Valóban át akart térni II. Henrik angol király az iszlámra?

A 12. századi uralkodó a canterburyi érsekkel rendkívül heves ellentétbe keveredve azt is kilátásba helyezte, hogy elhagyja a kereszténységet az iszlámért. Mennyire beszélhetett komolyan, és hogyan alakultak volna az események, ha valóban áttér?

Levél a pápának

1168 tavaszán II. Henrik angol király levelet írt III. Sándor pápának. Míg ebben a tényben nem volt semmi rendkívüli, Henrik levelének tartalmában annál inkább: az angol uralkodó az iszlám hitre való áttéréssel fenyegetőzött.

A fenyegetőzés nem volt szokatlan viselkedés Henriktől: ugyanolyan alapvető eszköze volt uralkodásának, mint gondosan kiszámított dührohamai, diplomáciai érzéke, gyors mozgású seregei, és ellenségeiből csodálatot kiváltó ostromtechnikája. Henrik nem válogatott a fenyegetőzések célpontjaiban, az alattvalóitól a pápáig bárki szóba jöhetett.

Ez az eset azonban mégis különállt a korábbiaktól. Európa keresztény nagyhatalmai 1097 óta hadakoztak a Szentföldön az iszlám ellen, és több hídfőállást is kialakítottak itt: a Jeruzsálemi Királyság, az Antiochiai Fejedelemség, valamint az Edesszai és a Tripoliszi Grófság továbbra is tartották magukat. Az iszlámot egyértelműen ellenségnek tekintették Európában.

Mindemellett Henrik nem csupán Anglia királya volt: Normandia és Aquitania hercege, Maine, Anjou és Touraine grófja is volt, Franciaország nagy területeinek ura.

A korabeli világ egyik leghatalmasabb embereként Skócia déli határától a Közel-Keletig széles körben bírt óriási befolyással – a Jeruzsálemi Királyság uralkodója és vezetői mind rokonai voltak.

Ha Henrik komolyan értette a pápának küldött fenyegetést, annak következményei alapjaiban fenyegették az európai rendet.

Elképzelhető-e tehát, hogy mindössze nagyhangú, ám üres dühöngésről volt szó? II. Henrikre jellemzőek voltak a kevély szavak is, amikor kedve úgy hozta.

Az iszlám ismerője

Tény, hogy az angol uralkodó jól ismerte a mohamedán vallást. Olvasta nagyapja, I. Henrik orvosa, Petrus Alphonsi írását, amely az egyik első hiteles leírás Mohamed prófétáról, valamint a Petrus Venerabilis clunyi apát által rendelt latin Korán-fordítást. Habár eretnekségnek tartotta az iszlámot, egyúttal a legnagyobb eretnekségnek hitte – a leginkább válaszra méltónak.

Az iszlám mellett Henrik jól ismerte – és fiatal korától tisztelte – az arab tudományosságot. Az Európába Szicílián és az Ibériai-félszigeten keresztül érkező „új tudásban” kiváló képzést kapott, az úgynevezett 12. századi reneszánsz szellemében.

A görög-római tudomány kontinens-szerte arab közvetítéssel történő újrafelfedezése a csillagászat, az orvoslás, a zene, az építészet és a matematika fejlődését is magával hozta.

Henrik szülei – megfogadva a szerzetes Malmesburyi Vilmos azon tanácsát, miszerint „a tanulatlan király csupán koronás szamár” – Európa legjobb tanítóit fogadták fiuk mellé, köztük a neves természetfilozófust, Bath-i Adelardot, aki talán a legnagyobb hatással volt az ifjú Henrikre.

Adelard hét évet töltött Itália, Szicília, Antiochia és Anatólia déli partjának beutazásával, teljességgel „az arabok tudásának” szentelve minden idejét.

Több, messze földön elismert latin fordítást készített arab nyelvű csillagászati szövegekből, és az arab matematika több újítását is ő honosította meg mind Franciaországban, mind Angliában. De opera astrolapsus, azaz „Az asztrolábium működéséről” című leírását Henriknek ajánlotta.

Az Adelard által elültetett érdeklődést Henrik felnőttkorában is megőrizte. Elegendő mértékben ismerte az arab tudományosságot ahhoz, hogy a Szicíliába vagy Jeruzsálembe tartó diplomatáit konkrét szövegek beszerzésével is megbízza ottlétük során.

Annyira tetszett neki a muszlim művészet is, hogy a szeretője, Rosamund Clifford számára Woodstocknál építtetett palota szökőkútjait és udvarait szicíliai példákról mintázta (sajnos az Észak-Európában egyedülálló épület mára megsemmisült).

Miért fenyegetőzött Henrik?

Henrik tehát ismerte és tisztelte az iszlámot és a korabeli arab kultúrát. Mi vitte azonban arra a keresztény királyt, hogy az ellenség hitére való áttéréssel fenyegesse a pápát?

A válasz megtalálható a levélben: úgy fogalmaz, „előbb viselnénk el Núr ad-Dín [az aleppói szultán] hibáit, és válnánk hitetlenné, mint hogy [Becket] Tamás továbbra is befolyással bírjon Canterburyben.”

1168-ban Henrik és korábbi szövetségese, Becket Tamás egyre durvuló szembenállása már ötödik évében járt.

Uralkodása során Henrik magasra emelte Becketet: nem sokkal trónra lépése után kancellárrá nevezte ki, és annyira bízott engedelmességében, hogy amikor Theobald canterburyi érsek 1161-ben elhunyt, a kancellári tisztséggel párhuzamosan eme egyházi méltóságot is Becketre ruházta.

A lépés ellen Henrik édesanyja, Matild német-római császárné, de még maga Becket is tiltakozott: „Bizonyos, hogy ha engem valaha ama méltóságra léptetnek elő, fel kell adnom vagy a király kegyét, vagy a szolgálatomat a mindenható Istennek.”

Henrik azonban minden ellenvetést lesöpört az asztalról, és az ellenkező canterburyi szerzeteseket is megfenyegette haragjával, ha „helytelenül” választanának érseket. A király szeme előtt egyetlen cél lebegett: trónja utódlásának biztosítása azáltal, hogy elsőszülött fiát még az ő életében megkoronázzák.

Ezzel el kívánta kerülni halálát követően azt a fajta belharcot, amely a normann hódítás óta egy kivételével (István, uralkodott 1135-1154) minden új angol uralkodó trónra lépését kísérte.

Az angol királyok koronázása kizárólag a canterburyi érsek joga volt, Henrik pedig Becket Tamás személyét látta biztosítéknak arra, hogy fia lesz a következő király.

A királynak csalódnia kellett: addigi engedelmes szolgája egyszerre vált Krisztus katonájává a világi hatalommal szemben: lemondott a kancellári címről, és kezdetét vette az állam és egyház harca.

A hagyományos kompromisszum, mely szerint az érsek a méltóságért cserébe engedelmeskedik a királynak, teljességgel fel lett rúgva.

Az érsek menekülése

A legnagyobb súrlódás pontja annak kérdése volt, hogy a világi vagy az egyházi bíróságok járjanak-e el a bűncselekményekkel vádolt egyházfiak ügyében.

Henrik ellenezte mind a sajátjával párhuzamos egyházi bíróságok létét, mind azt, hogy jellemzően enyhe büntetéseket szabtak ki „sajátjaikra”. Mind a király, mind az érsek hajthatatlan volt igazában.

1164-ben Henrik kísérletet tett arra, hogy megszabaduljon Beckettől: megvádolta a királyi hatalom megsértésével, valamint sikkasztással. Becket tudta: ha nem cselekszik gyorsan, hamar börtönben, majd holtan találhatja magát.

A Henrik uralkodásával kevésbé elégedett bárók közül többen is emlékeztették az érseket, mit tett a király apja, V. Gottfried Anjou grófjaként saját engedetlen klerikusaival: kasztráltatta őket, és nemi szerveiket maguk előtt egy teknőben hordozva kellett a gróf színe elé járulniuk.

Becket számára az ilyen rémképek jelentették az utolsó cseppet a pohárban: VII. Lajos francia király párizsi udvarába menekült, ahol szívesen fogadták.

VII. Lajos Henrik felesége, Aquitaniai Eleonóra első férje volt, aki többek között a fiúörökös hiánya okán vált el tőle, Henrik pedig még normandiai herceg volt csupán, amikor feleségül vette a nála 11 évvel idősebb nőt.

Lajos szívesen tört borsot Henrik orra alá nem csupán felesége személye miatt, de amiatt is, mert az angol uralkodó franciaországi birtokai által az ő alattvalójának is számított.

Lajos olyannyira volt jámbor és áhítatos, amennyire Henrik világi: nem csupán Becket Tamásnak biztosított menedéket, de III. Sándor pápának is, amikor 1159-ben a vitatott pápaválasztási eredmény miatt el kellett hagynia Rómát.

Sándor ugyanakkor Henriknek is hálával tartozott, aki Lajossal együtt támogatta őt a pápaságért való küzdelemben. Szüksége volt Henrik támogatására, és a Becket körüli vita igen nehéz helyzetbe hozta.

Habár vélhetően szimpatizált az egyház érdekeit szem előtt tartó érsekkel, óvatosnak kellett lennie. A következő évek során egyre halogatta csupán a döntést, miközben Henrik egyre indulatosabban szólította fel, hogy mentse fel Becketet tisztségéből, az érsek pedig sorra publikálta írásait Henrik „gonosz szokásairól”, amelyekkel aláássa az egyházat.

Becket félelmei végül beigazolódtak – mindössze két évvel Henrik szóban forgó levelének megírása után gyilkosság áldozata lett.

Az áttéréssel való fenyegetőzés tehát arra szolgált, hogy a pápa legyen végre hajlandó eltávolítani Henrik renitens érsekét méltóságából.

A fenyegetések korábban már beváltak Sándor esetében: nyolc évvel korábban Henrik diszpenzációért folyamodott Sándorhoz, hogy ötéves fia házasságot köthessen Lajos csecsemőkorú lányával, Margittal, ezáltal pedig Henrik rátehesse kezét Vexin megyére, amely Margit hozományának része volt.

Henrik ekkor azzal fenyegette meg Sándor követeit, hogy IV. Viktor ellenpápát fogja támogatni, ha nem kapja meg a diszpenzációt – a nyomásgyakorlás pedig bevált.

Henrik áttéréssel való fenyegetőzésére azonban – az ismert források alapján – III. Sándor nem reagált közvetlenül, ehelyett tovább kérlelte Henriket, hogy tárgyaljon Beckettel. Ez alkalommal tehát nem érte el a kívánt hatást a drasztikus változások kilátásba helyezése.

Muszlim angol király?

Az, hogy Henrik valóban beváltotta volna fenyegetését, igencsak valószínűtlen. A reálpolitika gyakorlott mestereként tudhatta, mennyi veszélyt rejtett volna magában egy ilyen lépés.

Szilárd uralma ellenére bajosan tudta volna muszlimként legitimálni jogát a keresztény Anglia koronájára, amelynek ráadásul egész feudális államszervezete a keresztény vallási kontextusban tett hűbéri eskükre és hasonló alá-fölérendeltségi viszonyokra épült.

Mindez igencsak ellentétben állt az iszlám világ ehhez viszonyítva nagyobb társadalmi mobilitásával és kevésbé merev struktúrájával.

Henrik személyes áttérése minden bizonnyal megkövetelte volna az egész ország uralkodó rétegének áttérését, ha a lakosságét közvetlenül nem is.

Ezen túl pedig az új vallással szemben ott állt volna a beágyazott keresztény egyház, több ezer pappal és szerzetessel, akik hirtelen minden fontos szerepüktől meg lettek volna fosztva.

Mindezeken túlmenően további számtalan kérdést vet fel a vallásváltás: vajon a latin maradt volna-e a lingua franca a Henrik által uralt területeken, vagy felváltotta volna idővel az arab? Új tananyag került volna-e bevezetésre az egyetemeken? Tovább fejlődött volna az új irány mentén az angol jogi hagyomány, vagy az addigi törvényeket teljes egészében lecserélték volna az iszlám törvénykezésre? Mely államokkal léphetett volna érdemen szövetségre, és mindennek milyen hatása lett volna a keresztes hadjáratokra?

Egy ilyen lépés óriási hatásainak elgondolására nem szükséges messzebb menni Henrik leszármazottja és névrokona, a római egyházzal szakító VIII. Henrik uralkodásánál.

Az anglikán egyház különválása több évszázadnyi vallási töltetű politikai konfliktust szült a szigetországban, amelynek végeredményeként még egy királyt (I. Károly) ki is végeztek alattvalói.

Az ellenségesnek tartott iszlámra való áttérés valószínűleg még ennél is kiszámíthatatlanabb következményekkel járt volna.

Habár természetesen voltak ebben a korban is áttérések a két vallás között, ezek jellemzően olyan területeken történtek, ahol a keresztény és az iszlám világ találkozott, és a két kultúrkör között mindennapos volt a párbeszéd.

Fontos emellett az is, hogy ezek az áttérők közemberek voltak, nem pedig uralkodók vagy egyéb hatalmasságok. Egy ilyen lépést még egy olyan mesterdiplomata sem tudott volna kivitelezni, mint II. Henrik.

A különös epizód alapján egy valami kétségkívül kirajzolódik Henrik személyéről: hogy mennyire keveset jelentett számára a vallás.

Habár babonás volt, egyáltalán nem volt vallásos: a krónikások szinte mind a szemére vetik viselkedését e téren, többek között azt is, hogy sosem bírt nyugton maradni mise közben. A király gyakran annyira unta magát, hogy rajzolgatni kezdett, vagy hozzá kérésekkel forduló személyeket fogadott.

A vallásváltással való fenyegetőzése arra is rávilágít továbbá, mennyire elutasította a pápai főséget, amely gyakran hatalma gyakorlásának útjában állt.

E tekintetben talán valóban tetszett is neki az iszlám vallás: a kereszténységgel szemben nem volt központi, államok feletti autoritása – nem létezett muszlim pápa, aki megakadályozhatta volna például renitens érsekének leváltásában.