Vakmerő mutatványnak indult, haditechnikai forradalmat hozott az első hajós le- és felszállás

A vakmerő aviátor korábban már szállt fel repülőgéppel egy hajóról. Most azt kellett bebizonyítania a szkeptikusoknak, hogy a nehezebbik feladat – a hajón való landolás – is kivitelezhető. Sikerrel is járt, örökre megváltoztatva a tengeri hadviselést.

Széllel szemben

25 kilométer/órás hátfélszél hasított kellemetlenül a USS Pennsylvania páncélos cirkálón rögtönözve felépített leszállópályán. A San Franciscói-öbölben horgonyzó hadihajó őrszemei úgy gondolták, ilyen időjárási viszonyok között nem fog sikerülni a mutatvány az apró Curtiss kétfedelű repülőgépnek. Miután megpillantották a körülbelül 350 méteres magasságban köröző gépet, úgy gondolták, a pilóta nem fogja megpróbálni a landolást.

Ő azonban 120 méterre ereszkedett, és elrepült a jelenetet figyelő admirális hajója mellett, a repülő oldalra billentésével „tisztelegve” közben. Aztán megfordult, és a USS Pennsylvania felé vette az irányt. A hitetlenkedve bámuló szemtanúk úgy hitték, „a pilóta majd távozik egy vagy két kör után.” Ahogy egy korabeli hírlap is megírta, „senki egy pillanatra sem gondolta, hogy megpróbál leszállni.” A dátum 1911. január 18. volt.

A pilóta, Eugene Ely a landolás után arról mesélt, hogy a jobbról érkező szél „elordított a leszállófelülettől, és már 30 yardon [27,4 méter] belül voltam a hajótól, mire kiegyenesedtem.” Mintegy 6 métert repült a hajón kialakított leszállópálya felett, mielőtt a kerekek először leértek.

A 26 éves amerikai Ely ezzel az első ember lett, aki repülőgéppel landolt hajón. Korábban olasz és francia kollégái sikertelenül próbálkoztak hasonló műveletekkel. Ely büszkeséggel jelentette ki, hogy tette „jó fényt vet a hazámra”, hozzátéve, hogy „a legfőbb vágyam volt, hogy az Egyesült Államok győzedelmeskedjen minden más nemzet felett a repülés eme terén.”

Egy órával a bravúrt követően Ely fel is szállt a barkácsolt kifutóról, és visszarepült San Brunóba. E mutatványt mindössze két hónappal korábban hajtotta végre először – szintén elsőként a világon –, amikor a USS Birmingham cirkálóról indulva a virginiai Norfolkba repült.

A Pennsylvania rögtönzött leszállópályáját a San Franciscói-öbölben lévő Mare Island-i haditengerészeti kikötőben építették, és egy centbe sem kerültek az amerikai flotta számára: a projektet teljes mértékben a Curtiss repülőgépgyártó finanszírozta. A fenyődeszkákból álló felépítmény 130 láb (39,6 méter) hosszú és 32 láb (9,75 méter) széles volt. Az egyik végén 10 láb (3 méter) hosszan lefelé dőlt a hajó tatjáról – összesen 4 láb (1,2 méter) magasságkülönbséggel –, túllógva a hajótesten. A repülőt 21 darab, egymás után keresztben elhelyezett, 50 fontos (22 kilogrammos) homokzsákokkal lefogott kötél lassította a leszállópályán. A kötelek 8 hüvelyk (20 centiméter) magasan voltak a pálya felett, a leszálló Curtiss aljára rögzített három kampó pedig beléjük kapott, és húzta maga után a homokzsákokat, amelyek így lelassították. Biztonsági intézkedésként a fedélzet mindkét oldalára nehéz vászonponyvát rögzítettek – arra az esetre, ha Ely „kizuhanna a gépből, ha az túl hirtelen állna meg”.

A repülőre emellett két ponton volt rögzítve, hátuljához pedig egy kisebb, hidroplánhoz való úszótest volt rögzítve, hogy – Ely szavaival – „ha a vízbe zuhannék, akkor a gép ne úgy merüljön el, mint egy [vadászó] kacsa.” A pilóta emellett egy kerékpárabroncsról vett belső gumit is a teste köré tekert indulás előtt, hogy könnyebben a felszínen tudjon maradni ilyen esetben.

Meggyőző bemutató

A hátszél által is gyorsított Ely 60 mérföld/óra (96,5 kilométer/óra) sebességgel közelítette meg a Pennsylvaniát. „Pont ahogy a túllógó részhez értem a tatnál” – mesélte Ely, „éreztem, ahogy a gép emelkedik, miközben leállítottam a motort.” A szárnyak alá kapó szél miatt tovább siklott a levegőben, mint szeretett volna, ami miatt a kampók Ely szerint csak a negyedik kifeszített kötélbe kaptak bele elsőként, a repülő pedig a tizenegyediknél állt meg a fedélzeten. Más beszámolók – és a fényképek tanúsága – szerint jóval több kötél „maradt ki” ily módon a leszállás elején. Ennek ellenére a művelet sikeres volt, a Curtiss nem futott túl a barkácsolt leszállópályán: valóban lehetséges volt a hajókon való landolás.

Ely a leszállást követően a megjelent fontos emberekkel és tisztek, valamint a Pennsylvania legénységének társaságában töltött némi időt. A pilótát és feleségét, Mabelt a kapitány, Charles F. Pond vendégelte meg ebédre. Ely elmondása szerint nem volt éhes, de a kihelyezett – alkoholmentes – puncsból jóízűen fogyasztott. Pond kapitány kijelentette, „a repülőgépek meg fogják határozni majd a jövő csatáit.” Úgy jósolta, minden flottában lesz legalább egy repülőgép-hordozó.

E. B. Barry ellentengernagy, a csendes-óceáni flotta parancsnoka már visszafogottabban gondolkodott: úgy értékelte, a repülőgépek legfeljebb felderítő szerepkört láthatnak el a tengeri hadviselésben, mivel a hajók páncélzata és védelme túlságosan erős ahhoz, hogy a repülőgépek kárt tudjanak tenni bennük: „Minden hadihajón több száz tengerészgyalogos van, és nem tartom észszerűnek, hogy a madáremberek elég közel tudnának jutni ahhoz, hogy hatékonyak legyenek (…) az ember és a repülőgép is a mélybe zuhanna.”

Egy óra elteltével Ely felszállt, és visszarepült San Brunóba. Ahogy 2000 lábra (600 méterre) emelkedett, lentről az öböl szinte minden hajójának szirénáját hallotta egyszerre felzúgni az úttörő mutatványa előtti tisztelgésként.

A becslések szerint mintegy 75 000 ember – San Francisco akkori lakosságának nem elhanyagolható része – gyűlt össze a parton, az egyik helyi lap szerint „minden egyes stég, viskó és móló zsúfolásig megtelt”, egyesek pedig a horgonyzó hajók kötélzetére is felmásztak.

Amikor Ely földet ért a San Brunó lóversenypályája, a Tanforan mellett sebtében kialakított katonai repülőtéren, katonák egy csoportja azonnal körbevette. „Felkaptak és a vállukra vettek” – írta, és egyenesen a támaszpontot irányító őrnagy sátrába vitték, ahol újabb lakoma állt készen az ő tiszteletére. A pilótának feltűnt, hogy az egyik tányér fejjel lefelé volt a megterített asztalon. Az egyik tiszt közölte vele a tényt: nem számítottak arra, hogy tényleg visszatér élve. „Jó éhes voltam, és a hadsereg kosztja jónak tűnt” – jegyezte meg Ely.

Első az elsők között

Ely bravúrja az első volt a számos repülési mérföldkő közül, amelyeket a San Franciscóban megrendezett tíznapos repülős találkozó során elértek a pilóták. A becslések szerint mintegy 200 000 érdeklődő érkezett autóval, vonattal és busszal, hogy a történelem egyik legelső nagyszabású légibemutatójának szemtanúja legyen. Az aviátorok szeme előtt az 50 000 dolláros fődíj is ott lebegett – ez több, mint másfél millió dollárt jelentene mai értéken. Négy századnyi gyalogságot is kirendeltek a találkozó idejére, hogy a haditengerészet mellett a szárazföldi erők is lássák, hogy a repülőgép valóban alkalmazható jelentősebb feladatokra is a harctéren. A katonák feladata a bemutatót irányító Frederick Scotford elmondása szerint az volt, hogy géppuskákkal és tábori lövegekkel „harcot utánozzanak a madáremberek ellen”.

Ez az esemény volt az első alkalom, hogy a hadügyminisztérium engedélyezte szövetségi csapatok részvételét egy civil repülős találkozón. Az úttörő aviátor Hubert Latham itt lett az első pilóta, aki átrepült a Golden Gate szoroson – a híres híd még nem épült meg ekkor. A katonák nagyméretű repülősárkányokat eresztettek fel, amelyekre aztán éles lőszerrel tüzeltek, ezzel leképezve a repülőgépekben a földről tehető károk mértékét.

Egy másik pilóta, Charlie Willard repülője mögött egy 30 méter hosszú. finom alumíniumhuzalt vonva szállt a levegőbe: ő lett az első repülős, aki egy földi rádióállomásról érkező üzenetet fogadott e kezdetleges antennával. Paul Beck százados, a hadsereg híradós tisztje Philip Parmalee civil pilótával szállt fel, és 150 méteres magasságból elküldte az első repülőről érkező rádiójelet, amelyet egy földi állomáson fogadtak – 100 km/h-s sebességgel repülve, ami a korban hallatlan sebességnek számított. A nyolc évvel korábban elsőként a levegőbe emelkedő Wright-fivérek idősebbike kijelentette, hogy több száz kilométeres sebességre alkalmas repülőgépek is megépíthetők lesznek egyszer, dacára annak, hogy ő és testvére első repülésükkor mindössze 11 km/h-s csúcssebeséget értek el.

Roy Stover, a haditengerészet hadnagya lett a flotta első tisztje, aki a levegőbe emelkedett, miután Walter Brookins – a Wright-fivérek első tanítványa – mellett elhagyta a földet. Az újságok „egy titokzatos Foster hadnagyot” is megemlítettek, aki egy puskát vitt magával a repülőgépre, és a levegőbe felengedett sziluettcéltáblákra tüzelt, némelyiket el is találva. A kutatók többsége úgy véli, hogy „Foster hadnagy” valójában ugyancsak Ely volt, álnéven. Ugyancsak e bemutatón hajtották végre az amerikai történelem első légibombázási gyakorlatát. Az egyik lap ezt úgy kommentálta, „a washingtoni haditengerészeti minisztériumnak azon nagyszabású feladatra kell összpontosítania, hogy valamiféle védelmet biztosítson a szárnyaló halál ellen.”

Ely a Pennsylvanián végrehajtott mutatványa volt viszont az, amely az egész világ figyelmét felkeltette, mivel egy új korszak kezdetét jelentette. „Egyszeriben megváltoztatta a tengeri hadviselés egész elméletét” – írta az egyik újság.

Eugene Ely mintegy tíz hónappal később, 1911 októberében életét vesztette a Georgia állambeli Maconnél egy repülőszerencsétlenségben. 1932-ben a Kongresszus posztumusz kitüntetésben részesítette a Kiemelkedő Repülőskereszt (Distinguished Flying Cross) formájában, amelyben a leghősiesebb tetteket végrehajtó repülősök részesülhetnek. 1961-ben az amerikai posta bélyeget bocsátott ki emlékére a korszakalkotó mutatvány 50. évfordulója alkalmából. A washingtoni Air and Space Museum szintén kiemelt figyelmet fordít Ely-ra az állandó tárlatának anyagában.