Versei memorizálásával élte túl a kommunista kényszermunkatábor poklát Faludy György

Emigrálás az egyre inkább a náci Németország bűvkörébe kerülő Magyarországról, majd menekülés a németek által megszállt Franciaországból Marokkóba, és onnan az Egyesült Államokba. Több éves szolgálat a második világháború csendes-óceáni hadszínterén; túlélés a recski kényszermunkatáborban, és ismét menekülés Magyarországról. A 110 éve, 1910. szeptember 22-én született Faludy György leginkább alkotói nyugalomra vágyott, de élete jelentős részében az üldöztetés és az állandó vándorlás volt a sorsa. A költő, műfordító, aki szembeszállt a fasizmussal és a kommunizmussal is, elmerült a 20. század poklában, amely lírájának formálójává vált.

Emigrációból börtönbe

A zsidó polgári családban született Faludy György egyetemi éveit külföldön, Bécsben, Berlinben, Párizsban és Grazban töltötte, így több nyugati nyelvet is elsajátított tanulmányai alatt. Az iskolapadot 1933-34-ben egyenruhára cserélte; a Magyar Királyi Honvédségtől zászlósként szerelt le. Első verseit a harmincas évek elején írta, publikálásukra a Magyar Hírlapban és a Független Szemlében került sor.

Országos ismertséget az 1937-ben megjelent Villon-átköltéseivel (François Villon balladái) szerzett. Faludy a reneszánsz-kori vándorló költőben megtalálta „avatárját”, hiszen az általa papírra vetett, tömény erotikával fűszerezett Villon-balladák nem szigorúan vett műfordítások voltak, hanem saját érzésvilágának, világképének kivetítései.

Siker ide vagy oda, a költőt egyre jobban fojtogatni kezdte a térségben és az országban eluralkodó háborús légkör. A müncheni egyezmény után a Felvidék déli részének visszacsatolását még katonaként érte meg a csehszlovák-magyar határra vezényelt Faludy. A felvidéki kaland után leszerelték, és ekkor úgy döntött, hogy elhagyja az országot.

Faludy Franciaországban, Párizsban folytatta életét, azonban nem sokáig maradt az országban, mivel a nácik 1940 nyarán lerohanták a franciákat. A párizsi Diadalív alatt parádézó szürke egyenruhába bujtatott német katonákat azonban már nem nézte meg, Dél-Franciaországon keresztül előbb Marokkóba, Casablancába menekül, majd onnan az Egyesült Államokba emigrált.

New Yorkban szerkesztői állást kapott, és az USA-ban élő, magyaroknak íródott Harc című hetilap szerkesztője lett. A háború mellett azonban nem tudott elmenni és végül önkéntesként jelentkezett az amerikai hadseregbe. A költő később így indokolta döntését: „Folyton az járt eszemben: lehetetlen, hogy éppen én, aki a demokráciáért folytatott küzdelmet a magaménak, tulajdon erkölcsi kötelességemnek tartottam, aki versben és prózában, de még élőszóban is a szabadság eszméit hirdettem, aki a nácik esküdt ellensége vagyok, (…) nem tehetem, hogy a szabadságért és a hazám felszabadításáért folyó küzdelemből kivonjam magamat.”

Faludy a csendes-óceáni hadszíntérre került és egészen 1945 decemberéig katonaként szolgált. A fegyvert ragadott költő megszerette Amerikát, de a háború lezárása után mégis úgy döntött, hogy hazajön. Jól tudta, hogy egy vesztes, elgyötört, és rommá lőtt országba fog visszatérni, a szíve mégis hazahúzta. A hazájához kapcsolódó bajsejtelmeinek a Búcsú Amerikától című költeményében adott hangot: „ó Amerika, boldog, ó Amerika, ifjú, ó Amerika, melyhez / a föld, ahová megyek, hőbörgő gyötrelem lesz, / rút omladék, penészes rom, patkányok tanyája, / dühöngő félbolondok s megszálltak ispotálya”.

1946 tavaszán Faludy megérkezett Budapestre, ahol a kommunisták rögtön szemet vetettek rá és megpróbálták beszervezni, de ő a felkérésre nemet mondott, és inkább Kéthly Annához és a szociáldemokratákhoz közeledett. A Népszava kulturális rovatába írt, 1947-ben megjelent az Őszi harmat után című verseskötete.

A normális alkotómunkát azonban kettétörte a többpártrendszer felszámolása, és a kommunista hatalomátvétel. A kirakatperek, a sorozatos letartóztatások mély ellenszenvvel töltötték el Faludyt, és amikor a szociáldemokrata vezetőket letartóztatták, tudta, hogy szorul a hurok az ő nyaka körül is. 1950 júniusában az amerikaiaknak való kémkedés vádjával tartoztatták le, és hamarosan Budapesten az Andrássy út 60-ban találta magát.

Börtönből emigrációba

A börtönben verték és kínozták, majd végül a sorozatos ütlegelések hatására megtört, és „beismerte”, hogy beszervezték. A költőt ekkor sem hagyta el a humorérzéke: vallatói „magas szellemi színvonalát tapasztalva” két amerikai ügynököt nevezett meg, bizonyos Edgar Allan Poe századost, és Walt Whitman őrnagyot, mint amerikai kémeket, akik a beszervezést bonyolították.

Az „amerikai bérencet” előbb Kistarcsára, majd a „magyar Gulágra”, a recski kényszermunkatáborba internálták. Visszaemlékezéseiben Faludy leírta, hogy a megalázások, az ütlegek, az alultápláltság és a kényszermunka horrorisztikus egyvelegében csak a szellemi tevékenység gyakorlásával lehetett életben maradni. A versírás fejben történt, mivel papírral és ceruzával a foglyok nem rendelkeztek, így Faludy kénytelen volt megtanulni a verseit. Később így emlékezett vissza a túlélésért folytatott küzdelemre:

„Legfőbb gondom az volt, hogy verseimet emlékezetembe véssem; eladdig mindig szenvedélyemnek ismertem más verseinek megtanulását, de a magaméit figyelmen kívül hagytam. Ha az első négy sort elkészítettem, elmondtam magamnak nyolcszor-tízszer; a következő négy sorral ugyanezt tettem, aztán a nyolcat ismételtem ötször-hatszor, és így tovább, míg a napi, átlagos 40 sor penzummal elkészültem. Reggelenként felmondtam magamnak mindazt, amit addig írtam: száz sort, ötszázat, ezret.”

Faludy semmit nem bízott a véletlenre, mert az általa a legjobbnak tartott verseit fogolytársaival memorizáltatta. A csontsovány költő nem sok reményt látott arra, hogy túléli Recsket, ezért megpróbált mindent elkövetni, hogy művei fennmaradjanak az utókor számára.

1953-ban, miután miniszterelnök lett, Nagy Imre felszámolta a recski kényszermunkatábort, így a versek nem vesztek el, bár megjelenésükre még évtizedeket kellett várni. A Börtönversek 1950-1953 ugyanis csak 1983-ban Münchenben került az olvasóközönség elé. A nyomtatásig azonban hosszú és kalandos volt az út:

„Amikor a recski tábort feloszlatták, engem az utolsó csoporttal engedtek ki. Így költeményeim egy része előttem érkezett a szabadba. Egyik fogolytársam, Gábori György szabadulása után mindjárt felment feleségemhez és elmondta neki a Zsuzsának a Tömlöcből című versem első három szakaszát. „Tovább nem tudom” – mondta. – „De holnap szabadul Egri Gyurka, az is feljön hozzád és elmondja néked a következő öt szakaszt.”

Faludy szabadulása után visszatérhetett a Népszavához és az Írószövetségbe is, de az 1956-os forradalom leverése után már nem akart újra a verőlegények markai és a börtöncellák szűk falai közé kerülni, és újból az emigrálás mellett döntött. Sokáig Angliában élt, 1961 és 1962 folyamán megírta önéletrajzi regényét, a nagy sikerű Pokolbéli víg napjaimat.

1967-től Kanadában telepedett le, ahol egyetemeken tartott előadásokat. Második emigrációja alatt írt verseiben felsejlik egy új, szellemileg sivár világ rémképe, amelyet a pénz és ösztönszerű élvezetek mozgatnak.

A Kádár rendszerben tiltólistán lévő költő 1989 tavaszán tért haza Magyarországra. Az 1990-ben a Magyar Köztársaság Zászlórendjével, 1994-ben Kossuth-díjjal kitüntetett költő 2006. szeptember 1-jén Budapesten hunyt el.