Szövetségesekből ellenségek: Olaszország belépése az I. világháborúba

A 19. század végére kialakultak azok a szövetségi rendszerek, amelyek a 20. század során többször is egymással szembe kerültek. Mégis, a hűség nem volt garantált: Olaszország miért korábbi szövetségeseit „elárulva” lépett be az I. világháborúba?

A Hármas szövetség

1882-ben az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország katonai és védelmi paktumot kötött. A Hármas szövetség arra kötelezte őket, hogy beavatkozzanak, ha a három ország valamelyikét megtámadják. Azt is kikötötték, hogy amennyiben valamelyik fél kénytelen lenne megelőző háborút indítani egy olyan idegen hatalom ellen, amelytől fenyegetve érzi magát, a többi hatalom „jóindulatú semlegességre” kötelezi magát.

Néhány évtizeddel később, 1907-ben született meg az antant, amely az Egyesült Királyságot, Franciaországot és Oroszországot kétoldalú megállapodásokkal kötötte össze (és nem is tartalmaztak kölcsönös védelmi kötelezettségeket). Az antanthoz vezető út akkor kezdődött, amikor Franciaország a bismarcki Poroszországgal szemben 1871-ben elszenvedett vereség után, politikailag közelebb került Oroszországhoz. Németország egyesülésének és terjeszkedésének következtében a britek a franciákhoz kezdtek húzni, így igyekezve megtartani az európai erőengyensúlyt.

Háborúra várva

Hiába alakultak ki, a szövetségi rendszerek nem voltak elegendőek a helyi válságok és konfliktusok megoldására. Az 1900-as évek elején ott volt a marokkói válság, amit néhány évvel később egy második követett. További konfliktust jelentettek, az éppen közvetlenül az I. világháború kirobbanása előtt véget érő 1912-1913-as balkáni háborúk. Ehhez mind hozzájárult az Oszmán Birodalom gyengülése, és a hatalmi űrt betölteni kívánó nagyhatalmak, Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia versengése. Így vált a balkáni térség „Európa puskaporos hordójává”.

Miután Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös ellen merényletet követtek el, a világ lélekben készen állt a harcra: a 20. század eleji kisebb háborúk elégnek bizonyultak az erő felmérésre. Csak úgy, mint számos európai városban – például Londonban vagy éppen Budapesten –, Bolognában is tüntettek a háborúba való csatlakozás mellett. Ennek ellenére az olasz politikai vezetőség kivárt, és nem köteleződtek el azonnal. Egyébként ezzel a „taktikával” nem volt Olaszország egyedül: az Oszmán Birodalom, Románia és az USA is kivárt.

Érdekellentétek

Lehet túlzás volna azt mondani, hogy a szövetség eleve kudarcra volt ítélve, de Bécs és Róma viszonya valóban nem volt jó, ugyanis Olaszországnak mindig is célja volt azokat az olasz lakta területeket megszerezni, amelyek a monarchia alá tartoztak: Tirol déli részét. Olaszország kilenc hónapot várt, és figyelte a világ eseményeit. 1915-ben végül kilépett a Hármas szövetségből, azért, hogy az antant oldalán csatlakozzon be a harcokba – mindez teljesen meglepte a központi hatalmakat.

Olaszország 1915. május 23-án lépett be hivatalosan is a nagy háborúba, hadat üzenve korábbi szövetségesének, az Osztrák-Magyar Monarchiának, ezzel a katonáknak egy újabb frontszakaszon kellett helytállniuk. Olaszország azt az ígéretet kapta az antanttól, hogy győzelem esetén megkapja Dél-Tirolt, Trentót, Triesztet, Isztriát, Fiumét és Dalmácia egy részét. A londoni paktum aláírására titokban és a parlament beleegyezése nélkül került sor.

Mindez hová vezetett?

Amikor az I. világháború véget ért 1918. november 11-én, Olaszország több mint félmillió katonát vesztett, és az olasz vezetés nem volt elégedett a „jutalommal”. Az ígért területek közül a horvát tengerparti sávot nem kapták meg.

Az ország elégedetlensége vezetett az 1920-as és 1930-as évek radikalizálódásához. A korábbi szövetségeseihez, majd nagy háborús ellenségeihez kezdett ismét közeledni az olasz politikai vezetés, így a II. világháború idején újból egy szövetségi rendszerben harcoltak.