A holokauszt elfeledett előzménye: a Német Birodalom első, afrikai koncentrációs tábora

1904 és 1908 között a namíbiai herero nép 80 százaléka és a nama nép 50 százaléka veszett oda a szervezett népirtásban, amelyet a német gyarmati hatóságok vittek véghez. Az áldozatok nagy része a Cápa-szigeten (Haifischinsel) és hasonló kegyetlen táborokban lelte halálát.

Népirtások kora Afrikában

Namíbia délnyugati tengerpartján, Lüderitz város közelében fekszik a mára félszigetté alakított Cápa-sziget, amely ennek ellenére Mars-béli tájával világ egyik legelhagyatottabb helyének hat. Az Atlanti-óceán hullámai és szelei által simára mosott kövekből álló földdarabon a kíméletlen napsütés elől csupán néhány pálmafa nyújt némi védelmet.

A kietlen sziget külsejénél csak történelme zordabb, azonban ennek egyetlen mementója egy apró márvány emlékmű, amely a hajdanán a sírhelyek jelölésére használt köveket utánozza.

A mára a szárazfölddel közvetlen összeköttetésben álló félszigetet a 20. század elején még teljesen körülölelte a tenger, és jó okkal nevezték nemhivatalosan Halálszigetnek is. Számos herero és nama őslakos büntetésének utolsó állomása volt ez, akiket a német gyarmatosításnak való ellenállásukért ítéltek el. A börtönszigeten a kínzás, a kényszermunka és az éhezés várt rájuk.

A 20. század első népirtásai közül többet Afrikában követtek el a gyarmati hatalmak: ide sorolhatók II. Lipót belga király magánbirtokként kezelt óriási kongói gyarmatán véghez vitt embertelen tettek és a kontinens déli részén előrenyomuló britek által éhhalálra ítélt, szintén koncentrációs táborokba zárt búr foglyok szenvedései is.

E prominens eseteknél kevésbé híres, ám nem kevésbé kegyetlen volt az, amit a német hatóságok elkövettek az akkoriban Német Délnyugat-Afrikának nevezett gyarmaton. Arról pedig ennél is kevesebb szó esik, hogy mennyire közvetlen is a kapcsolat e népirtás és a későbbi európai holokauszt között.

A 19. század vége és a 20. század eleje az afrikai kontinens felosztásáért való harcról szólt Európa nagyhatalmai számára. 1900-ra a földrész területének több mint 90 százaléka valamely európai ország fennhatósága alatt állt. A 19. század második felében egyesült Németország igencsak késve érkezett az „asztalhoz”. Az 1880-as években a földrész délnyugati részén alakított ki jelenlétet az akkori Németország területének kétszeresén, és további gyarmatokat alakított ki északabbra, a mai Kamerunban és a kontinens keleti partján, a mai Tanzániában.

A gyarmatosítók által alkalmazott rendszeres erőszak ellen 1904-ben fellázadtak a hererók, majd csatlakoztak hozzájuk a namák is. A lázadást a németek kíméletlenül leverték: összesen mintegy 100 000 őslakos vesztette életét, a felük koncentrációs táborokban. Az eleve igen gyéren lakott terület népessége tovább csökkent, 1908-ra a hererók 80 százaléka és a namák fele eltűnt.

A börtönsziget létrejötte

A Lüderitz-öbölben fekvő apró szigetet eredetileg a Csillag-sziget névre keresztelte 1795-ben a területet feltérképező brit Alexander kapitány, a németek azonban a környékbeli ragadozó halakról nevezték el.

A herero és nama lázadás kitörésekor a gyarmat kormányzója, Theodor Leutwein eleinte megegyezésre kívánt jutni az őslakosokkal, Berlinben azonban lehetőséget láttak a konfliktusban: egyszerre szabadulhatnak meg a lázadóktól, és fejleszthetik a gyarmat infrastruktúráját, ha kényszermunkára fogják őket.

A „koncentrációs tábor” kifejezést először a britek alkalmazták a búrok és őslakosok számára létrehozott, embertelen körülményeket biztosító gyűjtőtáboraikra, a németek egyszerűen átvették a világsajtóban eddigre már elterjedt kifejezést.

Miután Leutweinnak erősítést kellett kérnie az anyaországból a felkelők ellen, II. Vilmos császár leváltotta, és Lothar von Trotha tábornokot tette meg a gyarmat kormányzójává. Az új vezető kijelentette: „A hereróknak el kell hagyniuk az országot (…) a német határokon belül minden herero, puskával vagy anélkül, marhával vagy anélkül, le lesz lőve.”

A hererók főnöke, Samuel Maharero parancsba adta harcosainak, hogy ne bántsák se a német nőket és gyermekeket, se a nem-német fehéreket (a német gyarmaton, különösen a fővárosban, Windhoekban éltek búrok és angolok is).

Habár maradéktalanul nem sikerült betartani e parancsot (az összetűzések során négy nő vesztette életét), Trotha ellenkező utasítást adott a német csapatoknak: a hererókat és namákat, legyenek akár nők vagy gyermekek, „hajtsák vissza saját népükhöz, vagy lőjék le őket.” Érvelése az volt: „Nem lehet emberséges háborút viselni olyanok ellen, akik nem emberek.”

Élet a Cápa-szigeten

A szigetre szállított foglyok elsősorban rendkívül nehéz munkát végeztek a szüntelenül tűző napon – ők építették ki a sziget kikötőjét, valamint Lüderitz számos épületét is, illetve 1906 folyamán ők alakították félszigetté a szigetet. A kevés, főzetlen rizsen és némi liszten tartott rabok folyamatosan gyengültek, míg meg nem haltak.

Halálukat a brutális bánásmód is siettette: aki kimerült, ostorral (az Afrika déli részén bevett, vízilóbőrből készült sjambokkal) bírták további erőfeszítésre, de az is előfordult, hogy egyszerűen agyonlőtték. A zsúfolt lakosztályokon folyamatosan keringtek a különféle fertőzések is, amelyek a legyengült rabokban könnyű prédára leltek.

Az elszigetelt helyen folyó munka és a körülmények nyilvánvaló célja a foglyul ejtett őslakosok elpusztítása volt, és a sziget igen magas „hatásfokkal” üzemelt: egyszerre nagyjából 2000 fogoly volt a szigeten, 1904 és 1908 között az ide kerülők 80 százaléka életét vesztette.

A halálra dolgoztatott őslakosok azonban holtukban sem nyugodhattak: különféle testrészeiket, főként koponyáikat és egyéb csontjaikat Németországba küldték, hogy a szociáldarwinista nézetek által áthatott korabeli tudományos elméletek bizonyítására használják őket.

A csontok előkészítésére a nőket fogták be, akik üvegszilánkokkal kaparták le a koponyákról a lágy szövetet. A szigetről mintegy 3000 ember maradványai kerültek Németországba.

A szigeten dolgozó orvos, Eugen Fischer különféle kísérleteket is végzett a még élő foglyokon: himlővel és tuberkulózissal fertőzte meg őket szándékosan, és ő tett javaslatot a fajkeveredés törvényi tiltására a Német Birodalom minden területén, ami 1912-ben meg is történt.

Fischer később a náci rendszer idején az első világháború után a Rajna-vidék francia megszállása idején született, fekete apáktól származó gyermekek (a „Rajna-vidéki fattyak”) vizsgálatát és erőszakos sterilizálását vezette.

A népirtás öröksége

Kétségtelen, hogy a gyarmatokon gyakorlatba ültetett szociáldarwinizmusnak nagy szerepe volt a náci nézetek iránti fogékonyság megalapozásában a német köztudatban. „Fontos Németország afrikai történetét összefüggésben látni a 30-as és 40-es évek jóval ismertebb sötét fejezeteivel” – jegyezte meg Jürgen Zimmerer, a Hamburgi Egyetem történésze.

Mindazonáltal ennél sokkal közvetlenebb kapcsolat is van a namíbiai népek ellen elkövetett népirtás és a második világháborús bűnök között: mind a koncentrációs táborok, mind az itt folytatott, minden orvosi etikával szembemenő emberkísérletek itt történtek először a német állam felügyelete alatt.

„Afrikában kísérletezett először Németország azokkal a bűnös módszerekkel, amelyeket a Harmadik Birodalom idején is alkalmazott. Van egy tendencia a köztudatban, hogy a náci korszakot egy egyébiránt felvilágosult történelem aberrációjaként lássák. A gyarmati történelmünkkel való szembenézés azonban ennél jóval kényelmetlenebb magyarázat felé visz.”

Fischeren túl is van közvetlen személyi kapcsolat a borzalmak között: Franz Ritter von Epp, az első világháború után a Freikorps félkatonai szervezet egyik parancsnokaként finanszírozta Hitler és a nácik számára pártlapjuk, a Völkischer Beobachter kiadását. Von Epp Trotha alatt századparancsnokként részt vett a namíbiai népirtásban.

Von Epp volt továbbá az, aki a formálódó náci rohamcsapatok, az SA számára beszerezte az első egyenruhákat is: az 1920-as évek Németországában a legolcsóbban kapható uniformisok a hajdani afrikai gyarmati csapatok számára készült, a sivatagi környezethez illő barna színűek voltak – a hírhedt „barnaingesek” e tekintetben szintén az afrikai gyarmatosítás örökségét hordozták.

A ma már független Namíbiában (az első világháború után Dél-Afrikához csatolt terület az 1980-as években vívta ki önállóságát a szintén rasszista alapú akkori apartheid rendszerrel szemben) máig tapinthatók a gyarmati múlt kegyetlenségének nyomai.

A hererók és namák leszármazottai ma is lényegesen rosszabb körülmények között élnek a fehéreknél, és erősödő mozgalom van kiépülőben, amely Németországtól követel jóvátételt. A megbékélési egyik fontos gesztusa volt az elmúlt évtizedek során az áldozatok Németországba szállított maradványainak hazajuttatása.