Több oldal hiányzott az istenként tisztelt Cook kapitány naplójából
Cook kapitány Hawaiin bekövetkezett halála után hajónaplójának több oldala is nyomtalanul eltűnt. Felmerül a kérdés: vajon egyszerűen elvesztek, vagy az írásuk idején történt események leplezése érdekében tüntették el őket?
Az isteni Cook
Cook a világtérképek átrajzolásával vált híressé. Három utazása során kibővítette és átformálta az európaiak homályos ismereteit a Csendes-óceán térségéről. Több ezer kilométert hajózott a Föld felszínének harmadát kitevő, nagyrészt felderítetlen vízfelületen, és térképre helyezte a földeket a déli Új-Zélandtól az északi Bering-szorosig. Ahogy egyik tisztje fogalmazott a harmadik út után: „A földkerekség négy negyedének széles határai immár mind ismertek.”
Tájékozódási jártassága mellett Cook birtokában volt olyan megfoghatatlan emberi és vezetői képességeknek is, ami korának kiemelkedő felfedezőjévé tette. A hajónaplók leírják Cook ügyességét, amellyel megnyugtatta a bizalmatlan szigetlakókat az ismeretlen földön partra érkezés kényes pillanataiban, ahogy mindig ő volt az első a parton, fegyvertelenül, barátságos üdvözlésre nyújtott kézzel.
Az 1780 elején Angliába érkező hírek, miszerint Cookot előző februárban „Owhyee” (Hawaii) szigetén megölték, megdöbbentették és felkavarták az illetékeseket, akik feszülten várták a hajók visszatértét. A beszámolót, amely 1780. január 10-én szárazföldi úton (Oroszországon keresztül) eljutott a brit Admiralitáshoz, Charles Clerke, az expedíció második kapitánya írta, aki nem sokkal később maga is meghalt.
Ebben leírta, hogyan bukkant a Resolution és a Discovery egy eddig ismeretlen szigetcsoportra az északi Csendes-óceánon, amelyet Cook Sandwich-szigeteknek nevezett el (később a Hawaii-szigetek nevet kapták), és hogyan hajózták körbe 1779-es visszatértükkor Hawaii szigetét, mielőtt horgonyt vetettek volna a Kealakekua-öbölben. Az elragadtatott fogadtatás, amelyben a legénység a helyiek ezreitől részesült, Clerk szerint „meghaladt mindent, amit korábban tapasztaltunk”. Ott-tartózkodásuk hetei alatt a hajók fedélzetét megpakolták sertésekkel, kenyérfagyümölccsel és főzőbanánnal, és Cook bármikor is lépett partra, olyan tisztelettel kezelték, „ami inkább járt volna ki egy istenségnek, mint egy emberi lénynek”.
Viszont amikor a hajók később a Resolution előárbócának sérülése miatt visszatérni kényszerültek az öbölbe, a hangulat határozottan megromlott, és február 13-án éjjel a Discovery kutterét (a hajóhoz tartozó csónakot; hasonló neve ellenére nem összetévesztendő a hajótípussal) valaki ellopta. Másnap reggel Cook tíz matrózzal együtt partra szállt, hogy foglyul ejtsék a sziget uralkodóját, Kalaniʻōpuʻut, de néhány „igen arcátlan, rosszindulatú fickóval” való dulakodás után Cook tüzet vezényelt embereinek. Az ezt követő pillanatokban Cookot és kis csapatát legyűrték a husángokkal, tőrökkel és kövekkel felszerelt harcosok, és mielőtt még elérhették volna csónakjaikat, a kapitányt és négy matrózát megölték.
Clerke sok mindent nem írt le (vagy nem tudott) az esetről, de Cook feletteseinek, családjának és barátainak egyelőre ennyi jutott. Sandwich grófja, az Admiralitás első lordja, röviden összefoglalta Clerke jelentését az újságok számára, kijelentve, hogy Cook „a bennszülöttek nagy számú és garázda tömegének zavargásában” vesztette életét. A Resolution és a Discovery 1780 októberében értek vissza Angliába, és heteken belül megkezdődött az utazásról szóló hivatalos jelentés összeállítása.
Pletykák és szóbeszéd
Cook másfél évvel az utazás vége előtt bekövetkezett halála nyilvánvaló problémákat vetett fel a szerzőség kérdésében. De a közérdeklődés, az expedíció felfedezéseinek fontossága, és az Admiralitás aggodalma a várhatóan megjelenő nem hivatalos beszámolók szenzációhajhászása fölött biztosította, hogy a jelentés elkészüljön. A legtöbb szerkesztői munkát a Cook halálát követő időszak eseményeinek leírása igényelte, amihez a forrást főleg a James King kapitány vezette napló adta. (King John Gore-t követte a Discovery parancsnokaként. aki Clerke halála után lett a Resolution kapitánya.) A jelentés kiadása főleg a metszetek előállításának lassúsága miatt jelentős késedelmet szenvedett: majdnem négy évbe telt, mire végre megjelent.
Ennyi idő alatt az Admiralitás minden tiltó igyekezete ellenére előkerültek a történtek nem hivatalos változatai. A legszélesebb körben terjedőt John Rickman, a Discovery hadnagya írta, és egy jóval erőszakosabb Cookot ábrázolt, mint a korábbi utak emberséges és visszafogott kapitánya. Ezek a beszámolók arra utaltak, hogy Cook harmadik útján nem volt minden rendben: egy ki-kirobbanó haragú, bosszúálló kapitányt írtak le, aki néha szembefordult saját legénységével, és egy olyan Cookot, aki Hawaiin nem csak elfogadta, de bátorította is, hogy a helyiek istenként imádják. Az írások azonban egyértelműen a feltűnést vadászták, a Monthly Review egy szerzője pedig valószínűleg a közhangulat nevében ítélte el őket, mint „felelőtlen, kicsinyes, alantas támadásokat” az ország „nagy felfedezője” ellen; a könyvek azonban könnyen hozzáférhetőek voltak és terjedtek, ami csak még dühítőbbé tette a hivatalos beszámoló késedelmét.
Cook kapitány harmadik útjának hivatalos, jóváhagyott leírása 1784 júniusában jelent meg Utazás a Csendes-óceánon Őfelsége parancsára, felfedezéseket végezve az északi féltekén címmel. Pazar alkotás volt, három negyedrét (quarto) kötetben 1617 oldalra rúgott, tartozott hozzá egy atlasz és 87 egészlapos ábra is. Szerkesztője, Dr. John Douglas „az ebben vagy bármely más országban valaha született legtehetségesebb és legnevezetesebb hajós emlékének” ajánlotta. A könyv azonnali, kirobbanó sikert aratott, majdnem az összes példányt elkapkodták a megjelenés napján. A csalódott vásárlók, akik nem voltak elég türelmesek kivárni az újranyomást, megvehették az olcsóbb nyolcad- és tizenkettedrét kiadásokat, vagy elolvashatták a legfontosabb részeket az újságokban. Ezek, nem meglepő módon, kiemelten foglalkoztak Cook halálával és az azt megelőző hetek eseményeivel.
Douglas részletesen leírja Cook példátlan fogadtatását a Kealakekua-öbölben: ahogy a partra érkezése után szent vörös szövettel borították be, és a papok „Erono” kántálása közepette a kőszentélyhez vezették, ahol egy disznót ajánlottak fel neki. Erono vagy Lono, mint azt a későbbi látogatók megtanulták, a fény, a béke és a termékenység hawaii istene, de Cook embereinek erről fogalmuk sem volt. A következő napokban ahányszor Cook csak partra lépett, egy pálcát hordó pap kísérte őt, míg más papok szavára a helyiek arcra borultak előtte és eltakarták szemüket. Cook halálának leírása King beszámolóján alapult, és nem vette figyelembe Clerke és mások véleményét, akik szerint a sorsdöntő hibát Cook tűzparancsa jelentette; a kapitány abban bízhatott, hogy ezzel szétoszlathatja a tömeget. A hivatalos beszámoló nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy Cook a víz szélénél, támadóinak háttal állt, és a csónakok legénységének próbálta jelezni, hogy szüntessék be a tüzelést. A szöveg megállapította, hogy „nem elképzelhetetlen, hogy emberiessége […] bizonyult végzetesnek”, és ezt az értelmezést támasztotta alá John Webbernek, az expedíció hivatalos művészének a végzetes pillanatot megörökítő híres festménye is.
A Dr. Douglas által szerkesztett beszámoló feltette a koronát Cook felfedezői hírnevére. A kiadás után Douglas egy helyen így írt: „a köznek fogalma sem volt, mennyivel tartozik nekem ezért a könyvért”, és az újabb kutatások ki is mutatták, hogy Douglas számos változtatást hajtott végre Cook kéziratán: néhol csak stilisztikaiakat, máshol viszont a felfedező hírnevének növelésére szolgálókat. Az efféle szerkesztői finomítások, hovatovább módosítások nem voltak ismeretlenek a könyvkiadás világában, de különösen figyelemreméltó és zavarba ejtő a tény, hogy a Hawaiin töltött hetekről, talán a legfontosabbakról Cook egész pályafutása során, nem áll rendelkezésre napló vagy feljegyzés.
Az utazásról szóló elsődleges írott forrás, Cook saját kezűleg írott hajónaplója egy több mint 600 lapból álló, jókora négyrét kötet. Az 1779. január 6-i bejegyzés magyarázat nélkül megszakad az oldal kétharmadánál, több mint egy héttel Kealakekua-öbölbeli kikötés előtt. Ezt a naplót kiegészíti egy másik jegyzet, amelyet Cook a következő tíz napban vezetett. Ez is váratlanul szakad meg január 17-én, amikor Cook először lépett partra az öbölben. Mindkét iratot a Douglas család őrizte 1872-ig, amikor a British Museum megvásárolta őket (ma a British Libraryban vannak).
De mi történt a naplóval?
Miután a hajók visszaértek Angliába, Cook „ömlesztett papírjainak” egy része elveszett az Admiralitástól Douglasig vezető útjukon, és elképzelhető – bár a leírásuk alapján nem valószínű –, hogy a napló és a jegyzet hiányzó részei köztük voltak. Ugyanakkor felmerült, hogy a feljegyzéseket szándékosan „gyomlálta ki” valaki, akár még útközben a tisztek, akár a londoni Admiralitás.
Egy további lehetőség, hogy Douglas nem publikálta a birtokában lévő szövegek egészét, ami azt sugallaná, hogy a kimaradt bejegyzések rontották volna Cook kapitány hitelét. Ez mindenképp bekövetkezett volna, ha az szerepelt volna bennük, hogy Cook bátorította a szigetlakók vallásos imádatát. Kevés visszataszítóbb dolgot lehet elképzelni a korabeli, vallásosan érzékeny brit olvasóközönség számára, mint a gondolatot, hogy a nemzet legfőbb felfedezője elfogadja egy pogány isten szerepét.
Jól mutatja a gondolat szentségtörő jellegét, hogy az expedíció további naplóinak írói közül senki sem merte egyenesen leírni, hogy Cookot a helyiek istenként kezelték volna. Mindannyian inkább csak kerülgették a témát, egyértelmű kijelentések helyett nyilvánvaló célzásokkal – „rajongáshoz közelítően” stb. – írva le a jelenetet. Mivel Cook saját beszámolója nem áll rendelkezésre, nem tudhatjuk, milyen mértékben fogadta el, vagy akár értette meg a történteket. Az utolsó napokról szóló naplóbejegyzések szándékos elpusztításának gondolata nehezen elfogadható: túl sokan vettek részt Cook írásainak összegyűjtésében és összefésülésében ahhoz, hogy ez könnyen titokban tartható legyen.
A fő rejtély továbbra is az, hogy Cook miért hagyta félbe a feljegyzéseit. Cook utolsó leírt mondata így szól: „Touahah [Koa, a pap] kézen fogott és egy nagy moraihoz [szentélyhez] vezetett, a többiek pedig Pareával [Palea törzsfőnök] és négy vagy öt bennszülöttel követtek.” Cook feltehetően aznap este írta ezt, miután visszatért a Resolutionre, de néhány sor után félbehagyta a bejegyzést, mielőtt vallásos imádatának leírásához ért volna.
Nem tudjuk, hogy Cook mikor fogott ismét tollat, és hogy amikor így tett, miért nem a korábban vezetett naplókat folytatta. Elképzelhetetlen, hogy ne írta le volna az expedíciójával történteket (az események napi szintű rögzítése minden hajóskapitány egyik legfontosabb kötelessége volt), de csak abban lehetünk biztosak, hogy ezek a feljegyzések nem maradtak fenn.
Ez is érdekelhet
Sem Douglas, sem az Admiralitás szerepe nem fest jól ebben a történetben. Douglas magánál tartotta az állami tulajdonnak számító dokumentumokat, az Admiralitás pedig nem is igyekezett visszaszerezni azokat. Ha összeesküvés zajlott, az néma volt, ahol egyetlen résztvevő sem hívta fel a figyelmet a feljegyzések furcsa hiányosságára.
Különösen érdekes, hogy James King, a hivatalos beszámoló harmadik kötetének szerzője, aki „látta Cook kapitány kéziratát a halálát követő napon”, nem mondott semmit az ügyről. Cook feljegyzéseinek eltűnése lehetővé tette, hogy Douglas, King és az Admiralitás saját szájízük szerint alakítsa a Hawaiin történtek leírását. A Douglas-féle kiadás végül nem csupán az utazás néhány kínos pillanatának védőirata lett, hanem jelentős szerepet játszott abban, hogy Cook hősként és mártírként vonuljon be a történelembe, amely képet csak a legutóbbi időkben merte bárki is megkérdőjelezni.
