Távolsági tengeri hálózatot működtettek a máltai vadászó-gyűjtögetők
Alapvetően változtatja meg az európai kőkorszaki tengerhajózásról alkotott eddigi tudományos konszenzust az a kutatás, amelyet Jimbob Blinkhorn és Eleanor Scerri vezetésével publikáltak a PNAS Nexus folyóirat legújabb számában. A Liverpooli Egyetem, a Max Planck Geoantropológiai Intézet, valamint a Máltai és a Cambridge-i Egyetem munkatársait tömörítő csoport bizonyította, hogy Málta mezolitikumi vadászó-gyűjtögető közösségei évezredeken át nyílt vízi tengeri utazásokat hajtottak végre. A felfedezés egyértelműsíti, hogy a tengeren átívelő társadalmi hálózatok már a mezőgazdaság megjelenése előtt kialakultak.
- A PNAS Nexus folyóiratban megjelent tanulmány bizonyítja, hogy Málta korai lakói rendszeres tengeri utazásokat tettek a Földközi-tengeren.
- A sziget eltartóképessége túlságosan alacsony volt egy önálló, genetikailag életképes populáció hosszú távú túléléséhez.
- A leletek alapján a tengeri hálózatépítés már a mezőgazdaság megjelenése előtt, a mezolitikumban kezdetét vette.
A régészeti feltárások nyomán ismertté vált, hogy a vadászó-gyűjtögető életmódot folytató csoportok mintegy nyolcezer-négyszáz és hétezer-négyszáz évvel ezelőtt folyamatosan jelen voltak a máltai szigetvilágban. A kutatók néprajzi megfigyeléseket, paleoklimatológiai adatokat és tengerszint-modelleket ötvözve vizsgálták a terület eltartóképességét.
Blinkhorn elemzése rámutatott, hogy a természetes táplálékforrásokra utalt közösségek létszáma szigorúan függött a környezet termelékenységétől. Málta egykor szárazföldi híddal kapcsolódott Szicíliához, ám ez a kapcsolat tizennégyezer évvel ezelőtt a tengerszint emelkedése miatt megszakadt, drasztikusan lecsökkentve a sziget területi kapacitását.
A számítások szerint a terület elszigetelődését követően legfeljebb száznegyvennégy és százhetven közötti vadászó-gyűjtögető populációt tudott fenntartani, de a reális becslések ennél is alacsonyabb számot mutatnak. Egy emberi közösség ezer éven át tartó, genetikailag egészséges fennmaradásához azonban legalább ötszáz reproduktív korú felnőttre lett volna szükség.
A beltenyészet és a demográfiai összeomlás elkerülése érdekében az apró szigeten élő csoportoknak elengedhetetlen volt egy kiterjedtebb génállományhoz kapcsolódniuk. Ez a demográfiai kényszer bizonyítja, hogy a lakosok tudatosan fenntartott, legalább száz kilométeres nyílt vízi távolságokat áthidaló kapcsolatrendszert ápoltak Szicíliával.
Scerri értékelése szerint a kontinens utolsó vadászó-gyűjtögető népességei olyan módon strukturálták újra a környezet használatát, amely már a fejlettebb társadalmak hálózatépítő stratégiáit vetítette előre. A korábbi történettudományi modellek jellemzően a neolitikus, mezőgazdasággal rendelkező társadalmakhoz kötötték a rendszeres nyílt tengeri hajózás megjelenését, mivel ez jelentős szervezettséget igényelt.
A most közzétett máltai leletanyag és a paleodemográfiai modellezés igazolja, hogy az addig áthatolhatatlannak hitt tengeri akadályok már a mezolitikumban is az új kulturális és biológiai kapcsolatok határvonalai voltak, átírva ezzel a korai európai tengerhajózás történetét.
