„Tündér” torz tükörben - Változó Sisi-képek a filmvásznon
Erzsébet királyné magyarországi kultusza már életében megkezdődött, a bécsiek viszont az utolsó éveiben nem sok érdeklődést mutattak iránta. Ez akkor változott meg, amikor 1898. szeptember 10-én merénylet áldozata lett. Hamarosan felismerték, hogy a boldogtalan császárné története rendkívül „piacképes”, és tömegével kezdték el árusítani a portréit, valamint az arcképével díszített emléktárgyakat. Már a halálát követő évben megjelentek az első róla szóló könyvek, hamarosan pedig regények, színházi darabok és némafilmek hősnője lett, amelyek a valóság elemeit átírva, romantikus színezetben mesélik el az életét.
Először 1920-ban, a Das Schweigen am Starnbergersee (Néma csend a Starnbergi-tónál) című alkotásban jelent meg a filmvásznon a híres koronafrizuráját viselő, rejtőzködő, mélabús császárné alakja, aki bevallja a főszereplőnek, II. Lajos bajor királynak, hogy ugyanolyan magányos, mint ő. Egy évvel később pedig – szintén Ralf Raffé rendezésében – elkészült az első némafilm, a Kaiserin Elisabeth von Österreich, amelynek címszereplője lett.
Egy kis flört belefér?
A forgatókönyv a császárné unokahúga, Marie Louise von Wallersee-Larisch emlékiratai alapján és segítségével íródott. A filmben önmagát alakító, 62 éves Larisch grófné, aki az 1889-es mayerlingi tragédiában játszott szerepéért kegyvesztett lett, a saját nézőpontjából és főként magánéleti elemekre koncentrálva mutatta be Erzsébetet. A magas és karcsú Carla Nelsen színésznő alakításában a császárné sokat jótékonykodik, de időnként fölényes, és szívesen flörtöl férfiakkal. A valóságban viszont még az udvartartás azon tagjai is tudták, hogy a házastársi hűség szobrát lehetett volna róla megformálni, akiktől a hűtlenségéről szóló rosszindulatú pletykák kiindultak.
Larisch grófné tekintélyes honoráriumot kapott azért, hogy kiteregesse nagynénje magánéletét, ennek köszönhetően ekkor adták el először „bulvártermékként” a császárnét. A Berlinben bemutatott, szenzációhajhász alkotást sem Ausztriában, sem hazánkban nem játszották a mozik. A német filmgyár több bécsi vállalatnak ajánlotta fel a vetítés jogát, de az osztrák bizottság méltatlannak és kegyeletsértőnek bélyegezte a mozgóképet, és gyorsan vissza is küldte Berlinbe. Akkoriban úgy gondolták, illetlen dolog egy uralkodóné privát életét és érzelmeit bemutatni, még akkor is, ha a jelentősen kiszínezett valóság csupán odáig merészkedik, hogy a filmvásznon Sisi szorosan közel húzódva áll imádójához, aki megcsókolja a kesztyűt viselő kezét.
Az 1931-ben bemutatott Elisabeth von Österreich történelmi riportként tüntette fel magát, de csak meglehetősen összefüggéstelen epizódokat jelenített meg Erzsébet életéből, a tényeket szinte teljesen figyelmen kívül hagyva. Még ennyire sem törekedett a történelmi hűségre a császár és Sisi megismerkedésének és eljegyzésének történetét feldolgozó amerikai zenés vígjáték, az 1936-os The King Steps Out (A király kilép), amelyet az osztrák származású Josef von Sternberg készített részben Ernst Marischka forgatókönyve alapján. A tizenöt és fél éves Erzsébet az akkor már harmincas évei végén járó, szőke hajú Grace Moore alakításában egy öntudatos, érett nő, aki flörtöl a férfiakkal, és nem fedve fel kilétét éjjeli vurstliba megy a császárral. A valóságban viszont Sisi félénk és gátlásos volt, és rettegett az előtte álló császárnéi szereptől. Imponált neki, hogy felfigyelt rá az uralkodó, aki iránt hamarosan maga is romantikus érzelmeket táplált, mégis alig hallhatóan mondta ki az oltár előtt a boldogító igent.
A méltó és a klasszikus
Az első alkotás, amely méltó módon ábrázolta a császárnét, az Erzsébet királyné (1940) Podmaniczky Félix rendezésében. A korabeli újságok helyeslően írták, hogy a film „finom és ízléses tolmácsolásában” idézi fel az uralkodóné alakját, aki „obeliszk-szerűen, egyedül és összehasonlíthatatlanul” emelkedik ki a körülötte lévők közül. A cím ellenére nem a „csupa jóság, csupa szív” királyné „hattyúsan fehér alakja” állt a középpontban szomorkás bájával, hanem a Tolnay Klári által alakított Latkóczy Ida (Sisi legfőbb bizalmasa, Ferenczy Ida alteregója). A sajtó szerint Karády Katalin „dekoratívan és a külső hasonlatosság minden valószínűségével” személyesítette meg Erzsébetet. Az alkotás bemutatja a magyar nép még akkoriban is meglévő szeretetét a királyné iránt, aki a források szerint édesen csengő hangú, halk szavú és jóval lágyabb vonású volt, mint az őt megjelenítő színésznő. A filmet csak Magyarországon mutatták be, így nem arathatott világsikert.
A máig legnépszerűbb, Erzsébetről szóló produkció, a Sissi első részét 1955-ben kezdték vetíteni a mozik, majd azt 1956-ban és 1957-ben folytatások követték. A forgatókönyvíró és rendező, Ernst Marischka elsődleges célja az volt, hogy a második világháború és az azt követő német megszállás borzalmait néhány órára feledtesse a nézőkkel egy távolabbi, megszépített múltba visszarepítve őket. Az ő császárnéja fiatal, naiv, érzelmes és szókimondó nő, aki szerelmes a férjébe, de fuldoklik az őt körülvevő udvari környezettől. Annak ellenére, hogy a két Erzsébetet a becenevük helyesírása is megkülönbözteti egymástól, a nézők jelentős része teljesen azonosította a történelmi és a filmbeli császárnét. Habár a valódi Erzsébetben és az őt alakító színésznőben nem sok közös vonás volt, mindketten rendkívül bájosak voltak, és lényük magával ragadta az embereket. Így amilyen felejthetetlen volt az igazi Sisi, olyan felejthetetlen lett az elképzelt vagy épp bizonyos tekintetben leegyszerűsített Sissi Romy Schneider alakításában, aki 1973-ban még egyszer eljátszotta a szerepet. Luchino Visconti Ludwig című filmdrámájában már érett nőként láthatjuk a vásznon Erzsébetet, aki gondolkodásában jóval megelőzi a korát, titokzatos, lázad az őt korlátok közé szorító, képmutató udvar ellen, ugyanakkor boldogtalan, meg nem értett és magányos. Visconti Sisije már több szempontból közelebb áll a valódi császárnéhoz, habár sokkal provokatívabb nála.
Ezekért kár volt
Xaver Schwarzenberger 2009-es kétrészes alkotása, a Sisi a történelmi tényeket sajátságosan írta át. Habár – az előbbihez hasonlóan – romantikus tündérmese, kevésbé cukormázas, hiszen megjeleníti a háború borzalmait, emellett gyermekét elveszíteni és gyászolni is látjuk a császárnét, akit ezúttal Cristiana Capotondi személyesít meg. A film ugyanazt a periódust dolgozza fel, mint Marischka trilógiája, de nem annyira sikeresen. Sisi merész, karakán és kezdeményező, sokkal inkább egy mai modern nő, mint a valódi császárné megfelelője.
Az elmúlt években két kísérlet is született arra, hogy lekörözze a Sissit, és egy reálisabb Erzsébet-képet mutasson. A modern megközelítésnek azonban nemcsak a XIX. század sajátosságai estek áldozatul, hanem a történelmi hitelesség is. A német RTL csatorna Sisi című televíziós sorozatának (2021) császárnéja Dominique Devenport megelevenítésében már szexuálisan is felvilágosult, holott a nemi élet rejtelme tabu volt a lányok számára, de még az asszonyoknak sem illett beszélni róla. Sisi különböző kalandok közepette állja meg a helyét, még a tömlöcből is sikerül kiszabadulnia. A Netflix 2022-es feldolgozása, A császárné Erzsébetje Devrim Lingnau megszemélyesítésében szintén vakmerő, bátor és öntudatos. Mindkét sorozatban egy teljesen fiktív univerzumban láthatjuk a főhőst, ráadásul annyira modern és tabudöngető nő lett belőle, hogy már rá sem ismerünk.
A 2022-es Fűző sokkal inkább a szerelem nélküli házasságban és a szerepek fogságában rekedt, egy mai negyvenéves nő krónikája, semmint Erzsébeté. Marie Kreutzer Sisije küzd az öregedés ellen, és a boldogságot keresve testi-lelki felszabadulásra vágyik. Úgy bújik bele újra és újra mindennapi szerepeibe, ahogyan a fűzőbe, amely szorítja, mégis ő maga húzatja mindig szorosabbra, és mindaddig igényli, mígnem képes lesz azt levetve kitörni a korlátai közül. Tényekből felépített fikcióban, egy posztmodern valóságban láthatjuk ezúttal a császárnét, akinek számos tulajdonságát kifordítja és felerősíti a rendező, így a Vicky Krieps által játszott Sisi önmaga paródiájává válik: súlyosan depressziós és kiszámíthatatlan, nem jól bánik a környezetével, sőt még heroinfüggő is. Hiába vannak sokan körülötte, ő elszigetelt és magányos. Ebben hasonlít a Karády Katalin által játszott királynéra, de az osztrák Fűzőben a méltóságát elvesztve és a lényéből eredő kedvességet sárba tiporva látjuk őt viszont.
Hitelesebb a hazai
Az újabb kísérletek tehát lényegében kudarcot vallottak. Ernst Marischka Sissije negédes, túlidealizált formában, mégis hitelesebben mutatja be a császárnét, mint a filmipar jelenkori termékei, amelyekben úgy viselkednek a szereplők, ahogyan még ma sem szokás az európai királyi udvarokban, nemhogy másfél évszázaddal ezelőtt. Sisi a mai kor igényeinek megfelelően jelenik meg az új filmekben, de teljesen elrugaszkodva a valós Erzsébettől, így még annak illúziójától is megfosztva érezzük magunkat, hogy legalább néhány percig az igazi császárnét látjuk.
Úgy tűnik, a magyaroknak többet jelent Erzsébet királyné, mint a németeknek vagy az osztrákoknak, mert a második róla készült hazai alkotás, A merénylet (2018) Sisije Kováts Adél megszemélyesítésében – habár külsőleg most sem hasonlít magára, mégis – méltóságteljes és kedves, sőt annyira valódinak tűnik, hogy igazán szívszaggatónak érezzük a halálát. Pajer Róbert ötvenperces televíziós filmdrámája méltó módon és hitelesen mutatja be a királyné utolsó napjait. A film sikert aratott a magyar Erzsébet-rajongók körében, és külföldi bemutatásra is érdemes lenne.
A szerepeinek való megfelelés helyett a történelmi Erzsébet az önmegvalósításért küzdött – verseket írt, és kiváló lovas volt. Korát meghaladó gondolkodása, valamint az, hogy ki tudott vívni egy bizonyos függetlenséget a férjétől, a filmvászon vonzóvá tette, és személye feminista ikonná vált az elmúlt fél évszázad során. Az alkotók újra és újra igyekeznek a császárné emberi oldalát megragadni, de a Sisi-kép elkerülhetetlenül torzul, ha a saját szeszélyeik és koruk igényei szerint formálják meg a karakterét. Még mindig várat magára egy olyan hiteles forrásokon alapuló alkotás, amelyben a XIX. század második felének jellegzetességei közepette a valós Erzsébet alakját látjuk a filmvásznon, egy olyan Sisit, aki nem akar megfelelni másnak – még a kultuszának sem –, csakis saját magának.
Ez is érdekelhet
A cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2024. tavasz (Tróntól a Szentszékig) számában jelent meg.
