Tíz meglepő tény a középkori divat világából

Járásra alkalmatlan cipők, egyszerhasználatos ünnepi öltözetek és szigorú színelőírások jellemezték a középkori ember ruházkodását. A divat egyaránt fontos volt a jobbágynak, a szerzetesnek és a nemesnek is, és néha egész ötletes módszerekkel bizonyították, hogy az igényes megjelenés nem feltétlen pénz kérdése.

A divat nem – mindig – pénz kérdése

Egy középkori jobbágy általában nem engedhette meg magának, hogy új ruhákat vásároljon, ezért saját maga számára készítette el mindennapi viseletét. Egy-egy ruhadarab kézzel való megvarrása vagy szövése azonban rendkívül idő- és energiaigényes tevékenység volt, így érthetően nem készítettek mindig új öltözéket, ahányszor csak új divathullám érkezett a környékre.

A parasztok mindazonáltal megtalálták a módját, hogy mégis hogyan kövessék az előkelőbb rétegek öltözködését. Különféle csatokat, öveket és egyéb kiegészítőket bármelyik éves vásáron tudtak venni, azokat pedig előszeretettel viselték éppen úgy, ahogy azt például a helyi földesúrtól látták: magasan, a csípőjén vagy épp alacsonyan, a deréknál.

A szalmakalap senkinek sem derogál

Különféle festményeken leginkább a földeken dolgozó jobbágyok fején láthatjuk a nyaranta még ma is sokak által viselt szalmakalapot. A praktikus viselet azonban valószínűleg nem csak az alsóbb társadalmi rétegek „kiváltsága” volt, hisz a nemesek épp úgy szalmakalapot viselhettek a nyári hőségben, igaz, mindenképp díszesebbet a szántókon izzadó parasztok fejfedőinél.

A szépségért meg kell szenvedni

A középkori udvari divat gyakran minden volt, csak kényelmes és praktikus nem. Kiválóan példázzák ezt a korszakról készült képeken gyakran látható hosszú orrú cipők, amelyekben járni is alig lehetett. 1366-ban V. Károly francia király kísérletet is tett eme eszement hóbort felszámolására és betiltotta az ilyesfajta cipők gyártását, azt remélve, hogy a készletek elapadásával a divat is átalakul – utólag azonban tudjuk, hogy törekvéseit kevés siker koronázta.

Egy másik, hasonló divatjelenséget ismerünk a fejfedők területén is. A nemesek gyakran hordtak olyan kalapokat vagy sapkákat, amelyek teljesen beborították a fülüket. Eme furcsa ruhadarabok viselői így gyakran azt sem hallották, amit az asztalnál körülöttük ülők mondtak.

A báránybőr 50 árnyalata

Ha a báránybőrre gondolunk, leginkább a piszkosfehér szín jelenhet meg a szemeink előtt. A valóságban azonban a ruhakészítésben előszeretettel használt anyagból számos különböző árnyalatú szövetet lehet előállítani a feketétől a szürkén át egészen a fehérig.

A báránybőr eme sokszínűségét előszeretettel használták ki a különféle középkori szerzetesrendek, akik rendszerint a többi rendtől eltérő színű ruhát akartak maguk számára. A szegénységi fogadalmat tett testvérek ugyanakkor el akarták kerülni, hogy drága festékanyagokkal színezzék köpenyeiket, így a báránybőr kiváló eszközt biztosított számukra.

Egy igazi doktor már messziről felismerhető

Közismert, hogy egy középkori nemes nagy mértékben kitűnt a tömegből díszes ruházatával. Kevésbé ismert azonban, hogy az egyetemet végzett tudós doktorok ugyancsak sajátos öltözettel bírtak.

A 14. századtól kezdve például bármilyen tudományterületen doktori fokozatot szerzett személynek bíbor színű ruhát kellett viselnie, míg Párizsban 1350-től a gyógyítással foglalkozó orvosok jó minőségű, lila színű öltözékben voltak kötelesek megjelenni.

A kétszínű ruha rejtélye

Középkori ábrázolásokon gyakran láthatunk különféle szolgálókat, amint egy függőlegesen osztott, kétszínű ruhát viselnek. A ruhadarabot a korban „mi parti” néven ismerték, és színei általában a szolga urának rangjára, illetve címerének színeire utalnak.

Régen minden jobb volt?

Nagyobb ünnepi alkalmakkor – például koronázás alkalmával – természetesen nem volt elegendő az adott korban éppen előkelő és divatos öltözék viselete, hiszen ekkor még az is túl közönségesnek hathatott. Gyakran előfordult ezért, hogy az ilyen ceremoniális alkalmakra egyedi ruhákat készítettek, amelyek régebbi korok divatját utánozták, hogy ezzel is hangsúlyozzák a tradíciók kontinuitását.

Na de mi legyen a használt ruhával?

Az említett nagyobb ceremóniákra készített ruhadarabok azonban szigorúan egyszerhasználatosak voltak. A hétköznapokban igencsak furcsán hatott volna, ha valaki a korszaktól idegen öltözékben jelenik meg, míg a legtöbb nemes úgy vélhette, hogy rossz fényt vetne rá, ha a következő nagyobb ünnepélyre nem készíttetne magának ismét egy egyedi ruhát.

Az így feleslegessé vált díszes és drága ruhákat ezért gyakran az egyháznak adományozták. A magas rangú klerikusok így saját megjelenésüket tudták még előkelőbbé varázsolni, az adományozóra pedig jó fényt vethetett a templomnak adott kegyes ajándék.

Minek a cipő, ha van már zokni?

Az 1400-as évek Itáliájában a cipők egy időre konkrétan kimentek a divatból. A korabeli előkelő réteg a „nehéz” lábbelik helyett egyszerű, bőrtalppal ellátott harisnyákat húzott a lábára.

Csak az úri fenék a szép fenék

Akárcsak a szoknyák a 20. században, a középkori tunikák is létező legkülönfélébb hosszúságban jelentek meg az évszázadok alatt. A késő középkorban például olyan rövid tunikákat készítettek, hogy viselőjük feneke teljesen kilátszott alóla.

Ezzel önmagában még nem is lett volna baj, azzal már viszont sokkal inkább, amikor a viselet elkezdett terjedni a parasztság körében is. Egy jobbágy tomporának látványát ugyanis túlságosan alpárinak tartották – legalábbis a felsőbb rétegek tagjai. 1463-ban ezért Angliában külön szabályozták, hogy a feneket szabadon hagyó férfi tunikákat csak az előkelőbb rétegekhez tartozó személyek viselhették.