Új londoni tárlat vizsgálja Marilyn Monroe képzőművészeti örökségét

Marilyn Monroe huszadik századi képzőművészetre gyakorolt, eddig kevésbé kutatott hatását mutatja be a londoni National Portrait Gallery júniusban nyíló kiállítása és az ahhoz kapcsolódó átfogó kötet. Rosie Broadley kurátor kutatásai rávilágítanak, hogy a popkulturális ikon vizuális ábrázolása jóval túlmutat a hollywoodi filmeken, és a színésznő a modern művészettörténet egyik legkitartóbb motívumává, valamint saját imázsának tudatos formálójává vált.

A június 4. és szeptember 6. között látogatható „Marilyn Monroe: a Portrait” című tárlat olyan meghatározó alkotók munkáin keresztül elemzi a jelenséget, mint Andy Warhol, Willem de Kooning vagy Rosalyn Drexler. Bár Monroe 1962-ben, 36 éves korában bekövetkezett halála után Andy Warhol világhírű szitanyomatai (például az arany háttérrel készült, bizánci szenteket idéző Gold Marilyn Monroe) szakrális magasságokba emelték a színésznő arcát a populáris kultúrában, a kutatás hangsúlyozza, hogy a kortárs képzőművészek már jóval korábban felfedezték maguknak a témát. Willem de Kooning például már 1954-ben, személyes találkozásuk előtt megfestette a sztárt monumentális, női alakokat ábrázoló sorozatának egyetlen nevesített darabjaként.

A hagyományos, sokszor idealizált pop-art ábrázolások mellett a kiállítás a Monroe életét övező brutalitást és a szórakoztatóipar árnyoldalait is bemutatja, többek között a tavaly elhunyt Rosalyn Drexler alkotásain keresztül. A gyűjtés kiterjed a formabontó, kísérletező művekre is, mint amilyen Philippe Halsman fotográfus és Salvador Dalí közös, 1952-es abszurd kollázsa, vagy Joseph Cornell amerikai művész talált tárgyakból készült tisztelgő asszamblázsai.

A brit kurátori koncepció kifejezett célja az amerikai fókuszú kánon újraértékelése is: a tárlaton kiemelt helyet kapnak Pauline Boty, a brit pop-art mozgalom egyik úttörőjének munkái, aki az Egyesült Államokban a mai napig viszonylag ismeretlennek számít a Monroe-kutatók körében.

A projekt alapvetően cáfolja azt a sztereotípiát, miszerint a színésznő csupán passzív tárgya lett volna a vizuális művészeteknek. A kötetben szereplő fotográfiai anyagok – különösen az Eve Arnoldhoz köthető felvételek – bizonyítják Monroe aktív, tudatos közreműködését saját képének megalkotásában. Griselda Pollock brit művészettörténész a kötetben megjelenő elemzésében rámutat: a festőkre és kortárs alkotókra (köztük Lee Krasnerre) gyakran nagyobb hatást gyakoroltak a színésznő által performatív módon, a fotósokkal együttműködve létrehozott állóképek, mint maguk a mozgóképes hollywoodi alakítások.

A londoni intézmény kiállítása és a Monroe-hagyatékkal közösen kiadott monográfia így együttesen bizonyítják, hogy a huszadik század egyik legismertebb alakjának öröksége nem pusztán a mozitörténet része, hanem a kortárs művészet és a vizuális kultúra egyik legösszetettebb katalizátora is egyben.