„Határozottság és rugalmasság" - így vonultak ki a szovjet csapatok
Rendszerváltás Magyarországon
25 éve, 1989. április 25-én kezdődött el a szovjet csapatok részleges kivonulása Magyarországról. Az utolsó szovjet katona 1991. június 19-én hagyta el hazánk területét, és ezzel 1944. március 19-e, a német megszállás óta először nem tartózkodtak idegen csapatok az országban. A vagyonjogi és pénzügyi kérdések azonban továbbra is nyitottak maradtak, és a két fél csak kemény tárgyalások eredményeként, 1992 novemberében tudott ezekről megállapodni - olvasható L. Balogh Béninek az Archívneten megjelent tanulmányában.
"Ideiglenes" jelenlét
A Vörös Hadsereg 1944. szeptember 23-án érte el a mai Magyarország területét, és az 1945. április közepéig tartó harcok során fokozatosan megszállta az országot. A párizsi békeszerződés 1947. szeptember 15-ei hatályba lépésével - legalábbis a nemzetközi jog szerint - az ország visszanyerte teljes szuverenitását. A valóságban azonban továbbra is jelentős szovjet egységek maradtak Magyarországon. A békeszerződés 22. cikkelye szerint ugyanis a Szovjetunió annyi katonát, amennyit az ausztriai szovjet megszállási övezettel való kapcsolattartáshoz szükségesnek látott, „ideiglenesen" továbbra is magyar területen állomásoztathatott.
Az 1955. május 15-én megkötött osztrák államszerződés értelmében az év végéig nemcsak Ausztria, hanem Magyarország területét is el kellett volna hagyniuk a szovjet egységeknek. Az egy nappal korábban, május 14-én aláírt Varsói Szerződés kiegészítő egyezménye azonban lehetővé tette további itt-tartózkodásukat. Az 1956-os forradalom leverését követően az 1957. május 27-ei magyar-szovjet egyezmény szabályozta részletekbe menően a szovjet csapatok magyarországi jelenlétét.
A Szovjetunió a szocialista tábor országai közül egészen a rendszer felbomlásáig az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon állomásoztatott jelentős katonai erőt. A Magyarországra telepített Déli Hadseregcsoport 65 ezer katonából állt, ami lényegesen kevesebb volt az NDK-ban és a Csehszlovákiában tartózkodók létszámánál. (Az NDK-ban családtagokkal és polgári alkalmazottakkal együtt 550 ezer fő, míg Csehszlovákiában 136 ezer szovjet katona volt.) A Lengyelországban állomásozó Északi Hadseregcsoport katonáinak száma azonos nagyságrendűnek tekinthető a magyarországival (67 ezer fő).
Az 1980-as évek második felében a súlyos gazdasági nehézségekkel küszködő szovjet vezetés szemében Kelet-Közép-Európa sokat veszített korábbi jelentőségéből. Mihail Gorbacsov, a reformer szovjet pártfőtitkár, a glasznoszty („nyíltság") és a peresztrojka („átalakítás") atyja fontosabbnak tartotta országa nemzetközi megítélésének javítását, mint a külföldi szovjet katonai jelenlétet.
1988 áprilisában Moszkva ezért kötelezettséget vállalt, hogy néhány hónap alatt kivonja összes katonáját Afganisztánból, ugyanazon év decemberében pedig az ENSZ New York-i közgyűlésén Gorbacsov nagy horderejű bejelentéseket tett. Vállalta, hogy a Szovjetunió európai részén állomásozó szovjet haderőt mintegy félmillió fővel csökkenti, az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területéről pedig 1991-ig hat harckocsi hadosztályt, valamint deszant-rohamegységeket, összesen 50 ezer katonát és ötezer harckocsit fog kivonni.
Ez Magyarország esetében több mint tízezer katona, továbbá 450 harckocsi, 200 tüzérségi löveg és aknavető, valamint 3000 gépjármű visszarendelését jelentette. 1989. április 25-én indult el haza az első szovjet alakulat, a kiskunhalasi 13. harckocsi gárdahadosztály. Májusban a sárbogárdi 13. gárdahadosztály 600 embere és félszáz T-64-es harckocsija indult útnak, majd júniusban a Kecskemét melletti telephelyekről 15 harckocsi, 30 páncélozott szállító jármű és ugyancsak mintegy 600 fő. A 65 ezer főnyi katonaságból 1989 végéig kb. 12 ezer fő hagyta el Magyarországot. Szovjet elképzelések szerint 1990 végéig ez a szám mintegy 18 ezerre emelkedett volna, de a teljes visszavonás hivatalos formában egyelőre nem merült fel.
Egy platformon az ellenzék és az MSZMP reformerei
Miként viszonyult a korabeli magyar közvélemény a kérdéshez? A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1989. március 30. és április 3. között 300 budapesti, 200 vidéki városi és 200 falusi lakos körében végzett kérdőíves felmérést a szovjet csapatok „esetleges kivonásáról". A felmérés eredményét - több más kérdésben végzett kutatás eredményeivel együtt - 1989. május 3-án küldték meg Várkonyi Péter külügyminiszternek.
Ebből egyebek mellett kiderült, hogy Magyarország lakosságának túlnyomó többsége (Budapesten 78, a városokban 77, a falvakban 68%) helyeselte azt az elképzelést, hogy az összes szovjet katonát vonják ki az országból. A megkérdezettek jóval több mint kétharmada szerint a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte nem szükséges ahhoz, hogy a Szovjetunió megvédhesse magát, de Magyarország védelme szempontjából is fölösleges a csapatok ittléte. A lakosság több mint 80%-a úgy vélte: a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte gazdasági terhet jelent az ország számára, és közel ugyanennyien vallották, hogy távozásával erősödne Magyarország önállósága. Összességében a lakosság mintegy kétharmada gondolta úgy, hogy „inkább hátrányos a szovjet hadsereg itt tartózkodása."
Katonavonatra kerülnek az utolsó kiszolgáló egységek berendezései a mándoki szovjet katonai átrakó pályaudvaron
Az ellenzéki pártok és társadalmi szervezetek álláspontja összhangban volt a társadalom túlnyomó többségének akaratával. A Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását is követelte.
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetősége ezzel szemben csak a részleges csapatkivonások folytatását támogatta. Grósz Károly főtitkár 1988. márciusi moszkvai látogatásán erről meg is egyezett Gorbacsovval, a megállapodást Nyers Rezső és Grósz ugyanazon év július végi látogatásán megerősítették. Az MSZMP reformszárnyának képviselői közül ugyanakkor néhányan az ellenzéki politikusokéhoz hasonló nézeteket vallottak e kérdésben, bár - különösen kezdetben - jóval bizonytalanabbak és óvatosabbak voltak.
Elmondhatjuk tehát, hogy az ellenzéki pártok és az MSZMP egyes reformerei már 1989 első felében az ország függetlenségének és szuverenitásának helyreállítását tekintették egyik legfőbb külpolitikai célkitűzésüknek. Példájukat néhány hónap elteltével a magyar kormány is követte, és reálpolitikai meggondolások alapján („jobb lesz, ha mi kezdeményezzük, s nem ellenfeleink nyomására és gúnykacaja közepette vonulunk ki") a szovjet vezetés is elfogadta a teljes csapatkivonás gondolatát. Így 1990 februárjában már ennek részleteiről folytak magyar-szovjet tárgyalások.
Mennyire volt eredményes a magyar diplomácia?
Általánosságban elmondható, hogy amióta Gorbacsov 1988-ban látványosan szakított az ún. Brezsnyev-doktrínával - a pártfőtitkár több alkalommal is kijelentette: Moszkva tiszteletben fogja tartani a minden államot megillető függetlenség és szuverenitás elvét -, Magyarország gyakorlatilag szabadon alakíthatta külkapcsolatait. Ráadásul 1988 novembere, azaz Németh Miklós miniszterelnökké választása után a kormány fokozatosan levált az állampártról, és önálló politikai tényezővé nőtte ki magát. A külügyminisztériumnak egyre nagyobb szerepe lett a külpolitika alakításában, különösen azóta, hogy Várkonyi Péter helyett 1989 májusában Horn Gyula lett a szakminiszter.
A táborfalvi szovjet tüzérezred katonái integetnek a vonat ablakából
Az 1990. februári tárgyalásokra Budapesten került sor, két fordulóban: a hónap első két napján, továbbá február 28-án és március 1-jén. A magyar küldöttségvezető Somogyi Ferenc külügyi államtitkár, míg a szovjet Ivan Aboimov külügyminiszter-helyettes volt. A magyar fél leginkább arra törekedett, hogy a lehető leghamarabb dolgozzák ki a szovjet csapatok teljes kivonásáról szóló kétoldalú megállapodást, valamint a kivonulás részletes menetrendjét. Somogyi azt javasolta, hogy a csapatok nagy része már 1990-ben távozzék, és legkésőbb 1991 közepéig vonják ki az országból az összes egységet.
A szovjet fél ehhez „megértéssel" viszonyult, de még így sem jött létre megegyezés az ütemtervről és a befejezés időpontjáról. Magyar oldalon ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a csapatok teljes kivonulása 1991. június 30-ig fejeződjön be, a szovjetek viszont eddig az időpontig csak a harcoló egységeket szerették volna kivonni, az anyagi-technikai készleteket pedig az ezt követő két hónapban szállították volna el. A megállapodást végül 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter írta alá. A vitás kérdésekben alapvetően a magyar fél álláspontja érvényesült, mivel Moszkva vállalta, hogy a teljes kivonás végső határideje 1991. június 30-a legyen.
A vagyonjogi és pénzügyi kérdések azonban továbbra is nyitottak maradtak. A szovjet fél teljes követelése - a hátrahagyott katonai objektumokért cserében - 53,4 milliárd forint volt. Magyar vélemény szerint ebből minimálisan 29 milliárd forint értékű állóeszköz egyáltalán nem hasznosítható létesítményekben (földalatti, kizárólag katonai célra használható objektumokban) testesült meg. Moszkva ezzel szemben a magyar kárigény összegét vitatta, amely többszöri változtatás után 88 milliárd forintra ment föl. Ebből 61 milliárdot a katonai létesítmények területén és környékén okozott környezeti károk tettek ki.
A tárgyalásokat tehát tovább kellett folytatni. Magyar részről ezek lebonyolítása egyrészt Németh Miklós kabinetjére, másrészt az első szabad választások nyomán 1990. május 23-án megalakult, Antall József által vezetett kormányra hárult. A kormány- és rendszerváltás nem okozott különösebb törést a tárgyalások menetében, mivel a folytonosság elve érvényesült: a cél és a tárgyalási taktika nem változott, a jól bevált szakemberek többsége pedig a helyén maradt. Kormány-meghatalmazotti minőségben továbbra is a Németh Miklós által megbízott Annus Antal vezérőrnagy (később altábornagy) koordinálta a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásával kapcsolatos kérdéseket, Somogyi Ferenc pedig az Antall-kormányban is megtartotta egy ideig a külügyi államtitkári pozíciót.
Nullszaldós megoldás
A szakértői tárgyalásokon a magyar fél arra törekedett, hogy leválassza a vitás problémákat a csapatkivonás konkrét kérdéseiről, és így a kivonulás zavartalanul, az elfogadott ütemterv szerint folytatódjon. Az ún. nullszaldós megoldást kívánta elérni, vagyis azt, hogy a két fél kölcsönösen mondjon le az egymással szembeni követelésekről.
A Külügyminisztérium szakértőjének, Monori Istvánnak 1990. május 24-ei összegzése szerint: „A vitás kérdések a jelenlegi szakértői keretekben, a kormánymegbízottak találkozóin megfelelő módon tárgyalhatók és feltételezhetően rendezhetők. Ehhez megítélésem szerint magyar részről a határozottság és az elengedhetetlen rugalmasság is megvan." (Lásd a 4. dokumentumot!) A határozottság és a rugalmasság mellett a nemzeti konszenzusra való törekvés is megvolt: „a magyar álláspont megalapozása érdekében" Annus 1990 májusában vezető szakértők bevonásával tárgyalt a hat parlamenti párt illetékes képviselőivel.
1990. szeptember 10-14. között Budapesten sikertelen szakértői megbeszélésekre került sor. Ezeket néhány nap múlva, szeptember 24-28. között a két ország külgazdasági minisztereinek vezetésével kormányközi tárgyalások követték. Lényeges előrelépés nem történt, bár Moszkva hajlandónak mutatkozott elismerni bizonyos magyar igényeket, így például a szovjet hadsereg által okozott környezeti károkról. (Lásd az 5. dokumentumot!) A magyar kormány 1990. október 4-én úgy foglalt állást, hogy a lehetséges területeken megállapodásra kell törekedni, „pozíciónk lényeges kérdéseinek változatlanul hagyása mellett."
Ez is érdekelhet
Az utolsó szovjet katona - Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka - 1991. június 19-én hagyta el Magyarország területét Záhonynál. A vitás vagyonjogi és pénzügyi kérdésekről azonban továbbra sem született megegyezés. 1991. július 26-án Antall József nagyjából hasonló tartalmú levelet intézett George Bush amerikai elnökhöz és Helmuth Kohl német kancellárhoz. Ezekben tájékoztatta a két nagyhatalom vezetőit a Szovjetunióval fennálló vitáról, és arra kérte őket, járjanak közbe Gorbacsovnál a megállapodás mielőbbi megkötése érdekében.
L. Balogh Béni írása a kapcsolódó források az Archívnet legújabb számában
Miért fizessen elő?
Pénzt takarít meg
Házhoz visszük
Hozzáférés a teljes digitális archívumhoz
