1946-ban zárták be az utolsó, japán-amerikaiakat fogva tartó koncentrációs tábort
2020. december 17. 15:56 Vida István Kornél
1941. december 7-én a japán császári haditengerészet repülőgépei csapást intéztek az Egyesült Államok Pearl Harbor-i tengerészeti támaszpontjára, nagy károkat okozva a csendes-óceáni flottának, sikeresen megbénítva azt a következő néhány hónapra. Az amerikai halálos áldozatok száma meghaladta a 2400 főt. Az Egyesült Államok másnap hadat üzent Japánnak és belépett a második világháborúba, bár jó ideig esélye sem lehetett, hogy a gőzerővel folyó csendes-óceáni japán előrenyomulásnak útját állja. Az Amerikában élő japánokat a 9066-os elnöki rendelet értelmében mindenesetre koncentrációs táborba zárták.
Korábban
Fellángoló idegengyűlölet
A támadást követően az amerikai katonai vezetés komolyan tartott a nyugati part elleni átfogó japán támadás veszélyétől, amelynek előkészítésében és kivitelezésében fontos szerepet tulajdonítottak a térségben élő japán származású lakosoknak, akiknek hűségében és “hazafiságában” erősen kételkedtek.
Az idegengyűlöletre egyébként is fogékony lakosság kémeknek és árulóknak tartotta a japán-amerikaiakat – a nyugati parton megjelenő napilapok szenzációs szalagcímei szabotőrökről, a japán flottával fényjelekkel kommunikáló helyiekről, a kaliforniai partok fölött köröző japán repülőgépekről számoltak be, sőt, az egyik cikk írója szerint a japán-amerikaiak paradicsomföldjein a növényeket védő kis ernyők mindig a legközelebbi légitámaszpont felé mutatnak.
Roosevelt 1937-ben még meleg hangú leveleket váltott Nomura Kicsiszaburóval, a Pearl Harbor-i támadás idején nagyköveti pozícióban lévő egykori admirálissal. Az amerikai elnök keze nem remegett meg, amikor aláírta az Egyesült Államok hadüzenetét.
A japán-amerikaiakkal szembeni bizalmatlanság a katonai körökben is elhatalmasodott, különösen miután 1941. december 11-én John L. DeWitt altábornagyot nevezték ki a nyugati védelmi parancsnokság élére. A bigott, bizalmatlan, vérbeli bürokrata katonatiszt számos alkalommal kifejtette a sajtónak, hogy „egy japó mindig is japó marad (...) függetlenül attól, hogy amerikai állampolgár-e.” Vezérkara felállítása után alig egy héttel azzal a javaslattal állt elő, hogy a 14 évnél idősebb „ellenséges idegeneket” (azon amerikai állampolgárok, akik olyan országból származnak, amellyel az Egyesült Államok hadban áll) internálják az ország belső területein felállítandó táborokba, s tartsák őket fegyveres őrizet alatt.
Noha a hadseregben is sokan megkérdőjelezték egy ilyen intézkedés alkotmányosságát és katonai indokoltságát (konkrét bizonyítékok hiányában), több ezer japán-amerikai otthonát kutatták át arra hivatkozva, hogy nem vonatkozik rájuk az Alkotmányba foglalt „indokolatlan házkutatás elleni védelem”, mivel nem-állampolgár családtag is él velük. Az amerikai fegyveres erőknél szolgáló japán-amerikaiak elbocsátása is megkezdődött: az állampolgársággal rendelkezőket is „ellenséges idegennek” minősítették és szellemileg vagy fizikailag alkalmatlannak nyilvánították.
1942. február 16-án Franklin Delano Roosevelt elnök aláírta a 9066-os elnöki rendeletet, amelyben felhatalmazta a hadügyminisztert és az illetékes katonai vezetőket arra, hogy szükség szerint tetszőleges katonai körzeteket jelöljenek ki, melyeknek bármely lakója kitelepíthető volt. A rendeletben körvonalazott intézkedéseket katonai szükségszerűséggel magyarázták.
A rendelet név szerint nem említett ugyan egyetlen etnikai csoportot sem, mégis elsősorban a nyugati parton élő japán-amerikaira alkalmazták. Roosevelttől eltérően Roger Daniels történész ezt az alkalmat, s nem a Pearl Harbor-i támadás napját nevezte a „szégyen napjának”, hiszen a rendelet értelmében mintegy 80 ezer amerikai állampolgárt kényszerítettek koncentrációs táborba, nem ritkán négy évre.
A táborokat nem sokan nevezték koncentrációs tábornak (Roosevelt maga igen) – különösen miután az amerikai közvélemény tudomást szerzett a náci haláltáborok létezéséről – helyette az internáló-tábor vagy a háborús gyűjtőtábor megjelölést használták. Noha az amerikai táborok valóban nem haláltáborok voltak, faji-etnikai kritériumok által kiválasztott személyeket tartottak fogva szögesdrót mögött, fegyverrel őrizve őket, állampolgári jogaiktól megfosztva.
Bár nem ez volt az első példa arra, hogy a nemzetbiztonságra hivatkozva kiterjesztették a szövetségi kormány efféle jogköreit, erre az adott helyzetben a katonai szakértők zöme sem látott semmi okot. Ezt bizonyítja, hogy Kaliforniában, ahol a lakosság alig 2%-a volt japán származású, legtöbbjüket internálták, miközben Hawaii-on, amelyet az első súlyos japán támadás ért, és ahol a lakosság csaknem 30%-a japán származású volt, az érintettek alig 1%-a került internálásra, hiszen a japán munkaerő nélkül mind a polgári, mind a hadigazdaság összeomlott volna.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
- Máig nem derült fény a hírhedt géprabló, „D. C. Cooper” kilétére 20:20
- Egyedi humorával nyűgözte le a közönséget Latabár Kálmán 18:05
- Macbeth, a tragikus hős és VI. Jakab, a boszorkányos király 16:05
- A protestánsok sérelmei vezettek az első defenesztrációhoz Prágában 15:05
- Az aszódi Podmaniczky–Széchényi-kastély 10:35
- Megpecsételte Napóleon sorsát a végzetes oroszországi hadjárat 09:50
- Saját országának nevét is megváltoztatta Mobutu, Zaire elnöke 09:05
- Utolsó pillanatáig nevettetett Harry Einstein, a nagy komédiás tegnap
