Véres háborúk követték az első viking támadást az angolszász királyságokban 

Jó időben egy viking hosszúhajó akár 33 kilométerről észrevehető a tengeren. Kedvező széllel ez a távolság akár egy óra alatt megtehető, így Lindisfarne szerzeteseinek mindössze ennyi idő állt rendelkezésére, hogy felkészüljenek a támadásra, amely ma a viking kor erőszakhullámának kezdetét jelképezi.

Csapás a tengerről

„Mi és atyáink immár majd’ 350 éve élünk ezen a szép földön, és soha Britannia még ilyen rémtettet nem látott, mint amit most a pogányok kezétől elszenvedtünk. Elképzelni sem tudtunk ilyen támadást. Szent Cuthbert templomát, a helyet, melynél szentebb Britanniában nincs, az Úr papjainak vére szennyezi, megfosztatott minden díszétől, kitétetett a pogányok fosztogatásának.”

A fenti szöveg egy, a támadás után írt levél részlete, amelyet Northumbria királyának, Æthelrednek írt egy Alcuin nevű szerzetes. Alcuin Yorkban született és élt, mígnem 781-ben elfogadta Nagy Károly meghívását, és csatlakozott az aacheni udvarhoz mint a király (a császári címet csak 800-tól viselte) fő lelki tanácsadója.

A történészek sokáig nem kérdőjelezték meg Alcuin döbbenetét a támadás fölött, és elfogadták, hogy a vikingek korábban ismeretlen tényezőnek számítottak. Csakhogy ugyanebben a levélben Alcuin megrója Æthelredet és udvartartását a pogányok szokásainak követéséért: „Tekintsetek az urak és a nép fényűző ruházatára, hajzatára, magaviseletére! Lássátok, miképp akartátok utánozni, ahogy a pogány vágja haját és szakállát. Hát nem az ő fenyegetésük tölt el minket rémülettel, és ti mégis a hajukat majmolnátok?”

Ebből egyenesen következik, hogy a támadás idején a northumbriaiak már ismerték északi látogatóikat. Az újdonságot az erőszak jelentette, Lindisfarne viszont csak a kezdete volt az észak-britanniai kolostorok elleni támadássorozatnak. Alcuin helyismerete birtokában figyelmeztette a közeli Wearmouth és Jarrow vallási közösségeit, hogy legyenek résen: „A tenger mellett éltek, ahonnan ez a csapás érkezett”.

794-ben vikingek „fosztogattak Northumbriában, és feldúlták Ecgfrith kolostorát Donemuthanban”. A 12. századi történetíró, Durhami Simeon ez utóbbit a jarrowi kolostorral azonosítja, és leírja, hogy annak védelmezője, Szent Cuthbert nem hagyta büntetlenül a pogányokat: „mivel főnöküket megölték az angolok… És ezek jogosan estek meg rajtuk, mert súlyos sebeket ejtettek azokon, akik őket nem sebezték meg.”

Írország és a Hebridák sem maradtak érintetlenek. Az Ulsteri krónika leírja egy kolostor felégetését Rechru (ma: Rathlin) szigetén, Skye szigetét pedig „elözönlötték és feldúlták”. Ionát először 795-ben, majd 802-ben is támadás érte. 806-ban, egy harmadik támadás során a kolostort felgyújtották, 68 lakosát pedig megölték. A következő évben kezdődött meg a közösség újraalapításának munkája az írországi Kells szigetén.

A Franciaország északnyugati partjainál fekvő Noirmoutier szigetének kolostorát elsőként 799-ben támadták meg, 836-ra pedig olyan gyakoriak lettek a fosztogatások, hogy a szerzetesek elhagyták a szigetet, és új, biztonságosabb helyen kerestek menedéket.

A szászok példáján okulva

Honnan eredt ez a látszólag parttalan gyűlölet, és miért pont 793-ban robbant ki? Robert Ferguson író a korabeli politikai helyzetben látja a megoldás kulcsát. A viking kor kezdetén Európában három nagyhatalom volt jelen: a Bizánci Birodalom, a közel-keleti és észak-afrikai területeket uraló Abbászida Kalifátus, és a Nyugatrómai Birodalom bukása után maradt utódállamok sorából dominánsként kiemelkedő Frank Birodalom.

Nagy Károly 771-ben vált a frankok egyedüli urává. Komolyan véve a leghatalmasabb nyugati keresztény birodalom fejeként reá háruló vallási térítő kötelességet, jelentős erőfeszítéseket tett az északkeleti határai mentén élő pogány szászok leigázására. A hagyomány szerint 772-ben hadaival behatolt a szászok területére, és elpusztította az Irminsult, a szászok vallásában központi szerepet betöltő szent fát vagy oszlopot. 779-ben legyőzte Widukind szász vezért a Bocholt melletti csatában, birodalmához csatolta a szászok földjét, és missziós püspökségekre osztotta fel. Károly maga vezényelt le több tömeges keresztelést is.

782-ben csapataival erőszakkal megkeresztelt, majd legyilkoltatott 4500 szász foglyot az Aller folyó partján fekvő Verdennél. A következő években több kényszerű áttelepítést is végrehajtott, de a szász lakosság ellenállása csak az utolsó fegyveres felkelés letörése után, 804-ben szűnt meg. Eddigre Nagy Károlyt III. Leó pápa megjutalmazta missziós tevékenységéért, és 800-ban római császárrá koronázta – nem egy földrajzi terület, egy népcsoport vagy akár több nép, hanem a keresztény világ alkotta absztrakt közösség császárává.

A szászok testi leigázása után a lelki következett: halálbüntetés járt húsevésért nagyböjt idején, a halottak pogány szokás szerinti elhamvasztásáért, a megkeresztelés elutasításáért. Az ellenállás időszakában Widukind több alkalommal is sógoránál, Sigfred dán királynál keresett menedéket a határ túloldalán. Károly tetteinek, különösen a verdeni mészárlásnak a híre lökéshullámként terjedhetett el a dán területeken és azokon is túl.

Ferguson felteszi a kérdést: miképp reagálhattak erre a skandinávok? Tudtukkal vagy anélkül, de szerepeltek a kereszténységre térítendő népek listáján. Alcuin 789-ben így írt egy dánok között élő barátjának: „Mondd, látsz bármi reményt a dánok megtérítésére?” Ferguson szerint az északiak a kolostorok elleni támadásokban találták meg a választ.

A Frank Birodalom elleni nyílt fegyveres hadjárat eleve kudarcra lett volna ítélve. Az Észak-Európa határmezsgyéjén elszórt kolostorok azonban – például Lindisfarne – szimbolikus jelentőséggel bírtak, emellett pedig könnyű célpontnak is számítottak. Így hát ugyanazzal a brutalitással, amivel Nagy Károly a szászokat igyekezett megtörni, az első viking portyázók büntetőhadjáratot indítottak a keresztény „Mások” ellen.

A keresztény krónikások, akik a vikingek támadásait feljegyezték, következetesen vallások és kultúrák közötti összecsapásként írták le ezeket. Száz évvel Lindisfarne után Asser a Nagy Alfréd wessexi királyról szóló életrajzi művében továbbra is egyszerűen pogányokként (pagani) hivatkozik az addigra Anglia keleti partjait uraló, jóval méretesebb viking hadakra, míg áldozataikat keresztényeknek (christiani) nevezi.

A pogány sereg érkezése

A vikingek által indított támadások ellen majdhogynem lehetetlennek bizonyult védekezni, és a portyázók már jóval Asser ideje előtt felfedezték, milyen könnyű is fosztogatni Nyugat-Európa talán leggazdagabb országában. 851-ben egy 350 hajóból álló flotta felvitorlázott a Temzén, hogy megtámadja Londont és Canterburyt, majd ahelyett, hogy hazatértek volna, Thanet szigetén teleltek át. Ez pedig csak előjátéka volt az Angolszász krónika által csak Nagy Pogány Seregnek nevezett hadak 865-ös érkezésének, amely 15 évig háborúzott Northumbria, Wessex, Mercia és Kelet-Anglia demoralizált királyságaival, és végül elfoglalta Anglia Yorktól Kelet-Angliáig terjedő részét.

927-re Nagy Alfréd, illetve fia, Edward és unokája, Æthelstan visszafoglalták az elvesztett területek nagy részét, de eddigre a Nagy Pogány Sereg eredményei maradandó kulturális hatásokkal jártak. A nagyobb léptékű viking támadások a 990-es években, II. Æthelred uralkodása alatt tértek vissza Angliába, a dán Villásszakállú Sveinn és a norvég Óláfr Tryggvason vezetésével. A danegeldet, azaz a „dánoknak” – vagyis bármilyen északi támadónak – a bántatlanságért fizetett védelmi pénzt a vikingek kegyetlen következetességgel gyűjtötték be. Az ilyen módon – Angliában és máshol – begyűjtött vagyon segítette Óláfr 995-ös trónra jutását is.

1012-ben Canterbury érsekét elrabolta egy Magas Þorkell néven ismert férfi vezette viking csapat, és amikor úgy tűnt, a váltságdíj nem érkezik kellő gyorsasággal, megölték. A krónikák szerint előbb csontokkal, kövekkel és fahasábokkal dobálták meg, életét pedig egy fejsze fokával a fejére mért ütés oltotta ki.

A már amúgy is gyenge lábakon álló angolszász királyságot lelki vezetőjének elvesztése térdre kényszerítette, és két évvel később a dán király, Villásszakállú Sveinn ült Anglia trónjára is. 1028-ra Sveinn fia, Knútr már egy egész északi-tengeri birodalom fölött uralkodott, amelybe beletartozott Dánia (a dél-svédországi Skånéval együtt), Norvégia és egész Anglia.

A pogányok eddigre, névleg legalábbis, keresztényekké váltak, de továbbra is szívesen gondoltak magukra hódítókként és harcosokként. Egy Knútot dicsőítő vers megemlékezik Ælla northumbriai király haláláról, akit Csonttalan Ívarr győzött le: „Ok Ellu bak, / At lét hinn's sat, / Ívarr, ara, Iorví, skorit” („És Ívarr, aki Yorkban élt, a sast vágta Ælla hátába”). A strófa a félig mitikus kínzási és kivégzési módszerre, a vérsasra utal, amely valószínűleg költői képek későbbi félreértéséből született meg, és valójában nem gyakorolták.

A fenti verset Sigvatr Þórðarson, Knútr udvari költője szerezte, aki Knútr sikereit egy 150 éve húzódó konfliktus sikeres lezárásaként látta és énekelte meg, amely a kultúra védelmében indult, de hamarosan a hódítás álmává növekedett.

Alcuin szinte prófétához illő pontossággal jelezte előre a 793-as viking portya végső következményét. „Ki nem fél ettől?” – kérdezte Æthelred királyt. „Ki nem bánkódik fölötte, akárha országát foglalták volna el?” Gyászában figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy a vikingek ugyanazt tették, amit saját ősei a britonokkal és keltákkal mintegy háromszázötven évvel korábban, ugyanúgy – erőszakkal – foglalva el „ezt a szép földet”, mint a vikingek.

Knútr fiai szerencsétlennek bizonyultak, és az angliai dán uralom alig harminc évig tartott. Tizenöt évvel később, 1066-ban pedig Knútr és birodalma emlékét majdnem teljesen eltörölte egy új hódító: Normandia hercege, Vilmos.