Viktoriánus szeánszok örökségét idézik fel az AI-griefbotok

A 19. században a spiritiszták szeánszokkal és szellemfotókkal próbálták enyhíteni a gyászolók fájdalmát. Több mint másfél évszázaddal később ugyanezt az igényt már mesterséges intelligenciára épülő alkalmazások igyekeznek kielégíteni, a technológia fejlődése azonban nemcsak új lehetőségeket, hanem új erkölcsi dilemmákat is teremt.

A halottakkal való kapcsolattartás gondolata korántsem tekinthető modern vívmánynak: már a 19. században kibontakozó spiritualizmus is azt hirdette, hogy az elhunytak különböző médiumok segítségével kapcsolatba léphetnek az élőkkel. A mozgalom különösen a viktoriánus korban vált népszerűvé, amikor a gyász hosszú, szigorú szabályokhoz kötött időszak volt, és sokan kerestek vigaszt szeretteik elvesztése után. A spiritualizmus elterjedésével az 1860-as évektől a szellemfotózás is egyre népszerűbbé vált, amely során a vállalkozó kedvű fotósok fényképeken igyekeztek megörökíteni a gyászolókat - sokszor az elhunyt hozzátartozók alakjának megjelenítése mellett. Bár később számos ilyen felvételről kiderült, hogy valójában hamisítvány, a gyászolók számára évtizedeken keresztül mégis reményt és vigaszt jelentettek az így készült fényképek.

Ehhez hasonló funkciót töltenek be napjainkban a mesterséges intelligenciára épülő úgynevezett griefbotok vagy digitális avatárok, amelyek képesek egy elhunyt személy hangját, írásmódját vagy arcvonásait felhasználva beszélgetéseket szimulálni. Egyes szolgáltatások szöveges üzeneteket kínálnak, mások hang- vagy akár videóhívásokat is lehetővé tesznek. A szakértők szerint a technológia ugyanazt az emberi igényt próbálja kielégíteni, mint egykor a spiritualizmus: enyhíteni a veszteség fájdalmát és fenntartani a kapcsolat érzetét az elhunytakkal. A különbség csupán az eszközökben rejlik.

Mindez azonban számos komoly kérdést vet fel: vajon valóban segíti a gyász feldolgozását egy mesterséges intelligenciával folytatott beszélgetés, vagy inkább meghosszabbítja azt? Ki rendelkezhet egy elhunyt digitális adataival, és etikus-e valakit a halála után mesterséges intelligencia segítségével újraalkotni, ha ehhez korábban nem járult hozzá? A történészek ezek mellett arra is emlékeztetnek, hogy a 19. században sok médium éppen a legkiszolgáltatottabb gyászolókat használta ki anyagi haszonszerzés céljából. Hasonló aggályok ma is felmerülnek, amikor egyes gyásztechnológiai szolgáltatások előfizetéses rendszerben működnek, és a felhasználók hónapról hónapra fizetnek azért, hogy kapcsolatban maradhassanak egy digitális másolattal.

Bár a technológia gyökeresen megváltozott, az emberi vágy ugyanaz maradt: valamilyen módon áthidalni a halál okozta véglegesnek tűnő távolságot. Hogy a mesterséges intelligencia valóban segíti-e a gyász feldolgozását, vagy újabb lelki és etikai problémákat teremt, arra egyelőre még nincs egyértelmű válasz.