Világörökségi hegyi falvak nyithatnak új perspektívákat az építészetben
Egy negyvenhat elszigetelt, kőből épült hegyi falut összekötő, évszázadokon át használt görögországi ösvény- és hídhálózat (Zagorohoria) nem csupán turisztikai felfedezés, hanem a modern klímaadaptációs építészet számára is kiemelkedő jelentőségű kutatási tereppé vált – derül ki a Ioánninai Egyetem építészeti karának legújabb felméréseiből.
A Píndosz-hegységben, az albán határ közelében fekvő Zagori (amelynek neve szláv eredetű, jelentése: „falvak a hegy mögött”) a közelmúltig viszonylag elzárt régió volt; az első aszfaltozott utak csak az 1970-es években érték el a területet. Ennek az elszigeteltségnek köszönhetően maradt fenn szinte érintetlenül az a 15. században kiépült egyedülálló, kőből faragott infrastrukturális hálózat – a kalderimia néven ismert macskaköves ösvényrendszer és az ahhoz kapcsolódó 18. századi boltíves kőhidak sokasága –, amely miatt az UNESCO 2023-ban a világörökség részévé nyilvánította a régiót.
A terület turisztikai felfedezésével párhuzamosan az elmúlt években nemzetközi klímaszakértők és építészek is célpontjuknak választották a régiót. A Ioánninai Egyetem és az Artemis Európai Egyetem közös, EU-által finanszírozott programja keretében vizsgálták a helyi kőházak és infrastruktúra fenntarthatóságát. Polyxeni Mantzou, a Ioánninai Egyetem építészprofesszora a BBC-nek elmondta: a klímaszakértők megállapították, hogy az évszázados épületek energiahatékonysága és klímaadaptációs képessége gyakorlatilag megegyezik a legmodernebb "zöld házak" tervezési modelljeivel. A korabeli építők modern számítási eszközök hiányában a helyi környezet, a morfológia és az éghajlat mélyreható empirikus ismeretére támaszkodtak.
Ezt az alkalmazkodást tükrözi maguknak a hegyi ösvényeknek és hidaknak a kialakítása is. A macskaköves utakat például olyan oldalsó elvezető csatornákkal építették, amelyek megakadályozták a heves esőzések okozta földcsuszamlásokat, a Kokkori-híd 1750-ben emelt mészkő pilléreit pedig V-alakúra képezték ki, hogy ellenálljanak a folyó sodrásának. A régió építészeti központjai hagyományosan a falu főterein álló óriási (gyakran 600 éves) platánfák köré szerveződtek, amelyek a felszín alatti vizek jelenlétét jelezték, míg a környező "szent erdők" fáinak kivágását a görög ortodox egyház kiközösítéssel büntette.
Zagori különleges földrajzi és építészeti arculata elválaszthatatlan a régió sajátos politikai és gazdaságtörténetétől. Bár Görögország nagy részéhez hasonlóan a terület a 15. század közepétől 1821-ig az Oszmán Birodalom uralma alatt állt, a zagori vezetőknek sikerült jelentős autonómiát (és adókedvezményeket) kiharcolniuk a törököktől, katonai szolgálatukért cserébe.
Ez is érdekelhet
Ahogy Faidon Moudopoulos-Athanasiou régész rámutat, ez az autonómia tette lehetővé a helyi elit számára, hogy a következő három évszázadban kiterjedt és rendkívül jövedelmező kereskedelmi hálózatot építsen ki Dél- és Kelet-Európában, egészen a Balkán északi részéig. A kereskedelemből származó hatalmas vagyonokat a helyi közösségek visszaforgatták a régió fejlesztésébe: ebből finanszírozták a 17–19. század során a ma is látható monumentális kőhidakat, a kalderimia hálózat fenntartását, az iskolákat és a kutakat. Az útvonalakat szegélyező sziklákon sok helyütt ma is olvashatók a beruházásokat finanszírozó kereskedők kőbe vésett nevei.
A férfiak kiterjedt külföldi kereskedelmi utazásai miatt a mezőgazdasági munka és a falvak napi fenntartása szinte teljes egészében a nőkre hárult. Ez az intenzív használat alakította ki a településeket összekötő, a meredek hegyoldalakba (mint például a Vradeto lépcsősor az 1100 fokával) organikusan illeszkedő útvonalakat, valamint a térség egyedülálló, gazdag biodiverzitását megőrző tájhasználatot a Vikosz-szurdok (Európa egyik legmélyebb kanyonja) mentén. Bár a 20. század folyamán az urbanizáció miatt a falvak egy része elnéptelenedett, az utóbbi két évtizedben a fenntartható örökségturizmus és a klímatudatos építészeti kutatások új lendületet adtak a "hegyek mögötti" történelmi régiónak.
