személyes kapcsolatokon és a rokonszenven alapultak, nem mélyebb nemzeti elveken. A honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök ugyan Dubcek embere volt, de lojalitásuk nem csupán az ő személyére irányult.

Míg tehát a csehszlovák hadsereg a laktanyákban maradt, az utcák megteltek tüntető emberekkel. Augusztus 23-án Csehszlovákia lakossága egyórás általános sztrájkkal fejezte ki tiltakozását. A Varsói Szerződés országainak katonái több helyen fegyvert is használtak a tüntető civil lakosság ellen, néhány ember meghalt, és sebesültek is voltak. A csehszlovákiai intervenció a magyar társadalom széles tömegeinek passzív ellenállása, és az értelmiség Prága iránti szolidaritása mellett zajlott le.

"...eszébe jutottak a megszállás első napjai. Az emberek a városban leszedték az utcatáblákat, az országutakról pedig eltávolították a helységnévtáblákat. Az ország egyetlen éjszaka alatt névtelenné vált. Hét napig bolyongott az orosz hadsereg az utakon, és nem tudta, hol van."*

A szovjetek, az 1956-os Kádár-kormány mintájára kísérletet tettek egy "munkás-paraszt kormány" megalakítására. Ez ugyan nem sikerült, ám az állhatatos szovjet nyomásra a CSKP vezetői arra kényszerültek, hogy Moszkvában egyezményt írjanak alá a konszolidációról. A Ludvík Svoboda köztársasági elnök által vezetett küldöttség kieszközölte az elhurcolt csehszlovák vezetők, köztük Dubcek szabadon bocsátását. A tárgyalásokon már a párt és a kormány internált vezetői - Dubcek, cerník és Smrkovský is részt vettek.

Az augusztus 26-án aláírt "moszkvai diktátumban" a cseh reformkommunisták kénytelenek voltak beleegyezni a vysocany-i pártkongresszus döntéseinek érvénytelenítésébe, továbbá kötelezték magukat a helyzet normalizálására. A legfőbb vezetők - köztük Dubcek is - egyelőre a hivatalukban maradhattak. A prágai tavasz egyik legjelentősebb vívmánya, a sajtószabadság semmivé lett, a médiát ismét a párt befolyása alá helyezték. Moszkva ígéretet tett, hogy a megszálló csapatok nem fognak beavatkozni a belügyekbe, s azonnal távoznak, amint elmúlik a szocialista rendszert fenyegető veszély.

Normalizálták a tavaszi szelet is

A moszkvai tárgyalásokon kikényszerített intézkedések fokozatosan léptek életbe. Augusztus 31-én, tíz nappal a bevonulás után a CSKP KB jóváhagyta a `Moszkvai jegyzőkönyvet`. A parlament kora ősszel megszavazta a tömegtájékoztatási eszközökkel kapcsolatos korlátozó intézkedéseket. Október közepén pedig Prágában aláírták a szovjet csapatok ideiglenes csehszlovákiai tartózkodásáról szóló egyezményt. Az ideiglenes tartózkodás végül több mint két évtizedig (1991-ig) tartott.

A normalizáció során a legfelsőbb pártszervek egymás után vonták vissza az 1968-as párthatározatokat, a konzervatív vezetők célul tűzték ki a sajtó pacifikálását. A hírlapok és folyóiratok a betiltástól való félelmükben feladták korábbi kritikus és reformpárti magatartásukat, és igazodtak a pillanatnyi politikai helyzethez. A visszarendeződés jegyében továbbá szigorúan korlátozták a nyugati országokba való kiutazás lehetőségét is. Az értelmiség körében számos tudóst és tanárt szilenciumra száműztek, a katonai megszállást követően sok - a különböző források szerint 90-150 ezer - csehszlovák állampolgár emigrált Nyugatra. Az emigránsok jó részét fiatalok és értelmiségiek alkották.

Az augusztusi intervenció pontot tett a prágai tavasz "ellenforradalomnak" minősített megújulási folyamatának végére. Bár Dubceket egyelőre megerősítették a CSKP élén, a reformok ellenzői lépésről-lépésre megszilárdították hatalmukat az állam- és a párt vezetésében. A prágai tavasz politikusai az orosz presszió hatására fokozatosan lemondtak a reformokról, míg közülük azok, akik a szovjet puskacsövek láttán megváltoztatták korábbi álláspontjukat, megőrizhették pozícióikat. A legexponáltabb reformerek és értelmiségiek elszigetelődtek. 1968 őszén a katonai megszállás alatt álló országban már nem volt helye a változásoknak, bár a lakosság még néhány hónapon át a lázas tevékenység bűvkörében élt, illetve passzív ellenállással tiltakozott a visszarendeződés ellen.

1969-1970-ben tisztogatásokra került sor a kommunista pártban - számos párttagot kizártak a CSKP-ből, de tiltakozásképp vagy 120 ezren önként kiléptek a pártból. 1969 áprilisában a "normalizáció" vezéralakját, Gustáv Husákot választották első titkárrá. A tisztogatásokat 1970-ben a CSKP egész tagságára kiterjesztették. Dubcek átmenetileg a parlament elnöke lett, ahonnan rövid idő után Törökországba "száműzték" nagykövetnek. Miután a "normalizátorok" innen is elbocsátották, nyugdíjba vonulásáig egy erdészeti vállalat technikusaként dolgozott.

A Dubceket felváltó Gustáv Husákot 1968 kora őszén kezdetben a lakosság egy része is támogatta, ám ez a bizalom rövidesen semmivé foszlott. A Husák nevével fémjelzett "normalizációs" politika jegyében a Moszkvához hű csehszlovák kommunisták az általuk normálisnak tartott közállapotokat kívánták visszaállítani, beleértve az ötvenes évekre jellemző dogmatizmust is. A régi-új politika elleni tiltakozásképpen 1969. január 16-án a prágai Vencel téren Jan Palach cseh diák felgyújtotta magát. Tette a társadalomban komoly visszhangra talált, példáját többen is követték.

Gustáv Husák az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés egyik vezetője volt, aktívan részt vett a kommunista hatalomátvételben, majd 1951-ben letartóztatták, és "burzsoá nacionalizmus" vádjával életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1960-ban szabadon engedték, 1963-ban pedig rehabilitálták. A prágai tavasz idején a reformok és Dubcek hívének számított, 1968 áprilisában miniszterelnök-helyettessé nevezték ki, és Csehszlovákia föderalizálása érdekében ténykedett. A moszkvai tárgyalások során Brezsnyev őt szemelte ki a visszarendeződés főszereplőjévé. 1969-ben a párt élére került, 1975-ben pedig Csehszlovákia elnökévé választották. Husák és társai vezetése alatt Csehszlovákia a szocialista tábor egyik leghűségesebb és legszürkébb tagja lett ismét - és maradt egészen 1989 teléig.

Az 1968-as év történései közül egyedül az ország föderalizálása bizonyult hosszabb életűnek. A prágai tavasz idején - még májusban - a csehszlovák kormány jóváhagyta, hogy Gustáv Husák vezetésével egy bizottság foglalkozzon az ország szövetségi államként való átszervezésével. A bizottság őszre kidolgozott javaslatát október 27-én fogadta el a prágai parlament. Ezáltal az 1960 óta fennálló Csehszlovák Szocialista Köztársaságból létrejött a Cseh Szocialista Köztársaságból és a Szlovák Szocialista Köztársaságból álló föderáció, a tagköztársaságok intézményi önállóságával.

Az új alkotmány 1969. január 1-jén lépett érvénybe. A föderalizációra azonban rányomta bélyegét az intervenció és a visszarendeződés, és az igazi hatalom sem a föderalizált állami szervekben összpontosult, hanem mindenről a pártszervek döntöttek. Miután a törvény a Csehszlovák Kommunista Párt szerkezetét nem érintette, ezért a létrehozott föderáció is leginkább egy papíron létező intézmény maradt.

A csehszlovákiai reformmozgalom eltiprása igazolta, hogy az állampárti szocializmust nem lehet belülről megreformálni, ez az elképzelés illúzió. Az intervenció ugyan komoly károkat okozott a Nyugaton működő kommunista mozgalmaknak, de a közvetlen veszélyt elhárította, és - átmenetileg - konszolidálta a szocialista berendezkedést Kelet- és Közép-Európában.

Kiss Balázs, Terra Recognita Alapítvány

---

Források:
Zdenek Mlynár: A prágai tavasz... és ősz. Vita Kiadó, Budapest, 1989.
Kun Miklós: Prágai tavasz - Prágai ősz. 1968 fehér foltjai. Akadémia, 1998.
Kronika ceskych zemí. Fortuna Print, Praha 1999.
Jirí Kocian, Jirí Pernes, Oldrich Tuma a kol.: ceské prusvihy. Barrister & Principal, 2004.
Petr cornej, Jirí Pokorný a kol.: Osudové osmicky. Nakladatelství Lidové noviny, Praha 1999.
A *-gal jelölt idézetek Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényből származnak. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. Fordította: Körtvélyessy Klára.