Gál Irén, lásd: Kun Béláné”. A lexikonokban így szerepel, és ennél tömörebben és frappánsabban valószínűleg nem is lehetne összefoglalni egy hosszú életet, amely mind a külvilág, mind pedig megélője számára egy – értékeljük bárhogy morálisan vagy politikailag – meghatározó ember árnyékában telt.
Gál Irén 1890-ben született Nagyenyeden. A család egykor viszonylagos jólétben élt – részben anyja derekas hozománya miatt –, de apja az 1880-as évek közepén belebukott egy földbérleti vállalkozásba. Mire Gál Irén megszületett, az egykori polgári életszínvonalnak csupán az emléke élt, de megmaradt annak egyik jellegzetes szimbóluma: a zongora. Irén a kolozsvári felsőbb leányiskola elvégzése után kénytelen volt feladni azt a tervét, hogy egyetemre megy; mivel kiskora óta zongorázott, a kolozsvári konzervatóriumba iratkozott be, hogy zenetanárnő lehessen, közben tanítványokat vállalt. A polgári miliő megmaradt rekvizituma, a nappaliban álló zongora így vált egy új, kispolgári lét tervének tőkéjévé. Irén Kolozsvárott afféle helyi tehetségnek számított, a kolozsvári lapokban több cikk is méltatta fellépéseit.

A családban gyakran napirendre került a politika. Az apa régivágású Tisza-hívő volt, és alaposan feldúlta a családi békét, amikor Irén bátyja, a jogot végzett Artúr „tiszteletlenül beszélt” Tisza Istvánról. Konszenzus csupán a nemzeti függetlenség kérdésében volt: amikor 1902-ben a kolozsvári Mátyás-szobor avatásán a zenekar a magyar himnusz helyett a Monarchia himnuszát, a „Gotterhaltét” játszotta, az egész család – beleértve az akkor 12 éves Irént is – egyként felháborodott.

A korszellemnek megfelelően Irént „foglalkoztatták” a társadalmi igazságtalanságok, bár ez nemigen lépett túl azon a szinten, amely akkoriban a művelt, polgári hátterű kolozsvári fiatalok között általános és divatos szalonradikalizmusnak számított. Be-bejárt az egyetemre is, ahol Palágyi Menyhért szociálpolitikai előadásait hallgatta. Palágyi a korszak kiemelkedően érdekes alakja volt. Filozófiai szintre emelte a természettudományi kérdéseket, a tér és az idő összefüggéseit firtatta, nyelvfilozófiával foglalkozott. Társadalomfilozófiájában hevesen antimarxista volt; cáfolni igyekezett a marxi munkaérték-elméletet, és úgy vélekedett, hogy a gazdasági alap elsőrendűségét tételező történelmi materializmus valójában sokkal inkább a burzsoázia, mintsem a proletariátus számára megfelelő világkép. A veszélyes és „nemzetrontó” marxizmussal szemben az osztályok közötti konszenzusra törekvő Ferdinand Lassalle nézeteit pártolta. Érdekes szellemi útravaló volt ez Gál Irénnek, a későbbi kommunistának, de korántsem egyedülálló: sok marxista, kommunista kezdte eszmei pályafutását Lassalle tanaival.

A polgári társadalom korlátait egy családi esemény is megvilágította számára: nővére, Johanna anyagi okok miatt nem mehetett feleségül élete nagy szerelméhez, egy ezredorvoshoz, mert a családok nem tudták előteremteni az ehhez szükséges nagy összegű kauciót. Johanna – akit Hánikának becézett a család – haláláig „vénkisasszony” maradt, és élete összefonódott a Kun-családdal, afféle örök társbérlőként és nevelőnőként állt és élt mellettük.

„Sajnálnám, ha valami kispolgárhoz menne férjhez”

A kolozsvári társaság „radikális fenegyerekének” ekkoriban egy fiatal szociáldemokrata újságíró, a maróan szatirikus, semmilyen tekintélyt nem tisztelő, cikkeiért már féléves börtönbüntetést is elszenvedett Kun Béla számított, aki szinte törvényszerűen hívta fel magára a nyugtalan szellemű fiatal lány figyelmét: nem lehetett nem tudomást venni valakiről, akit mindenki szidott, akiről mindenki valamiféle szent borzadállyal beszélt a „jobb társaságban”. 1912-ben ismerkedtek össze; néhány találkozás után Kun adta Irén kezébe August Bebel A nő és a szocializmus című könyvét, majd sok beszélgetés után sor került a sajátosan „romantikus” leánykérésre is: „Tudja mit, Gál Irén, legyen a feleségem. Sajnálnám, ha valami kispolgárhoz menne férjhez, s avval töltene egy unalmas, nem magához való életet.” Irén apja tájékozódott Kunról, majd kétségbeesve így fordult leányához: „Soha nem lesz egy nyugodt perced!”. Az atyai jóslat kétségkívül igaznak bizonyult, de a házasságot nem akadályozhatta meg. 1913-ban Gál Irén élete hátralévő hat évtizedére végérvényesen Kun Bélánévá vált – és ez messze több volt egyszerű névváltoztatásnál. Első gyermekük, Ágnes (aki majd Hidas Antal költő felesége lett) 1915 januárjában született meg.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2012. ősz számában olvasható.