„Szívem legkedvesebb nővérkéje!” - Nannerl Mozart
Maria Anna Walburgia Ignatia Mozart volt a teljes neve, ám a családon belül senki nem bajlódott a hosszú változattal, mindenki csak Nannerlnek becézte. Ő volt Wolfgang Amadeus Mozart, vagy ahogy őt hívták, Wolfgangerl nővére, akinek a gyermekkoráról szinte semmit nem tudunk. Minden valószínűség szerint édesapjától, Leopold Mozarttól tanulhatta meg a zene alapjait.
Első kottáskönyvét édesapjától kapta névnapjára, „Csembalóra. Ez a könyv Maria Anna Mozart kisasszonyé. 1759” – állt az ajándékon. Nannerl nyolcéves volt ekkor, és ugyan tényleg nem förtelmesen nehéz darabokat tartalmazott a könyv, a műveket Leopold nehézségi fok szerint rendezte, az éppen háromesztendős Wolfgang kisebb szerzeményei is helyet kaptak benne. Nannerl jól játszott a billentyűs hangszeren. Leopold rá három évre turnézni vitte (csoda)gyerekeit, amiből arra következtethetünk, hogy a lány tudása több volt pusztán „jónál”. Ezt igazolja, hogy nemcsak szólót játszottak, hanem gyakran kérték fel őket négykezesezni is. Amikor pedig 1764-ben Párizsban jártak, Nannerl énekesnőként is fellépett.
Hét év turné, miközben szinte meg sem álltak. A legjobb körökben forogtak: „Nem is tudja elképzelni, milyen meghitten beszélgetett a Császárnő Őfelsége feleségemmel részben gyermekeim himlőjéről, részben nagy utazásunk körülményeiről. [...] Közben a Császár Őfelsége a zenéről és sok más dologról csevegett velem és Wolfganggal, Nannerlt gyakran pirulásra késztette” – írta Leopold. Folyamatosan utaztak, a gyerekek világot láttak, nem véletlen, hogy a vándorévek után ez a sokat tapasztalt fiatal nő Salzburgban, a kisvárosban minimum gyanúsnak tűnt.
Az öcs, Wolfgang viszont sokkal jobb véleménnyel volt róla, mint a salzburgiak: „Remélem, királynőm, az egészség legmagasabb fokát élvezed, és olykor-olykor reám áldozol valamennyit fontos és sürgős gondolataidból, melyek a legragyogóbb elméből fakadnak, mellyel szépséged mellett rendelkezel, s noha ilyen zsenge években és nőszemélyektől úgyszólván semmit nem követelnek a fent említettekből, te, ó királynőm, olyan mértékben rendelkezel velük, hogy a férfinépséget, még az ősz fejeket is megszégyenítenéd. Isten veled!”
Házimunka után zene
Bármennyire kedves is volt a nővérével Wolfgang, soraiból kiviláglik a kor gondolkodásmódja: abban az időben Salzburgban a nőket nem tartották sokra. „Az asszony sokat fecseg, keveset tesz” – ez a Varázsfuvola című operából is ismerősen csenghet. Egészen egyszerűen ez a miliő még nem volt elég érett arra, hogy egy nő tehetségét elismerje. Amikor például az utolsó útjukon Bécsbe látogattak – mint már említettük –, a gyerekek elkapták a himlőt. Sokatmondó adat, hogy Wolfgang felépüléséért Leopold hat, míg Nannerl egészségéért csupán egy misét mondatott. Pedig Nannerl szorgos volt. És nem csupán a házimunkában – amire Leopold is rászorította, hiszen csak így válhatott belőle jó feleség – hanem a muzsikában is. Sajnos egyetlen kompozíciója sem maradt fenn, pedig öccse igen jó véleménnyel volt róluk: „Drága Nővérem! Nagyon meglepett, hogy ilyen szépen komponálsz. Egy szó, mint száz: a dal szép, s próbálkozzál gyakrabban ilyesmivel!”
Szellemi közösségük, hasonló zenei ízlésük olyan, mint sok-sok évtizeddel később Fanny és Felix Mendelssohn Bartholdy között. Wolfgang többször is figyelmeztette az apját, hogy az ő darabjait Salzburgban csak a nővére szólaltathatja meg: „Elsősorban magamnak írtam, és a nővéremen kívül senki emberfia nem játszhatja!” – hangzott a figyelmeztetés.
Egyenesen rajongott Nannerlért, ilyen megszólításokkal élt a leveleiben: „Mindenek felett szeretett nővérem!”, „Szívem legkedvesebb nővérkéje!”, „Királynőm!”, „Carissima sorella mia” [Drága nővérem]! Ugyanakkor Leopold is dicsérte: „Megdöbbentően szorgalmasan végzi Nannerl a házimunkát, mindenben szorgos és figyelmes. [...] Amilyen gyakran csak tud, játszik is, egészen jól kísér. Minden este két-két és fél órát gyakorlunk.”
Bécs vonzásában
Az apa elképzelése nem a korízlést tükrözte, ugyanis miközben jó feleséget nevelt a lányából, nem hagyta, hogy a zenei tehetsége kárba vesszen. Pedig ha nem jelentek meg a zeneművei, illetve ha nem ezzel kereste a kenyerét, akkor csak a saját szórakoztatására játszhatott. Annál pedig Nannerl messze tehetségesebb volt, hogy csupán azért üljön a hangszerhez, hogy jól nevelt, kulturált kisasszonynak tűnjön a férjjelöltek szemében. Persze az sem segítette az életét, hogy 1778-ban meghalt az édesanyja, így a Leopold körüli háztartás minden gondja a nyakába szakadt. Wolfgang viszont kötötte az ebet a karóhoz. Egyenesen azt szerette volna, ha ő is elhagyná az érseki várost, és Bécsbe költözne: „Nővérem sokkal jobb helyzetben lehetne itt, mint Salzburgban” – írta. „Sok úri házban jelent gondot, ha férfi zongoratanárt kell hívni. Egy nőt nagyon jól megfizetnének itt ezért.”
Amikor pedig az első kérő, Franz Armand d’Ippold megjelent a színen, Wolfgang még erősebben győzködte: „Hidd el, kedves nővérem, a legkomolyabban mondom, a legjobb kúra a számodra az volna, ha férjhez mennél. [...] Belőled és d’Ippoldból, azt hiszem, sőt biztosan tudom, Salzburgban nem lesz semmi. Nem tudna d’Ippold itt valamit csinálni, csak lesz valami elgondolása? Kérdezd meg, és ha ő is úgy hiszi, hogy a dolog megy, csak az utat mutassa meg nekem, és én a lehetetlent is el fogom követni érdekében, mert a legnagyobb mértékben érdekel az ügy. Ha ez így elintézést nyerne, nyugodtan összeházasodhattok, mert hidd el, te is elég pénzt kereshetnél itt, például magánhangversenyekkel, óraadással, nagyon kapós volnál, jól megfizetnének.”
Nem véletlen, hogy Wolfgang ennyire ajánlotta Nannerl számára a bécsi zongoraoktatást. Ugyan voltak jó zongoratanárnők, például Marie Bigot, akire Haydn és Beethoven is felnézett, de a legtöbb oktató mégiscsak férfi volt, akikre egy lányos szülő (mert hiszen a billentyűs hangszer a kisasszonyokhoz illett) csak nehéz szívvel bízta rá gyermekét. Néhány évtizeddel később Beethoven is szinte minden tanítványába szerelmes lett, gyakran nem kis galibát okozva ezzel. Nannerl ugyan vállalt tanítványokat, de csupán Salzburgban, így híre nem is nőhetett olyan nagyra, mintha mindezt Bécsben tette volna.
Kottáért vadat s halat
Végül a bécsi költözésből, ahogyan a d’Ippoldal tervezett frigyből sem lett semmi. Ennek ellenére a szakítás után viszonylag hamar mégiscsak esküvőt rendeztek. A boldog férj, a kétszeresen is özvegy Johann Baptist Franz von Berchtold zu Sonnenburg lett, akinek a háztartásában öt gyermek élt. Wolfgang a következő sorokat és köszöntőverset írta nővére esküvője, illetve nászéjszakája elé:
„A kutyafáját! A legfőbb ideje, hogy írjak, ha azt akarom, hogy levelem még vesztaszűzként találjon! Néhány nap késedelem és – fuccs! Feleségem és én sok szerencsét és élvezetet kívánunk a rangváltozáshoz, és csak szívből sajnáljuk, hogy nem részesülhetünk a szerencsében, és nem lehetünk jelen a házasságkötésnél, de reméljük, hogy jövő tavasszal egész biztosan Salzburgban és St. Gilgenben is, mint Sonnenburg bárónét férjeduraddal együtt karjainkba zárhatunk. [...] És most 1000 jókívánságot küldök neked Bécsből Salzburgba, különösen, hogy oly jól éljetek egymással, mint mi ketten! Mindezért végy költői agyrekeszemből egy kis tanácsot, mert ide hallgass:
A házasságban sok történik,
Mi szinte rejtély még neked.
Megtudod tapasztalással,
hogy mit tett Éva, ami által,
Azután Káin született.
Nővér, az ily kötelesség
Néked is kedvedre essék,
hidd el, megtenni nem nehéz!
Bár mindennek van két oldala,
a házasság sem csupa dana,
s néha bánat is benéz.
Ha férjedura arca setét,
s anélkül, hogy érdemlenéd
Bánt rosszkedvű beszéddel:
Férfiszeszély ez, tudhatod
S mondd, legyen meg a te akaratod
Nappal – s az enyém éjjel.”
Nannerl, mivel „von-és-zu” úr St. Gilgenben élt, Bécs helyett vidékre költözött, és ellátta mind az öt gyermeket. Rögtön a mély vízbe – mondhatnánk. Nem is nagyon tudott megbirkózni a feladattal, apjának panaszkodott, aki így válaszolt: „Arra kérlek, ne bosszankodj a gyerekek miatt a szokottnál jobban. Ha történik valami közöttük, mondd meg a férjednek, hogy ő az apjuk, övé a felelősség!”
Vidéki életmódjukat jól jellemezte az is, hogy amíg édesapja rizsport, cipőt, kottapapírt és húrokat küldött neki, addig ő a csomagba zöldséget, halat, vadat és egyéb húsokat rakott. Mindeközben pedig gyakorolt. Egy paraván mögött volt a hangszere, és oda vonult vissza játszani naponta két-három óra hosszat. Kottát másolt, és az ifjakat is tanította. Egészen addig, amíg meg nem született első gyermeke, Leopold Alois Pantaleon von Berchtold zu Sonnenburg, becenevén Leopoldl, aki ott is maradt Salzburgban a nagyapjánál, Leopold Mozartnál, aki egész egyszerűen nem engedte, hogy az anyja hazavigye a kicsit: „Azt akarom, hogy addig maradjon, amíg akkora nem lesz, hogy kézenfogva elsétálhatunk St. Gilgenig.” Sőt később már egészen magának akarta a gyermeket: „Addig amíg élek, Leopoldl nálam marad, a kezdetektől fogva ez volt az elhatározásom. A nyáron kis időre kiviszem, de utána visszahozom magammal.” Azonban az unoka nem sokáig élvezhette a nagyszülői gondoskodást, hiszen Leopold Mozart 1787. május 28-án elhunyt, a kétéves Leopoldlért pedig végül eljött az édesanyja.
Muzsikus saját jogon
Nannerlék házasságából még két lány született, egyikük az első születésnapját sem érte meg, a nagyobbik pedig hatéves korában hunyt el, miközben 1791. december 5-én a híres testvér, Wolfgang is távozott az élők sorából. Nannerl élete teljesen megváltozott, hiszen ettől fogva, ahogy egyre több ideje maradt, Wolfgang hagyatékának gondozásával foglalkozott. És nem csupán ő, hanem a zeneszerző felesége, Constanze is (igaz, a párhuzamos munkából sok súrlódás származott). Mikor 1801. február 6-án a férje is elhunyt, Nannerl otthagyta St. Gilgent, és visszaköltözött Salzburgba, ahol egyrészt a már említett munkával, másrészt óraadással töltötte idejét. Híre egyre nőtt, és nem csupán azért, mert ő volt a zseniális komponista nővére, hanem saját jogán is, ugyanis mindvégig kiváló muzsikus maradt. Egy alkalommal öccse legkisebb gyermeke, Franz Xaver Wolfgang Mozart járt nála, és így emlékezett meg róla:
„Júliusban lesz 70 éves, és még egészen jól néz ki. Sajnos néhány éve szerencsétlenség érte, jobb szemére elveszítette a látását. Élénk, jól emlékszik testvérére, közös utazásaikra, noha azóta eltelt már 60 év. Hosszan vele maradtam, és ahelyett, hogy én meséltem volna neki, ő mesélt nekem.”
Az asszony négy évvel ezután teljesen megvakult. Az angol zeneműkiadó, Vincent Novello és felesége, Mary a halálának évében látogatták meg őt: „Három éve szenved, hat hónapja az ágyból sem kelt föl, teljesen vak és nagyon gyenge” – jegyezték fel útinaplójukba. Nannerl, akit legalább akkora tehetségnek tartottak, mint az öccsét, 1829-ben, azaz Beethoven után két, Schubert után egy évvel hunyt el, és a salzburgi Szent Péter temetőben helyezték végső nyugalomra.
Ez is érdekelhet
A cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2022. nyár (Mesebeli menyegzők) számában jelent meg.
