Totális agymosással képezték könyörtelen gyilkosokká a náci Einsatzgruppék tagjait

Hasonlóan más történelmi eseményekhez, a holokauszt említése is meghatározott képeket idéz fel bennünk. A legtöbb embernek a koncentrációs táborokban fellelt hullatömegek jutnak eszébe. Csakhogy a népirtás nem a gázkamrákban vette kezdetét, hanem négy (A, B, C, D), Einsatzgruppe (bevetési csoport) néven hírhedtté vált halálosztag létrehozásával. Az SS vezetője, Heinrich Himmler és az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője, Reinhard Heydrich által létrehozott különítmények az előretörő német hadsereg által megszállt területeken tevékenykedtek, együttműködve a hadsereg egységeivel, illetve helyi milíciákkal. A németek 1943 tavaszán kezdték meg visszavonulásukat a szovjet területekről. Eddig az időpontig az Einsatzgruppék 1,25 millió zsidót és több százezer lengyel, litván, lett, észt és szovjet civilt gyilkoltak meg, nem kímélve a hadifoglyokat sem. Az Einsatzgruppék története abba az alapvető, a holokauszttal kapcsolatosan felmerülő problémakörbe enged betekintést, hogy hétköznapi férfiak hogyan voltak képesek hidegvérrel lemészárolni emberek tömegeit. Az Einsatzgruppék tagjaiban egy sajátos motivációt fejlesztettek ki a gyilkolásra.

Alapos rosta

1941 tavaszán, a Szovjetunió elleni hadjáratra történő felkészülés jegyében, az Einsatzgruppékat átalakították katonai egységekké. A cél azonban nem az volt, hogy köznapi értelemben vett katonaként harcoljanak; gyilkolásra lettek kiképezve. Richard Rhodes A halál mesterei című könyvében beszámol arról, ahogy 1941 kora májusában a keleti fronton történő bevetésre kiválasztott Einsatzgruppe-jelölteket a német határőrség kiképző iskolájában gyűjtötték össze a szászországi Pretz városában.

A jelölteknek nem árulták el leendő megbízatásukat, azonban addigi pályájuk közös vonásai sok mindent sejtetni engedtek. Szép számmal voltak olyanok, akik az SS Lengyelországban bevetett különítményeiben szolgáltak korábban, továbbá előnyt jelentett az orosz nyelv ismerete. Egész csoportok érkeztek a Berlin-Charlottenburg SS-vezetőképző iskola növendékei közül, illetve a Gestapo és a Kriminalpolizei soraiból. Egy-egy kegyetlenségéről hírhedt új növendéktől korábbi egységeik megkönnyebbülve szabadultak meg.

Az Einsatzgruppék, valamint a Sonderkommandók és Einsatzkommandók (az Einsatzgruppék alegységei) vezetőit Himmler és Heydrich választották ki. Jelentős részük jogász volt, ezen kívül nagy számban voltak köztük orvosok, tanárok; legtöbbjük doktori címmel rendelkezett.

Az SS újoncok pretz-i napjaikat megelőző képzése remekül felkészítette őket az Einsatzgruppéknak szánt új küldetésre. Az északi népek felsőbbrendűségét és az uralkodó faj létét hirdető náci fajelmélet élő megtestesüléseként tekintettek az SS kötelékében szolgálókra. Az SS felvételre váró jelöltjei alapos vizsgálatokon és ellenőrzéseken estek át.

Be kellett nyújtaniuk szüleik, testvéreik politikai múltjáról készült feljegyzéseket, felmenőik hovatartozására vonatkozó igazolásokat 1750-ig visszamenően, fizikai vizsgálataik eredményeit, valamint a Hitlerjugend által készített bármely egyéb jelentést, dokumentumot. Ezen kívül megfelelő egészségügyi igazolással kellett alátámasztaniuk, hogy sem szüleik, sem más családtagjuk nem szenvedett örökletes betegségben. Végezetül csatolni kellett az összes közül talán legfontosabbnak tekintett iratot, a faji bizottság által kiállított igazolást. A vizsgáló bizottság SS-tisztekből, antropológusokból és orvosokból állt.

Maga a hosszadalmas kiválasztási folyamat és a felvétel a kötelékbe is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az újdonsült tagok felsőbbrendűnek képzeljék magukat. Kizárólag kitűnő egészségi állapotnak örvendő, „tisztavérű” németek jöhettek szóba. Kiváló személyiség, büntetlen előélet és a nemzetiszocialista doktrínákban való alapos jártasság jelentették a további feltételeket.

A felvételt nyert jelölteknek alkalmassá kellett válniuk arra, hogy készek legyenek habozás nélkül végrehajtani bármely, mégannyira elrettentő vagy borzalmas feladatot. Az SS-tagok mind készen álltak arra, hogy a Führer bármely parancsát vakon teljesítsék. Olyan oktatásban részesültek, melynek keretében a múlt a náci faj- és Lebensraum- (Élettér) elmélet tükrében került ismertetésre. Miközben a dicső múltat méltatták, az újoncok számára minduntalan azt hangsúlyozták, hogy a zsidók és a szlávok már ősidők óta Németország ellenségei voltak.

1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót. A már készenlétben álló Einsatzgruppék szorosan követték a Wehrmacht feltartóztathatatlanul masírozó oszlopait. Három nap leforgása alatt a szászországi kiképzőintézmények kiürültek, és valamennyi Einsatzgruppe megkezdte küldetésének végrehajtását.

A Szovjetunió inváziójának kezdeti hónapjaiban a Wehrmacht hihetetlen gyorsasággal foglalt el hatalmas területeket. Az Einsatzgruppe A Kelet-Poroszországból indult, egységei Litvániában, Lettországban és Észtországban kezdték meg működésüket. A Varsóból induló Einsatzgruppe B néhány egysége Vilnius és Grodno érintésével 1941. július 5-én érte el Minszk városát. Az Einsatzgruppe B további egységei Breszt-Litovszk, Szlonyim, Baranovicsi városai mentén jutottak el ugyanide, majd Dél-Belorusszia felé haladtak tovább; a későbbiekben pedig eljutottak egészen Brjanszk, Kurszk, Orel és Tula városokig.

A megtett út során az Einsatzgruppék az általuk érintett összes településen emberek tömegeit gyilkolták halomra; zsidókat, cigányokat, kommunista aktivistákat és hadifoglyokat. Az Einsatzgruppe C Felső-Sziléziából indulva, Krakkó érintésével jutott el Ukrajna nyugati részébe. Két alegysége, az Einsatzkommando 5 és 6 Lvivbe érkezve zsidók elleni pogromot hajtottak végre az ukrán nacionalisták segítségével. A Sonderkommando 4b szervezte meg a ternopili és zolocsivi tömeges kivégzéseket, mielőtt folytatták volna útjukat kelet felé. Szeptember 29-én és 30-án a Paul Blobel által vezetett Sonderkommando 4a Babin Jarnál 34 000 kijevi zsidót mészárolt le.

A XI. hadtesthez tartozó Einsatzgruppe D tagjai útjuk során először Ukrajna déli részén (Mikolajiv és Herszon városában), majd a Krímben (Szimferopol, Szevasztopol és további helységekben), valamint Krasznodar és Sztavropol régiókban mészárolták halomba az embereket. A zsidó hadifoglyokat elkülönítették a többi fogolytól, és az átmeneti táborokban rövid időn belül kivégezték őket.

Az Einsatzgruppe-tagokat maradéktalanul tájékoztatták Joszif Sztálin 1941. július 3-ai beszédéről, melyben a Szovjetunió egész civil lakosságát a németek elleni erőszakos szembenállásra, szabotázsakciókra, gerillaharca szólította fel. A katonák tudták, hogy a zsidók különösen aktívan vettek részt ezekben az akcióban, ahogyan azt később számos zsidó történész büszkén elismerte. Mindez az Einsatzgruppék motivációját csak tovább erősítette.

Gyilkos küldetés

Az Einsatzgruppék kelet felé tartva az útjukba akadó minden politikai funkcionáriust azon nyomban agyonlőttek. A nemzetiszocializmus ellenségeinek minősített hadifoglyokat a Wehrmacht átadta az Einsatzgruppéknak, akik aztán végeztek velük. Hasonlóan gyors megoldásokat alkalmaztak a zsidók, cigányok, illetve a meglehetősen homályos jelentésű, „nemkívánatos” jelzővel illetett személyek likvidálása során is.

Az Einsatzgruppék bevett módszere volt, hogy első lépésként pogromot hirdettek, kihasználva a helyi lakosokban bujkáló antiszemitizmust, illetve a zsidókkal szembeni ősrégi sérelmeket. Sok zsidóval maguk a helyiek végeztek; ilyenkor az Einsatzgruppéknak elegendő volt a háttérből támogatni és megfigyelni az eseményeket. Mivel alkalmi kivégzések révén az erre kárhoztatott emberek eliminálása nagy számuknál fogva nem volt megoldható, egyre több helyen tömegmészárlások útján kísérelték meg a kérdést megoldani.

A megsemmisítés módszerei nem sokban tértek el. A tömeges agyonlövést, a mészárlás leggyakrabban alkalmazott módját, Hermann Grübe, egy ukrajnai építőipari vállalat igazgatásával megbízott német mérnök a következőképpen írta le a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt:

„Megkerültem a dombot, és egy hatalmas sírral találtam szemközt magamat. Az emberi testek szorosan egymáshoz préselve, illetve egymás tetejére halmozva feküdtek, sokuknak csak a feje látszódott. Szinte valamennyinek véres volt a válla a fejükből szivárgó vértől. Néhányan még a kivégzés után is mozogtak. Kezüket felemelték, vagy fejüket igyekeztek felfelé fordítani, így jelezve, hogy még életben vannak. A gödör már kétharmadig megtelt. Becslésem szerint körülbelül 1000 ember lehetett benne.”

„Szememmel a kivégzésért felelős személy után kutattam. Egy SS katonát pillantottam meg, aki a gödör keskenyebb végén ült, lábait a gödörbe lógatva. Géppisztolyát az ölébe fektette, miközben cigarettázott. Az embereknek, teljesen meztelenre vetkőztetve, a gödör agyagfalába vájt néhány lépcsőn kellett lemászniuk, majd az ott fekvő emberek feje tetején lépdelve igyekeztek az SS katona által kijelölt helyre. Lefeküdtek a halott vagy sebesült emberek elé; néhányan megérintették azokat, akik még éltek és halk hangon néhány szót szóltak hozzájuk.”

„Hirtelen puskaropogás törte meg a csendet. Lenéztem a gödörbe, és csak rángatózó testeket és a fejüket oldalra billentve mozdulatlanul fekvő halottakat láttam az előttük legyilkoltak holttestei tetején elterülve. Tarkójukból vér folyt. Meglepett, hogy nem utasítottak távozásra. Láttam, hogy a közelben bámészkodik két-három egyenruhás levélhordó is. Már érkezett is a következő szállítmány. Lemásztak a gödörbe, felsorakoztak az utolsó áldozatok felett, majd őket is agyonlőtték.”

„Amikor a dombot megkerülve visszasétáltam, láttam, hogy újabb teherautónyi embert hoztak. Sok volt köztük a beteg és a gyenge. Egy idős, csontsovány asszonyt vettem észre. Meztelen emberek cipelték a bénultnak tűnő nőt, és a domb háta mögé vitték. Sarkon fordultam és visszavezettem Dubnóba. Következő reggel, amikor ismét ellátogattam a helyre, úgy harminc meztelen ember feküdt a gödörtől körülbelül 30-50 méternyi távolságban. Néhányan közülük még életben voltak; egyenesen meredtek maguk elé. Mintha sem a reggel hűvösségét, sem vállalatunk körülöttük álló alkalmazottait nem észlelték volna.”

„Egy húsz év körüli lány szólított meg, és arra kért, hogy adjak neki ruhát, és segítsek neki megszökni. Ebben a pillanatban egy nagy sebességgel közeledő autó zaját hallottuk meg; egy SS osztag érkezett. Ekkor eljöttem a helyszínről. Tíz perccel később a gödör környékéről lövéseket hallottunk. A még életben lévő zsidóknak megparancsolták, hogy a holttesteket dobják be a gödörbe; majd nekik is oda kellett feküdniük, mielőtt őket is tarkón lőtték.”

Az Einsatzgruppék gyilkos küldetésüket fényes nappal, a helyi lakosok szeme láttára hajtották végre. Csupán visszavonulásuk megkezdését követően igyekeztek a németek eltüntetni az általuk elkövetett gaztettek nyomait. Ez a Sonderkommandók feladata volt: felnyitották a tömegsírokat, kiásták és elhamvasztották a holttesteket, majd a hamvakat a földeken szétszórták, vagy patakokba öntötték.

Új likvidálási megoldások

A főbelövéssel történő kivégzések – különösen, amikor nőkről és gyermekekről volt szó – mentálisan rendkívül megterhelőek voltak sok Einsatzgruppe-tag számára. Ezen a szeszes ital nagymértékű fogyasztása sem tudott segíteni. Voltak, akik öngyilkosok lettek, míg mások áthelyezésüket kértek más egységekhez.

Kezdetét vette a kísérletezés, hogy olyan módszert találjanak, amely a hóhérokra nehezedő lelki nyomást csökkenteni tudná. Egyes osztagok mésszel (kalcium-hidroxid) kísérleteztek. Az elgondolás az volt, hogy a gödörben egymáson fekvő áldozatokra meszet kennek, majd vizet engednek rájuk. A kálcium-hidroxid a vízzel reakcióba lépett, és gyakorlatilag lemarta az áldozatok húsát. Ezzel a módszerrel hamar felhagytak a borzalmas látvány miatt, hiszen az emberek még éltek, amikor a vizet rájuk öntötték.

Miután a tesztelt módszerek nem bizonyultak elég eredményesnek, 1941 augusztusában az RSHA alternatív kivégzési módszerek kidolgozásába kezdett Berlinben. Ennek eredményeképp kezdték el alkalmazni az elgázosító teherautókat (ezek olyan teherautók voltak, melyek hermetikusan lezárható csomagterébe bevezetésre került a kipufogógáz).

Rövid időn belül valamennyi Einsatzgruppét ilyen teherautókkal látták el. A gépjármű kipufogócsövéből távozó szén-monoxidot egyenesen a lezárt utastérbe vezették, ahol az áldozatok tartózkodtak. Az elgázosítás körülbelül tizenöt-harminc percet vett igénybe. Ez alatt az idő alatt a teherautó a beszállás helyétől az előre előkészített sírokhoz hajtott.

A főbelövéses kivégzések folytatódtak, kiegészülve a teherautókkal történő elgázosítással. Az elgázosító teherautók jelentették a koncentrációs táborok gázkamráinak előszobáját. Az elgázosító helyiségekkel ellátott koncentrációs táborok működésének megkezdése után az Einsatzgruppéknak a zsidók lemészárlásában betöltött szerepe egyre inkább háttérbe szorult. 1942 elejétől ezeket a különítményeket a szovjet partizánok elleni harcokban vetették be.

Az Einsatzgruppék tevékenységét a brutalitás és pusztítás fémjelezte. Mélyen beléjük ivódott az ideológia, mely alapján a zsidókat, szlávokat, partizánokat és bolsevikokat a német népet fenyegető ellenségnek, illetve náluk alacsonyabb rendűeknek tekintették.

Kiképzés és agitáció révén egy sajátos motivációt fejlesztettek ki az erőszakos cselekmények végrehajtására. A speciális motiváció révén nemcsak a gyilkolás nem okozott számukra nehézséget, de még az áldozataikkal való kegyetlen és könyörtelen bánásmódtól sem riadtak vissza.

A halál gépezete

Végeredményben megállapítható, hogy az Einsatzgruppék egy olyan Németország termékei voltak, amelyet az I. világháború, a jóvátétel és a globális depresszió gazdaságilag tönkretett, és ahol nemzeti meggyőződéssé vált, hogy mindezért alapjában véve a zsidók voltak felelősek.

A nemzeti szocializmus által hirdetett ideálon felnőve, a fiatalságra jellemző naivitással, a katonai szolgálat révén megélt büszkeség és fontosságtudat talaján, az Einsatzgruppék tagjai totálisan azonosultak az Adolf Hitler által propagált ideológiával. Könnyedén elfogadták Hitler antiszemitizmusát, és a zsidók kitelepítésére irányuló törekvését, azáltal, hogy a fajok között az élettérért folytatott küzdelem szélesebb kontextusába helyezték a kérdést.

Osztották Hitler azon meggyőződését is, hogy a zsidók saját állam hiányában, parazitaként élősködtek a felsőbbrendű fajok által létrehozott államokon. Elfogadták, hogy a bolsevizmus Németország és Európa fennmaradását veszélyeztette. Kötelességüknek tartották a fentiekben taglalt fenyegetések eliminálását.

Ha akadtak is olyanok, akik felmentésüket vagy áthelyezésüket kérték a halálosztagokból, mások örömest vették át helyüket. Az újoncok elképesztő gyorsasággal tudták maguk mögött az erőszakosságra szocializálódás egyes fokozatait, hiszen egy egész államapparátus állt e rendszer szolgálatában. Amikor valaki olyan mélyen azonosul egy üggyel, hogy bármire kész annak érdekében, akkor az nyugodtan kijelenthető, hogy speciális motiváció hajtja.

Az Einsatzgruppék által feljegyzett számok képet adnak gaztetteik nagyságrendjéről. Két év leforgása alatt naponta több mint 1350 embert öltek meg. Ezeknek a férfiaknak, nőknek, gyermekeknek az ezreit először ki kellett válogatni, össze kellett gyűjteni, fogva kellett tartani, majd kivégzési helyükre elszállítani. Meg kellett őket számolni, vagyontárgyaikat elvenni, lelőni, elgázosítani, majd eltemetni őket.

A temetéssel még nem volt vége a feladatnak, mivel a kivégzettek minden vagyonát be kellett gyűjteni, be kellett csomagolni, majd a Harmadik Birodalomba kellett szállítani. Végül, könyvelést vezettek valamennyi tranzakcióról. Minderről részletes feljegyzéseket és jelentéseket kellett készíteni. Az Einsatzgruppék hozzáállását jól illusztrálja Otto Ohlendorf SS-tábornok, az Einsatzgruppen D vezetőjének a nürnbergi per során tett alábbi kijelentése:

„A férfiak és nők mély tankelhárító gödröket ástak. Majd térdelő vagy álló helyzetben főbe lőtték őket, holttestüket a gödörbe dobták. Soha nem engedtem meg az egyénileg végrehajtott kivégzéseket a D csoportban, mindig több katona lőtt egyszerre, ezzel megakadályozva a közvetlen személyes felelősséget.”

A tábornok, hasonlóan a legtöbb Einsatzgruppénél feladatot ellátó személyhez, nem tanúsított semmilyen megbánást az elkövetett cselekedetekért; jobban aggódott a kivégzéseket végrehajtók lelkiállapotáért, mint magukért a kivégzettekért. Azzal a meggyőződéssel ment az akasztófára, hogy csak kötelességét teljesítette hazájáért. Ő, csakúgy, mint az összes többi Einsatzgruppe-tag, egy speciális motiváció alapján végezte a munkáját.